Ha egy játék fejlesztői vagy dizájnerei között felbukkan Davey Wreden neve, lehet sejteni, hogy nem egy mindennapi alkotással lesz dolgunk. A The Stanley Parable a klasszikus játéktervezés bizonyos alapvetéseit forgatta ki. A narrátorral való szembeszegülésre szokatlanul kreatív lehetőségek adódtak, és így alakult ki egy egészen ütős komédia. A The Beginner’s Guide már egy fokkal komolyabb hangvételt ütött meg. Először (és jóval kitartóbban) itt is másnak mutatja magát a játék, mint ami, aztán egy nagy fordulat mélyíti el az addig inkább csak szokatlan „múzeumi tárlatvezetést”. Wreden harmadik játéka, a Wanderstop valahol a kettő között foglal helyet. Komoly témákkal foglalkozik, de nem veti meg az abszurd humort sem, és nem is rejti sokáig véka alá, hogy nem egy totálisan átlagos cozy szimulátorral van dolgunk. De ami sokkal fontosabb, egyáltalán nem lóg ki rendezőjének életművéből.
Most te ázol, most teázol
Alta élete a harc volt. Az arénák egyik legnagyobb bajnoka, aki kitartó gyakorlással elérte, hogy három és fél évig ne találjon legyőzőre. Egy rettenthetetlen harcos, aki mindig a tökéletesre töreszik. Elképesztő mentalitás, folyamatos eltökéltség a fejlődésre. Sose keresett kifogást, csakis azt, hogy hol javíthatna. Nem csoda, hogy amikor kikapott, először csak az előrelépés lehetőségét látta benne. De aztán újra veserséget szenvedett. És újra. Úgy gondolta, hogy biztos ellustult, megelégedett az eredményeivel, így innentől még könyörtelenebben hajtotta magát. Az eredmények azonban nem jöttek. Már csak egy lehetőség maradt: egy varázserdőben élő bölcs egykori harcos, aki talán kiképezhetné őt a nagy visszatérésre. Fel kell őt keresnie, hiszen nem adhatja fel, újra legyőzhetetlenné kell válnia.
Az erdőben azonban arra lesz figyelmes, hogy egyre nehezebb a kardja. Lehúzza a karját, és alig bírja vonszolni magát. Véső kétségbeesésében hátrahagyja a fegyvert, és csak rohan a bölcs felé. Azonban a szervezete végképp feladja a szolgálatot. Egy apró tisztáson tér magához, ahol egy kis teázó működik. A békés hely tulajdonosa, Boro mentette meg. Alta egyből tovább akarna indulni, azonban a teste újra és újra megakadályozza benne. Mintha az egész szervezete tiltakozna az ellen, hogy tovább hajtsa magát. Így egy kényszerű pihenő erejéig ottmarad a teázóban, és besegít Borónak a munkálatokban. Ahogy egyre több titokzatos vásárlóval találkozik, és egyre többet megtud az őket körülvevő erdőről, úgy sejlenek fel azok az emlékek, amelyeket azóta teljesen elnyomott magában. És miközben gyógyul, bizonyos dolgok talán át is értékelődnek Altában.
„Dübörög az élet és én nemigen bánom, de könnyen gyűrhet maga alá”
Mivel a fentieknek már azelőtt tanúi lehetünk, hogy az első teát feltennénk főni, nem állítanám, hogy a Wanderstop zsákbamacskát árul. Alta története a folyamatos hajtásra és erőltetett produktivitásra kihegyezett világnézettel száll szembe. Nem is feltétlenül társadalomkritikai szinten, hanem személyes hangvételben. Mert hiába a sok szerencsésen befutott egyéni vállalkozó, aki podcastokban osztja az észt, hogy minden csak a megfelelő mentalitáson múlik (és apuci pénze még véletlenül sem segített). Végső soron mi egyénileg vagyunk azok, akik úgy döntenek, hogy nincs megállás. Hogy egy pihenéssel vagy kellemes szöszmötöléssel töltött hétvégi délelőtt egy megbocsáthatatlan vétek. Hogy munka után még belefér az a side-project, ha nem, akkor biztosan csak rosszul osztottam be az időmet.
