Szerintem nem vagyok azzal egyedül, hogy egy film műfaja erősen befolyásolja a felé mutatott elvárásaimat. Ezt lehet akár kettős mércének is nevezni, de közben talán így a legigazságosabb. Elvégre nem lehet egy musicalen számon kérni, hogy az utca embere miért nem értetlenkedik egy csapat dalolászó figura láttán. Egy akció-vígjátéknak sem fair felróni, hogy nem foglalkozik elvont filozófiai kérdésekkel, ahogy egy kísérleti művészfilmnek sem, hogy nem elég vicces. Máshol vannak a prioritások, más van fókuszban, és nem reális elvárás, hogy egy alkotás mindenben remekeljen. Viszont, ha egy műfaj sarokköve nem működik, az pont emiatt súlyos hiba. Ha a musicalben nem jók a betétdalok, ha az akció-vígjáték nem szórakoztató, akkor a lényeg sérül. Így van ez az “okos” thrillerek és a logika kapcsolatával is.
Egy rejtélyekre építő, nagy fordulatokkal operáló alkotásnak alapvetése, hogy egy lépéssel előrébb jár, mint a nézője. Előre belenget információkat, amelyek utólag kiemelik a nagy felismerést. Nyomokat hagy, elbizonytalanít, nagy heuréka-pillanatokat szerez. Alapélménye, hogy az orrod alá dörgöli: “Erre nem gondoltál, igaz? Pedig minden ott volt előtted!” Ha egy ilyen thrillernél kiderül, hogy a csavarok csak blöffök, a nagy felismerés szemfényvesztés, és az intelligencia mesterséges, az teljesen lerombolja ezt a piedesztált. Ha a logika megbicsaklik, egy “okos” thriller elveszti a hitelességét, és darabjaira hullik. És ez a probléma a Vészjelzéssel is. Zoë Kravitz debütáló filmje ugyan menet közben még megeteti a nézővel valószínűtlen cselekményét, de utólag minden gondolat egyre lejjebb rombolja az illúziót.
A szigeti szesz: vedelem
Nem egyszerű a Vészjelzés történetét spoilerek nélkül felvezetni. Valószínűleg ezért bukott bele a feladatba az előzetes is, amely lényegében a film utolsó harmadáig mindent lelő a figyelmesebb nézőknek. Ennek ellenére megpróbálom úgy tálalni az expozíciót, hogy mindenkit érhessen még némi meglepetés. Frida (Naomie Ackie) egy pincérnő, aki szerény körülmények között, adósságokat felhalmozva él. Egy napon úgy dönt szobatársával, Jess-szel (Alia Shawkat) karöltve, hogy ennek véget vetnek, és egy jótékonysági rendezvényen elvegyülnek az előkelő vendégek között. A sors szerencsés fordulata révén belebotlanak az est szervezőjébe, Slaterbe, a botrányhős milliárdosba, aki a hírek szerint az utóbbi időben jó útra tért. Slater (Channing Tatum) bemutatja a két lányt befolyásos barátainak, majd végül meg is hívja őket a magánszigetére, hogy néhány napig bulizzanak egyet.
A szigeten látszólag földi Paradicsom várja a vendégeket. Tágas villa, hatalmas medence, koktélok, gourmet vacsorák, és persze éjszakánként tudatmódosítókkal megtámogatott, féktelen bulik. Az idill mögött azonban valami furcsaság lappang. Az erőltetett jókedv mintha fedne valami megmagyarázhatatlan fenyegetést. Minél többet kérdezi a házigazda, hogy “ugye, jól érzed magad?”, annál nehezebb elhessegetni a gondolatot, hogy valami nem stimmel a szigeten. És persze nem egy thrillerhez lenne szerencsénk, ha végig csak pancsolást és illuminált táncolást néznénk. Frida egyre több gyanús jelet tapasztal, és kutakodni kezd. Egy ponton túl már mindenkinek egyértelművé válik, hogy nincs biztonságban a szigeten, már csak az a kérdés, hogy ezt hogyan tudja lereagálni.
“Be leszünk állva ezen a nyáron” /Wellhello/
A Vészjelzés egy hosszú bulizós szegmenssel kezd kibontakozni a gála jelenetei után. És itt a hangsúly a “hosszú”-n van. A vakációzó társaság rendkívül nyújtottan és indokolatlanul unalmasan eszik, iszik, drogozik, fürdik és táncol, nyugovóra tér, majd kezdődik minden elölről. Közben sok lehetőségünk nincs megismerni a karaktereket, mindenki egy tipikus elkényeztetett gazdag ficsúr képét mutatja, és a film nem is nagyon erőlködik, hogy árnyalja őket. Az egész hasonlít egy drága randiműsorra, csak a szobanövény IQ-szintű versenyzők által nyújtott bűnös élvezet nélkül. Az MDMA-mámoros mulatozások és a másnapos mártózások markában mérhetetlenül monotonnak mutatkozik a Vészjelzés első fele.
