Manapság nagyon ritkán okoznak meglepetést az új megjelenések. A nagyobb kiadók művei általában nem térnek el a megszokott sablonoktól, és még a kisebb címeknél is ott a lehetőség, hogy felhasználói értékeléseket, kritikákat olvassunk, videókat nézzünk, vagy akár demókkal játsszunk. És ez alapvetően egy jó dolog, hiszen így nem ejtenek át minket a cégóriások marketinggépezetei, nem kényszerülünk unalmas sémák purgatóriumába, és megválaszthatjuk, mivel szeretnénk eltölteni a szabadidőnket, és mire akarjuk elszórni az Euró-árfolyamok szorításában egyre szűkösebb kereteinket.
Azt most hagyjuk figyelmen kívül, hogy a helyzet messze nem ilyen ideális, és inkább azzal foglalkoznék, hogy igenis van bája a vakon játszásnak is. Időnként, amikor kreatív vákuumba kerülök, jól esik találomra rábökni egy hangulatosnak tűnő indie-játék borítójára, és reménykedni, hogy sikerül egy kisebb csodába botlani. Így találtam rá négy éve például a What Remains of Edith Finchre, és valami hasonlót szerettem volna reprodukálni a Voyage beszerzésével. Csak hiába sikerül hátrahagyni a prekoncepciókat, ha maga a játék nem elég meggyőző, és ebbe futott bele a Voyage is, minden természetes bája ellenére.
[h]„…te légy a búfelejtő”[/h]
A Voyage felütése nem kifejezetten informatív, apa és lánya indul el a festői, furcsa tájon, bármilyen expozíció vagy konkrét cél nélkül. Épp ezért inkább azzal érdemes foglalkozni, hogy a kaland már ez előtt, a menüben elkezdődik, csak nem a legcsábítóbb okokból. Ahogy a játék úgy általában kerüli a nyelvi elemeket, úgy a beállítások is konkrétumok nélkül maradtak. Ez egyébként tud remekül működni, és szolgáltathatja egy összefüggőbb játékélmény első lépcsőfokát (mint a LUNA: The Shadow Dust esetén is), itt viszont a legkevésbé sem intuitív a navigáció. Szóval az elhagyott előítéletek helyére majdnem sikerül újakat gyűjteni, mire beüzemeltem a Remote Playt.
A káprázatos látvány viszont hamar feledtette mindezt. Az igényes, kézzel rajzolt környezetnek van egy itt-ott egy kicsit képregényes érzete, de mindeközben mégis kellően egyedi. Nehéz nem úgy érezni, hogy egy műalkotásban mászkálunk, amely a saját megkapó világképét tárja elénk. Mindig öröm egyszerre varázslatos, és mégsem mesekönyv-szagú képeket látni egy játékban, és a gyönyörű körítés minden gond nélkül el is lopta a show-t.
[h]Impresszionista mű[/h]
A játék színvilága is parádés, különösen a fény remek felhasználásával. Igaz, egyszer-kétszer sikerült túllőni a célon, és ilyenkor a háttér úgy kiégett, mint egy átlagos Középsuli-snitt. Még szerencse, hogy inkább az a jellemző, hogy a bevilágítás a több rétegű díszlettel együtt ad kellemes térhatást a környezetünknek. Ebbe még az sem zavar bele, hogy itt-ott összeolvadhatnak az egyes rétegek, hiszen a játékmenet összetettségét elnézve az sem okozna problémát, ha egy parafadugókból kirakott Háború és béke-fejezet díszelegne mögöttünk.
A Voyage erősen hangulatközpontú alkotás, és mindent megtesz annak érdekében, hogy egy békés, aranyos légkört árasszon. Ennek köszönhetően tényleg megnyugtató érzés volt végighaladni rajta, és hátradőlhettem, hogy csodáljam a bájos animációkat, hallgassam a fantasztikus és titokzatos aláfestő zenéket, és csak sodródjak az árral, átadva magam ennek a relaxációs élménynek. Végig kellemes volt a Voyage, és emiatt nem tudok haragudni rá egy pillanatig sem, pedig a közel tökéletes külső alatt nem sok tartalom van.
[h]Langyos vízben ázik a középszer[/h]
Ha még meg akarnám győzni magam, hogy nem csak AAA-szutykokkal, szándékosan szar horrorjátékokkal vagy sétaszimulátorokkal játszom, akkor egy puzzle-kalandjátéknak hazudnám a Voyage-et, de ha már magamat sem tudom átverni vele, akkor nem érdemes. Ez bizony egy sétaszimulátor, csak a szokásos három helyett eggyel kevesebb dimenzióban tartalmaz elhanyagolható játékmenetet. A kitartó kirándulásunkat alig töri meg néhány egygombos interakció vagy primitív feladvány, amelyek eleinte kimerülnek sziklák döntögetésében és gombok püfölésében. Később kicsit javul a helyzet, és néhol már hasonlít egy játékhoz a Voyage, kár, hogy itt is inkább a helyszín bejárása és a lehetőségek felderítése kapja a hangsúlyt, nem a gondolkodás.
