Ezúttal egy egymástól jelentősen különböző triót állítottunk össze nektek. A Gods Against Machines-ben a címnek megfelelően istenek és robotok szabadulnak egymásnak egy RTS keretein belül. A Spirit of the North egy rókát kísér el nagy felfedezőútján, puzzle-platformer elemek oldalán. A The Beginner’s Guide pedig egy rendhagyó, elgondolkodtató tépelődés művészetről és barátságról.
Gods Against Machines – Az istenek a fejünkre nyestek
Mikee: Az indie szcéna szépsége, hogy mindig meg tud minket lepni elborult ötletekkel. Elsőre nem hittem volna, hogy a stratégiai játékok műfaját hogyan is lehetne vegyíteni a roguelike elemekkel. Tavaly az Existence: The Outer Reach próbált új életet lehelni az RTS műfajba, idén pedig a Gods Against Machines próbálkozott meg egy érdekes koncepcióval. Ezúttal különféle egzotikus bolygókra látogatunk el, Istenekként kell megállítanunk a korrupciót és a robotok invázióját. Elsőre vakartam is a fejemet, hogy a stratégiai zsánerbe hogyan is passzolnak bele a roguelike elemek. Végül szerencsére összeállt a kép, még ha van is mit csiszolni a koncepción.
Alapvetően a Gods Against Machines alapkoncepciója egyszerű, mint a faék. A gonosz masinák lerombolják az erdőket, szennyezik a levegőt, tönkreteszik a bolygót. A kiválasztott istenünkkel az Özönvíz helyett válogatott varázslatokkal próbálunk gátat vetni a korrupció terjedésének. A környezetvédős téma érdekesnek hangzik, én beleláttam egy kis kapitalizmus-ellenes üzenetet is az egészbe. Szerencsére szeretett Vityánknak és a gázszerelő haverjának nem kell megijednie, a korrupció alatt itt a bolygó megfertőzését érti a költő. Mondjuk lehet, hogy ez ellen nehezebb is küzdeni.
Én a vízilovakkal vagyok
Tehát Brüsszel megállítása helyett a robotok építkezését fogjuk szabotálni. Igen ám, viszont nem árt megvédeni a pályán elszórt kristályokat, mivel ezekből kapjuk a manát. Vizbű’ a zokszigént alapon. Négy Isten közül választhatunk a kampányunk legelején. Azzinoth amolyan Tűzvarázsló, a meteorzáporral és a vulkánnal hozza el a tüzes poklot a robotnyikoknak. Nadea, a víz istennője egy kicsit jobban összhangban van a természettel. A képességei inkább a korrupció lassítására fókuszálnak, azért néhanapján egy kedves kis szökőárral ő is meg tudja lepni az ellenfeleket.
Urus, a föld istene a szellemek ura, aki képes egy rakat segítőt, gólemeket, óriásokat, pókokat és tűzmadarakat idézni a pályára. Talán a legtrükkösebb Zafira, a szél bajnoka. Képes mana nélkül és a pálya bármely pontján varázsolni, plusz ő is kapott számos pusztító varázsigét. Mondhatni viharos természetű. Szükségünk is lesz az isteni erőkre, mivel a robotok tényleg nem tréfálnak, elképesztő sebességgel tudják teleépíteni a pályát. Plusz minden szint végén vár ránk egy kiadós bossharc, ilyenkor a helyi Megatron megpróbál minket leradírozni a térképről.
Úristen very big
Az ominózus mondat teljesen helytálló esetünkben, hiszen a gigantikus szörnyek és istenek összecsapása nem csupán látványos, de még egy minijátékkal is felér. Természetesen a pályák végén különféle jutalmak várnak ránk. Ezek lehetnek fejlesztések a meglévő képességekhez, sebzésnövelés, manaregen, rövidebb töltési idő. Új spelleket is kioldhatunk, az egész érdekessége az, hogy minden pálya más és más faunával és környezettel rendelkezik. Ebből kifolyólag a loot is eltérő. Szóval benne van a rizikófaktor, hogy a jobb zsákmányért bevállaljuk-e a zordabb körülményeket. Szerencsére a képességeket a megszerzett power kristályokkal is tuningolhatjuk, plusz a leszedett evakuációs drónok is adnak loot-ot.
Természetesen mindez mit sem ér, ha nem tanuljuk ki a robotok építési láncát. A Gods Against Machines ugyanis pont az RTS játékok mechanikáinak az inverzét hozza be, mint játékelem. A korrupció megállításához tudnunk kell, hogy melyik épületnek mi a funkciója. Milyen egységeket tud gyártani vele az MI, milyen passzív bónuszokat ad neki. Bizonyos egységeket pajzs véd, vagy csak bizonyos képességekre érzékenyek. Szóval taktikusa kell döntenünk, az idő ugyanis rohamosan fogy. Arról nem is beszélve, hogy a robotok időről időre erősítéseket is kapnak, portálok tűnnek fel, vagy éppen a semmiből űrhajók lepik el a bolygónk békés egét.