Persze simán lehet, hogy Kravitz részéről ez egy szándékos döntés volt, sőt, szinte biztos, hogy az. És ez a vontatottság kifejezetten a kellemetlensége miatt lehetett volna egy erős kifejezőeszköz. Ha sikerül ügyesebben adagolni a veszélyérzetet, esetleg a hangulattal játszik jobban, a mértéktelen vadulás lehetett volna egyre nyomasztóbb, ahogy haladunk előre. Sőt, lehet, hogy a szögesen ellentétes hozzáállás is hatékony lett volna. Ha ugyan mutatnak gyanús jeleket, de azokat nem hangsúlyozzák ki, és a felszínen tényleg csak egy sohavégetnemérős buli jelenik meg, az egy idő után szintén elviselhetetlenül disszonáns lehetett volna. Vagy épp a nagy fordulatok üthettek volna erősebbet, ha sikerül összezavarni a nézőt. Viszont ami nem működik jól, az az, ha hatásvadász módon próbálnak feszültséget adagolni a jelenetekbe, majd gyorsan visszaültetik a hangulatot, ahogy a pap jön ki a templomból.
Ezzel azt sikerül elérni, hogy a látott jelek mind mesterkéltnek tűnnek. Tipikus “izgalmas zenével” már azelőtt fel vannak vezetve ezek a snittek, hogy bármi érdekes is látszana, majd a jól felkészített néző tanúja lesz valami enyhén gyanúsnak, nem történik semmi, és mehetünk is vissza kék golyókkal kaviárt enni. De közben az árulkodó nyomok sem túl diszkrétek, csak ezekkel sem kezdünk semmit. Az illúzió tehát lépten-nyomon átszakad, a feszültség azonban nem telepszik rá a látszólagos idillre. Egy combosabb montázzsal is jobban jártunk volna.
Gördülékeny girl power
Aztán megtörténik az első sokkolóbb jelenet, és a filmet mintha kicserélték volna. A Vészjelzés átvált egy lendületes thrillerbe, ahol láncreakció-szerűen következnek egymás után a felismerések. Frida és újdonsült barátnője, Sarah (Adria Arjona) életképesek, és lehet értük valóban szorítani. Vagyis görgetik előre az eseményeket, és a menetrendszerű bujkálós, menekülős, lopakodós jelenetek alatt is markolhatjuk a karfát. Néhány ilyen szegmens nagyon profin meg lett rendezve, itt már nem kell aggódni az adagolt feszültség miatt sem, akad bőven. Időről időre egy-két jól sikerült viccel is oldják a hangulatot, miközben a cselekmény itt már megállíthatatlanul pörög előre.
Az a helyzet, hogy eddigre sikerült átadnom magam az élménynek, és egy valószínűtlenül izgalmas thrillert láttam. Ahol első ránézésre működnek a csavarok, sorra merülnek fel kérdések vagy dőlnek meg talányok. A fináléra ugyan ez kicsit megdöccen, a Vészjelzés műfajt vált, de ezzel együtt is volt egy fura bája. Ilyenkorra bár kopik egy kicsit a korábbi fény, csökken a feszültség, de a sodró tempó még kitart. Ahogy véget ért a film, szinte hallottam Zoë Kravitz kérdését: “Ugye most nagyon jól érzed magad?” És ahogy a filmben, úgy itt is, a blöff egy darabig működött. Aztán elkezdtem emlékezni részletekre, és jaj, nem kellett volna. Ott ugyanis disznóságok lapulnak meg. Persze nem olyan súlyosak, mint Slater szigetén, de azért arra alkalmasak, hogy darabokra szabdalják az okosnak hitt forgatókönyvet.
Töredezett iparkritika
Elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem időrendben végiggondolni az eseményeket, és már rögtön a gyújtópontnál kibogozhatatlan ellentmondásokba futottam. És ez csak a kiindulópontja volt az eszesnek hitt fordulatok lavinájának, minden további csavar hasonlóan kikezdhető. Sőt, nem csak a csavarok, de úgy általában az egész koncepció ingatag. Ami megtörténik, annak jóformán semmi esélye nincs, hogy ehhez hasonlóan folyjon le. A nagy szemfényvesztésnek sokkal hamarabb le kellene lepleződnie, a meghozott döntések mögött szemernyi logika sincs, és a Vészjelzés a saját szabályait sem tartja tiszteletben. A korábbi illúzió darabokra hullik, és már csak az a kérdés, hogy ki hogyan reagál rá.