Sokszor fel sem tűnik, mennyire zsarnokiak és toxikusak vagyunk saját magunkkal szemben. Milyen nehezen bocsátunk meg magunknak, függetlenül attól, hogy egyáltalán szükség volt-e rá. Hogy a saját érzelmeink elnyomása később rútul visszaüt. Vagy hogy a bálványozott sikeres emberek mentalitása nem garancia az ő eredményeikre, és egy átlagember számára könnyen túl nagy teher lehet. A Wanderstop ezeket járja körbe egészen érzékletesen és részletesen, de még pont elkerülve a kioktató hangvételt. Egyben pedig bíztat arra, hogy tartsunk néha egy szünetet, egy pihenőt, amikor nem akarunk sem sztahanovista élmunkások, sem vitathatatlan világelsők lenni. Csak megfogadva Hofi Géza tanácsát, lazítani egy kicsit.
Talán ez a megfelelő pont arra, hogy kiemeljem: a Wanderstop története nem biztos, hogy mindenkivel ugyanúgy rezonál. Számomra betalált, mert egy kicsit magamra ismertem Altában. A maximalizmus és a produktivitási kényszer az én életemben is jelen van, mint egy V8-as motor, amely nem törődik azzal, hogy szétesik körülötte a Trabant-karosszéria. De nem törvényszerű, hogy mindenkinek ismerős az érzés. Lehet, hogy valaki sosem hajtott igazán, vagy pont hogy a folyamatos gürizésben érzi jól magát. Számukra talán nem lesz ekkora hatással a Wanderstop.
Fantasy típusú találkozások
Ez nem jelenti azt, hogy más személyiséggel a Wanderstop sztorija értelmezhetetlen lenne. Alta karaktere egészen részletesen ki lett dolgozva, és többnyire csak rajtunk múlik, mennyire akarjuk megismerni. Ha úgy döntünk, mesélünk az ügyfeleknek, vagy egy teával leülünk egy padra, mi is csomó mindent megtudhatunk róla és a hátteréről. Ilyen módon egy kiforrott, szerethető személyiség lesz, akihez nem nehéz kapcsolódni adott esetben annak sem, aki a nehézségeivel nem feltétlenül tud azonosulni. És fontos az is, hogy a Wanderstop üzenete nem az, hogy hagyni kell megrohadni mindent, és mindegy, mivel töltjük a szabadidőnket. Csupán annyi, hogy találjuk meg az egyensúlyt az életünkben, és még biztat is egy egészséges mértékű eltökéltségre.
És a központi téma feldolgozásán túl is egy enyhén misztikus, és végig szórakoztató fantasy-történetet kapunk. A minket körülvevő erdő tele van titkokkal, és az állandó változást képviseli, amelyben Boro és a teázó az állandóság. A rengeteg inden évszakban kiköp magából egy csapat különös vásárlót a saját nehézségeikkel és hülyeségeikkel. Lesz itt egy lovagként tetszelgő apa, akinek az egyetlen vágya, hogy a fia felnézzen rá, és ehhez talán a legrosszabb eszközöket választja meg. Lesznek tök ugyanúgy kinéző üzletemberek, akik egyesével bemutatják nekünk kerékbe töréssel felérő prezentációikat. És lesz egy zsémbes rivális kereskedő, aki miközben kioktat minket a gazdaságtudomány különböző ágaiból, lassan csődbe megy a jótékonykodásban.
Ők mind-mind szerethető figurák, és ők szolgáltatják a Wanderstop abszurd humorának oroszlánrészét. Két komolyabb gondolat közé ugyanis igenis befér valami pusztán szórakoztató, amely nem akar üzenni semmit. Például ott vannak a különböző elolvasható könyvek is, amikből a kedvencem egy detektívsorozat volt, a Morbius nyomán megjelent ironikus filmösszefoglalók stílusában. Mindez nemcsak őszintén vicces, de segít otthon éreznünk magunkat a teázóban.