Amennyiben a fertőzés eléri a 100%-ot, akkor az adott világ elesett, a játékos időnek vége. Persze ilyenkor a roguelike műfaji szabályoknak megfelelően minden képességünk, megszerzett skill-ünk nullázódik. Szerencsére nincsen minden veszve, Gaia, a Föld anyja megszán ugyanis minket időről időre. Új épületeket, fejlesztéseket, erősítéseket oldhatunk fel, amik minden egyes újrakezdésnél megmaradnak. Persze elég drágán mérik az áldást, szóval csak bölcsen költögessük a pontokat! Emellett érdemes a pályán nyitott szemmel járni, hátha elcsípünk egy kósza szellemet, aki segít nekünk a harcban.
A robotok már a spájzban vannak
Összességében tehát a harc korántsem könnyű, néhol egyenesen nehéznek érződik a Gods Against Machines. Természetesen ebben a random-faktor is közrejátszok, plusz néhol azt éreztem, hogy a robotok indokolatlanul erős épületekkel és egységekkel kezdik meg a kört. Az ugráló nehézségi görbe ellenére én remekül szórakoztam, a játékmenetet több óra után sem érződött repetitívnek. A képességek változatosak, jól balanszoltak. Érdemes őket kitapasztalni, mivel mindegyik hasznos egy adott szituációban.
Grafikailag is rendben van a játék, a sci-fi környezet a fantasy, mesés beütésekkel remekül fest. Mondanom sem kell, hogy a különféle épületek a szivárvány színeiben pompáznak, látványos robbanások kíséretében porladnak el. Emellett szerencsére bugokkal sem találkoztam a tesztelés alatt. Ez utóbbi mindenképpen pozitívum.
A hektikus nehézség mellett a tartalom hiányát tudnám még felróni. Jelenleg ugyanis a Gods Against Machines nem több, mint négy választható istent tud felmutatni. Nem éppen isteni. Emellett az ellenfelek típusából is lehetne több. Plusz a bolygókból is elkélne pár darab még. Természetesen a jövőben minden bizonnyal érkeznek még további istenek, pályák és ellenfelek a játékba. Igazából a jelenlegi formájában is teljes mértékben élvezhető, a stratégiai elemek a roguelike mechanikákkal ötvözve remek elegyet alkotnak. A Gods Against Machines egy hónap múlva, február 23-án jelenik meg, a műfaj rajongói számára mindenképpen egy ajánlott darabnak ígérkezik.
Verdikt: 8/10
Spirit of the North – A róka és a hó
Tyrion: A Spirit of the North egyike a Journey (és persze elődjei) szellemi örökségét hordozó alkotásoknak. Könnyed, felfedezésre építő játékmenetét néhány konkrétabb platformer-szegmens és fejtörő is kiegészíti, így talán közelebb áll az Omno-hoz, de a hangulata és tematikája kiválóan illeszkedik a szubzsánerbe. És ahogy a Journey után minden próbálkozást, ezt a játékot is nehéz lett volna igazán elrontani. Ugyanakkor a nagy előd ismeretében talán még nehezebb vele maradandót alkotni, hiába beszélhetünk egy kifejezetten aranyos, megnyugtató címről.
Ezúttal egy rókát vezetünk végig a havas tájon. Célunk nem teljesen tiszta, csupán néhány kőrakás jelöli ki a követendő utat. Hamarosan azonban összetalálkozunk egy szellemrókával, aki újabb és újabb tájakra vezet minket. Általa megtekinthetjük egy letűnt civilizáció romjait, és egészen különböző helyszíneket fedezhetünk fel, amelyeket egy különös romlás fojtogat. A mindent benövő, idegen parazita kipucolása pedig a mi feladatunk lesz. Ebben “lélekállatunk” hatalmára is támaszkodhatunk. A szellemróka szép lassan nekünk adja képességeit, amelyekkel átvészelhetjük a viszontagságokat, megnyirbálhatjuk a mindenre rátelepedő élősködőket, és megismerhetjük a vidék ködös múltját.
Lelki ösvény
Valamiért a hasonló játékok képtelenek elszakadni ugyanazoktól a témáktól. Szinte mindig van egy elpusztult, hajdan fenséges birodalom, amelynek lassan elvesző történetét falfreskókról ismerhetjük meg. A Flower óta gyakori motívum, hogy a természet visszaveszi a hatalmat a pusztító erők felett. És az sem először fordul elő, hogy egy névtelen, ismeretlen zarándokkal haladunk egy távoli, csak sejtett cél felé. Utóbbi körülmény persze következik róka-voltunkból, de a Spirit of the North korántsem egy eredeti alkotás. Nem gondolom, hogy az akart lenni, csak nem érdemes komoly innovációra számítani – és ez határozottan igaz a játékmenetre is.