Mint a bevezetőből kiderülhetett, én nem viseltem túl jól. Sajnos pont az alapok hiányoznak egy intelligens thrillerhez. Ha egy slasher horrorban történik valami baromság, feltűnik, lehet, hogy szóvá is teszem, de nem nagyon befolyásolja az élményt. Azért vagyok ott, hogy egy halhatatlan sorozatgyilkos és néhány szerencsétlen tini macska-egér játékát nézzem, nem azért, Boole-algebrával szaladjak neki az elhangzó mondatoknak. De olyankor, amikor egy ördögi, de kigondolt terv megfejtését izguljuk végig, és azt, ahogy az értelmes főszereplők járnak túl fogva tartóik eszén, akkor már fáj az, ha nem olyan kigondolt a terv, és nincs ész, amin túl kellene járni.
És ez nem tesz jót a Vészjelzés egyébkénti üzenetének sem. Az egész sziget lényegében Hollywood, vagy úgy általában a szórakoztatóipar metaforája. A felszíni csillogás és a háttérben zajló embertelen kizsákmányolás kontrasztja. Egy erős és többnyire jogos (igaz, nem éppen kifinomult) kritika egy, a mai napig előítéletekkel, igazságtalanságokkal tűzdelt, gazdag férfiak által irányított óriásgépezet felé. Érthető hát, hogy külföldön miért zabálták annyira a kritikusok a Vészjelzést, és valóban, ennek az üzenetnek nagyon is sok keresnivalója van a mozivásznakon. Még a megkérdőjelezhető befejezésével együtt is. De közben ez látványosan egy thriller is szeretne lenni, annak pedig egyszerűen nem működik, és ez beárnyékol minden mást is.
Ripacs a tobzoskám, de jól játszik a Tatum
Forgatókönyvíróként tehát nem voltam lenyűgözve Zoë Kravitz bemutatkozásától, de rendezőként már nincs okom panaszra. Persze a film elejének hosszából lehetett volna bőséggel faragni, de már önmagában az, hogy ezt a katyvaszt el tudta adni, mint hihető, lendületes thrillert, rendkívüli teljesítmény. Ha nem gondolok bele tudatosan, nem lóg ki a lóláb, és a Vészjelzés magával tud rántani egy jó időre. Az operatőri munka vagy a vágás részéről sem akadályozza semmi ezt a gördülékenységet, sőt, remekül emelik ki a nagy felismerések pillanatát. Persze komoly művészi ambíciók nem szorultak a képi világba, de nem is volt szükség másra, mint egy színpompás, feslő mű-édenre.
A hatásossághoz persze elengedhetetlen volt, hogy a főszereplőkért lehessen izgulni, és ebben nem kis szerepe van a színészeknek. Naomi Ackie remek alakítást nyújt. Bár szinte végig őt követi a kamera, mégsem szájba rágósan, hanem az ő rezdülésein át ismerjük meg jobban Frida karakterét. Sokáig ő is az egyetlen, akihez kapcsolódni lehet, később Sarah is előtérbe kerül. Adria Arjona pedig ki is tudott bontakozni, amint kapott lehetőséget egy kicsit szélesebb paletta bejátszására. Persze a másik oldalon a Slatert megszemélyesítő Channing Tatumon is sok múlott, és tőle szokatlan szerepben is helyt állt. Továbbra sem gondolom őt egy színészóriásnak, de pszichopata milliárdosként helyenként kifejezetten fenyegető volt.
Verdikt
A Vészjelzés nyomán egy érdekes érzelmi hullámvasutat jártam be, amely bőven a stáblista után is kitartott. Valószínűleg ez volt a készítők célja is, igaz, jó eséllyel ezt a hatást inkább a film üzenete, semmint az apránként széthulló cselekmény által szerették volna elérni. Sajnos azonban hiába a megfogalmazott iparkritika, ha a forgatókönyv van olyan rossz, hogy ezt elnyomja. Viszont mire eljutunk idáig, már túl vagyunk egy feleslegesen hosszú felvezetésen és egy sodró lendületű második félidőn. Így pedig súlyos tanulság ide vagy oda, akkor jártok a legjobban, ha csak popcorn-thrillerként ültök be a Vészjelzésre. Érdemes persze tudomásul venni az üzenetet, de nem nagyon vájkálni a részletekben, mert egy szépen kibontott allegória helyett egy logikátlan káosz vár ott.