Teában-vajban fürösztve
De mit is csinálunk itt, amikor éppen nem egy prezentációt hallgatunk a prezentációkról? A Wanderstop egy félig-meddig gazdálkodásszimulátor. Nekünk kell elültetni a magokat, tealeveleket gyűjteni, gyümölcsöket termeszteni és gyomlálni. Mindez egy hatszögrács alapján működik, ahol a különböző színű magok elhelyezése ad eltérő növényeket. Dönthetünk úgy, hogy kis hibrid palántákat alkotunk, amelyek új magokkal ajándékoznak meg minket, vagy készíthetünk nagy hibrideket, amelyek gyümölcsöt teremnek. A különböző kombinációkat és alakzatokat nekünk kell kikísérletezni, de utána a kézikönyvünkben utánanézhetünk, hogy mit hogyan alkothatunk meg. Egy egyszerű, de ötletes rendszer, amely érdekes tud maradni úgy, hogy közben nem válik mechanikai béklyóvá sem.
Ugyanakkor a Wanderstop igyekszik nem teljesen triviálissá tenni a játékmenetét. Mindenhez kell a megfelelő szerszám: átültethetünk palántát, de csak ha van nálunk cserép, és a locsoláshoz is először a kútról fel kell tölteni a kannánkat. Automatizálásra nincs lehetőség, de ha itt is a maximális hatékonyság foglalkoztat, akkor lehet, hogy nem ment át a játék központi üzenete. Mindazonáltal ezek az elemek pont annyi pepecselést adnak, amennyi még nem fáj, de közben mégis jobban a magunkénak érezhetünk minden elkészült teát. Itt most nem a brit piacot akarjuk leuralni, hanem egyéni rendeléseket teljesítünk egyedi vásárlóknak.
Hasonló kellemes szöszölés a teafőző minijáték is. Miután kiszárítottuk a tealeveleket, egy hatalmas lepárlónál ügyködhetünk. Vizet engedünk, felforraljuk egy fujtatóval, csapokat nyitunk, beledobáljuk az alapanyagokat, majd kitöltjük egy bögrébe. Közben egy létrán mászunk fel és le, forgunk körbe, egy-egy rúgással irányítjuk a forró vizet a csövekben, majd egy jól időzített húzással tudjuk pont megtölteni a csészét. Akkor sincs semmi, ha túlcsordul, de így mégiscsak kielégítőbb. A mozdulatsor hamar rutinná válik, és nincs igazán túlbonyolítva sem, de mégis jobban esik, mintha csak két gombnyomásra lett volna szükség.
Az apró örömök védelmében
Idővel valamelyest összetettebbé válik a helyzet. Lesznek gombák, amelyeket egy nagy növény köré ültetve változtathatjuk annak tulajdonságait. Főzhetünk kávét, de csak miután megmostuk a kávébabot. Kapunk majd bonyolultabb recepteket is: valaki nem szeretné teljesen felforraltatni a vizet, más egy adott sorrendet követel meg. Megint más csak a várt ízt vagy hatást mondja el, és nekünk kell rájönni, ezt milyen termésekkel érhetjük el. Ha elakadnánk, van egy mindentudó könyv a teázóban, de akkor sincs semmi, ha elsőre elrontunk valamit. Van, hogy a nem tökéleteset is elfogadja az ügyfél, vagy mindig lesz lehetőség egy újat főzni.
Amikor éppen nem kertészkedünk vagy teát főzünk, számos más tevékenységgel is lefoglalhatjuk magunkat. Az erdő néha bedob egy-egy elkallódott csomagot hozzánk, amelyet a postaláda segítségével visszaküldhetünk. Söprögethetünk vagy gyomlálhatunk, és így bukkanhatunk kisebb díszekre, új, érdekes bögrékre vagy plakátokra. Kapunk egy fényképezőgépet is, amellyel a környezetünket örökíthatjük meg, az elkészült képeket ki is tehetjük a falra. Néha Boro is ad nekünk feladatot, de ezek inkább az opcionális mechanikák bevezetésére szolgálnak, nem pedig kötelező érvényűek.
Jutalomként itt is apró díszeket kapunk, amelyek által lépésről lépésre egyre otthonosabb lesz a teázó. Egy idő után azt figyeltem meg, hogy keresem a rendeléshez illő bögrét, próbálom igényesen elhelyezni a kis szobrokat, és vacilálok, melyik fotó vagy plakát kerüljön a falra. A Wanderstop hangulata egy idő után megragad, és ilyenkor már könnyebb felvenni a kényelmes ritmust.