Nem is azzal van a baj, hogy a súgógombbal már végképp sikerült kigyomlálni az amúgy sem virágzó kihívást, hanem azzal, hogy csak elvétve tűnik ötletesnek vagy kreatívnak a játék. Pedig egy pár jó fejtörőt kitalálni még mindig egyszerűbb, mint az elemeket folyamatosan frissen tartva egy végig megújuló és agyfacsaró játékot létrehozni. Itt valamiért a belépőszint sem nagyon teljesül. Mivel nem volt sok elvárásom, így bőven fogyaszthatónak találtam a játékot, csak ha már nem valami változatos a kalandunk, akkor illett volna jobban magába szippantania. Mert az atmoszféra tényleg csak aranyos és kellemes, de semmi több, így pedig egy-egy kevésbé jól sikerült szekció után marad némi űr a játékosban.
[h]Mi egy vérből valók vagyunk[/h]
Amiért mégsem csap át semlegességbe az élmény, az a co-opnak köszönhető. Elsőre abszurdnak tűnhet, hogy egy meglehetősen egyszerű kalandjátékban miért van többjátékos mód, és pláne miért erre hegyezték ki az egész alkotást, de utólag látom, hogy ez egy remek ötlet volt. A szigorúan helyi együttműködés során külön-külön irányíthatjuk a két karaktert, akiknek rendszeresen össze kell fognia az akadályok legyőzéséhez.
A nagyobb köveket ugyanis csak együtt tudják elmozgatni, fel kell segíteniük egymást a magasabb kiszögellésekre, és például a csónakot is ketten kell vonszolni. Ezek egyszerű lépések, de mégis tökéletesen kifejezik a két karakter egymásra utaltságát. Egyben pedig hasonló hatással van a játékosokra is, akik így végig odafigyelnek egymásra. A folyamatos interakció biztosítja a koncentrációt és a valódi co-op-élményt, miközben annyi szabadsága pont van a szereplőknek, hogy ne érződjön fojtogatónak az együttműködés.
Így sokkal értékelhetőbbek voltak az amúgy maximum vállalható pályarészletek, és egy-két valóban ötletes, a csapatmunkát teljesen kiaknázó feladvány is elénk áll, kár, hogy csekély mennyiségben. Cserébe nehéz nem elolvadni, amikor két egyszerre elnyomott interakciógomb miatt összeölelkeznek szereplőink.
Egyébként, ha szeretnénk, egyedül is neki lehet vágni a Voyage-nak. Csak ez a játék coop nélkül olyan, mint a disznóvágás pálinka nélkül: lehet, csak akkor már minek. A készítők becsületére váljon, hogy a szólómód is rendkívül gördülékenyen megy, és ugyanazt a kényelmet szolgáltatja, mintha csak egy karaktert kellene irányítani. A társunk egyszerűen csak követ minket, automatikusan besegít a feladatokba, de ha szeretnénk, mi magunk is válthatunk köztük, vagy magunkhoz inthetjük a másikat. Tehát a körítés és a zavartalan pihenés adott, pont csak az esszencia veszik el.
[h]Nehéz hova tenni[/h]
Végül pedig a történetről kellene szóljak pár szót, de nem egyszerű még utólag sem belőni, hogy igazából miről is szólt az egész. Na nem mintha olyan zavaros lenne a cselekmény, vagy követhetetlenek a csavarok, egyszerűen csak kevés az információ. A Voyage egyetlen beszélt szót nem tartalmaz, a szereplők céljairól, helyzetéről csak találgatni tudunk. A háttérsztori is csak misztikus, titokzatos falfestményeken tűnik fel, mint amilyeneket a Journey-ben vagy az ABZU-ban is láthatunk, csak itt még egy fokkal nehezebb kibogarászni a sohasem látott mitológiát.
Vannak pedig jó ötletek, például a tutorialként is szolgáló, de a homályos részletekbe bepillantást engedő szellemszerű lények tökéletesek díszletnek és sejtető eszköznek is, de így sem áll össze a nagy egész. Annyira azért szerencsére lehet követni az eseményeket, hogy amikor eljön a finálé, és kapunk egy meglepően drámai és erős húzást, az azért üssön egy kicsit, de megfelelő kontextus nélkül még így sem sikerült meggyőznie.
Őszintén gondban vagyok, hogy hogyan értékeljem a Voyage-et. A mesés látvány és a tündéri hangulat miatt nagyon szeretném szeretni ezt a játékot, és a multiplayer bevezetését is egy remek ötletnek tartom. Csak hiába vagyok képtelen haragudni rá, ha végső soron egy kissé ötlettelen, és ahhoz képest nem elég hatásos kalandjátékot kapunk. Egy pillanatig sem bántam meg a végigjátszást, és egy pillanatot sem tudnék kijelölni, amikor alapvetően ne éreztem volna jól magam, utólag mégis leginkább csak üresség maradt bennem, és nem hiszem, hogy valaha újra végigjátszom.
Cím: Voyage
Kiadó: Venturous
Fejlesztő: Venturous
Megjelenés dátuma: 2021. február 19.
Műfaj: kaland, sétaszimulátor