Az erdő adta, az erdő elvette, legyen áldott az erdő neve
A Wanderstop ugyanis mechanikáiban tökéletesen hű az üzenetéhez. Nincsenek határidők, sem türelmetlenkedő vásárlók. Ha felveszünk egy rendelést, még ráérünk utána elültetni a magokat. Senki nem sürget, mindent intézhetünk a saját tempónkban. Sőt, egyes pontokon dedikáltan nincs is semmi kötelező feladat, és rá vagyunk kényszerítve, hogy egyszerűen csak létezzünk. Nem mondom, hogy eleinte nem tiltakozott ez ellen minden porcikám, de mint mondtam, egy idő után felvettem a tempót. Talán ezért is tart nagyjából 10 óráig a játék, még úgy is, hogy a mechanikái nem tartanak ki ilyen hosszan. Értem én, hogy meg kell látni a monotonitás szépségét, de még egy kicsit lehetett volna csavarni a teafőzés valamelyik részletén, hogy ne laposodjon el a végére. Magamnak például mindig csak a maradékokból főztem teát, mert még egy kertészkedésre nem vitt rá a lélek.
De abban is magához idomít a Wanderstop, hogy bizonyos műfaji berögződéseket felold. Például minden fejezet elején megváltozik az erdő és a tisztás is, és eltűnik minden korábbi munkánk. A növények, amiket ültettünk, a termések, amelyeket gyűjtöttünk és a díszek, amelyeket a polcra raktunk. És erről elsőre nem is szól nekünk senki. De lassan hozzászoktam, hogy itt nem kell előre felkészülni semmire. Nem kell raktározni, vagy rágörcsölni a hatékonyságra. Csak meg kell élni a pillanatot. És elképesztő szimpatikus az is, hogy még az achievementek sem teljesítmény-alapúak. A játék során szép lassan maguktól oldódnak fel. Semmi nem követel tőled teljesítményt, így pedig létrejön az abszolút relaxációs játék.
Ehhez persze kell az, hogy el tudjuk fogadni a játék alapvetéseit. Aki egy 3D-s Stardew Valley-t vár, az gyorsan csalódni fog. Sem a komplexitás, sem a fejlődés élménye nincs meg itt. Azonban a Wanderstop minden képkockájából árad, hogy mi az üznete, így csak magára vethet, aki mást vár tőle. Hallottam olyan véleményt is, hogy túl körülményesek a mechanikák, de ezzel sem értek egyet. Lehet, hogy a Wanderstop nem kezelhető sétaszimulátorként sem, de ennyi beletett munka kell ahhoz, hogy az üzenet átjöjjön. Egyedül az irányítás indokolatlan nehézkessége az, amelyet kicsit bosszantónak találtam, de ez sem vetett ki a hangulatból.
Színre szín, számra szám
A megfelelő atmoszféra pedig egy hasonló cozy játéknál elengedhetetlen. Egy közönséges, szürke-barna környezet egy taszító légkörrel sosem fog pihentetni. A Wanderstop ettől távolabb szerencsére nem is nagyon lehetne. Gyönyörű színes látványvilága van, amely vad táncot jár a giccs felett húzódó vékony jégen, de az nem szakad be alatta. A kamerát bárhol vettem elő, egy falra kívánkozó fotó lett a végeredmény. Legyen szó az aranyos, pingvinszerű madarakról, a színvilágról, a tekintélyes méretű lepárlóról, vagy akár egy-egy növényről. Egy olyan környezetben járunk, ahol tényleg szívesen ülünk le egy teáscsészével vagy egy könyvvel a kezünkben.
Az átvezető animációk kézzel rajzolt grafikái pedig rendkívül stílusosak, és sokat hozzáadnak az elmesélt emlékek súlyához. Ahogy a ritka, de annál hatásosabb szinkron is kiemeli azokat a pillanatokat, amelyek igazán fontosak. És hogy a hangzás diadala teljes legyen, a zene is kitűnően illeszkedik akár a belső harcok zaklatottságához, akár a kicsit álmosító, de ragacsos hangulathoz, amelyet a tisztás és a teázó áraszt magából. A Wanderstop szó szerint minden mozzanata megnyugtató vagy az üzenetét támasztja alá. A leggyakoribb, hogy mindkettőt. És éppen ezért olyan különleges annak ellenére, hogy játékmenet, sőt, akár történet szintjén is el lehet képzelni messze mélyebb alternatívákat.