Eleinte csak haladunk előre a hóban, vagy csúszkálunk a jeges lejtőkön, minden különösebb komplexitás nélkül. A hosszú, fagyos vályúkban szánkózni kifejezetten szórakoztató, nagyon hasonló élmény a Journey síelős szekcióihoz. Idővel aztán a lelki társunk segítségével új képességeket tanulunk, amellyel egy kicsit összetettebbé válik a képlet. Szellemformába válthatunk, hogy átjussunk bizonyos akadályokon, szellem-energiával aktiválhatunk monolitokat, idővel pedig egy dash is bekerül az eszköztárunkba. Ebből bár egyszerű, de időnként egészen lendületes platformer-szekciók alakulnak ki. Különösebb pontosságra nem lesz szükség, de kerül be annyi mozgó platform vagy kisebb kreativitást igénylő szakasz, hogy ne unjuk el magunkat. A dash kifejezetten szórakoztató, és sokat ellensúlyoz az irányítás enyhe érdességén.
Nyugodtan, a helyzet változatlan
Van néhány dedikált feladvány is, ahol a képességeinket kell kombinálni, hogy végül a kapcsolóként szolgáló monolitokhoz juttassuk a szellem-energiát. Ezekben ugyan van némi ötlet, de alapvetően elég egyszerű darabokról beszélünk. Aki kihívásra vágyik, annak ott van a sámánbotok keresgélése, amelyekkel évszázados csontvázakat kelthetünk életre. Őket nem is olyan könnyű megtalálni, igaz, többnyire semmi jelentőségük nincs a játék egésze szempontjából. Így a játékmenet nem vállal sokkal többet, mint hogy lekössön 3-4 óráig, és ez is éppen csak sikerül neki.
Viszont a hangsúly úgyis a hangulaton van, amely hihetetlenül relaxáló lesz. Nem a lónyugtatóval felérő Omno stílusában, hanem egy öblös, tapintható atmoszférán keresztül, amely festői tájakon és gyönyörű dallamokon keresztül tart egy békés sodrásban. És ez az az érzés, amiért szívesen térek vissza ehhez a kicsit belterjes alműfajhoz. Mert egy megnyugtató élményt ad egy szép díszletben, és van benne pont annyi misztikum, hogy mindez érdekes maradjon. Ezt az akadályt pedig simán megugrotta a Spirit of the North, és meg sem próbálta a lécet feljebb rakatni.
Verdikt: 6/10
The Beginner’s Guide – Mire gondolt a költő?
Tyrion: Hosszú évek óta tudom, hogy létezik a The Beginner’s Guide, de mindeddig valamiért nem jutottam el odáig, hogy ki is próbáljam. Ez a rendhagyó narratív játék Davey Wreden alkotása, aki a The Stanley Parable-t is elkövette. Ezúttal egy barátjának, Codának a játékait szedte csokorba, hogy bemutassa őket, hogyan fejlődött az évek során. Egyfajta tárlatvezetést kapunk absztrakt és különös játékok között, amelyben a szerzőjük lelke is benne van. Vagy legalábbis eleinte ezt gondoljuk.
A fejlesztő személyéből sejthető volt, hogy nem minden az, aminek látszik, de itt sikerült egy egészen váratlan irányba kanyarodni. Ugyanis a kezdeti koncepció kifejezetten hihető és minőségi. Stanley irodaházi kalandjai közben senkinek nem fordult meg hosszan a fejében, hogy ez a játék valódi célja, és már csak véletlenül is belefutott a központi ötletet adó engedetlenségbe. Ezúttal azonban abszolút bekajáltam, hogy egy (akár fiktív) személy renhagyó játékain át csak a játékfejlesztésről, designról, művészi önkifejezésről lesz szó. Az egyszerre személyes és dokumentarista stílus egészen meggyőző volt, és egy nyugodt színfalak mögötti utazásra rendezkedtem be.
Erről nem elég hallani, ezt látni kell
Azonban egy idő után egyre több személyes érzelem jelenik meg a játékcsokorban, mind Coda, mind a narrátor részéről. A szerepek szépen lassan átalakulnak, és a végére egy egészen más élményt kapunk, mint amilyennek elsőre tűnt a Beginner’s Guide. A finálé történései erősen átértékelik a játék egészét, és rengeteg fontos kérdést vetnek fel. Nemcsak a játékfejlesztésről, de a művészet értelmezéséről és az emberek közötti kapcsolatról is.
Befogadhatónak kell-e lennie a művészetnek? Lehet-e konklúziókat levonni másokról az általuk készített alkotások alapján? Valóban ismered a barátaidat, és valóban segítesz rajtuk, ha úgy próbálod egyengetni az életüket, ahogy szerinted jó? A játék ugyan mond egy erős ítéletet ezekben a kérdésekben, de mindeközben ennek az ellenkezője is természetes emberi reakcióként van bemutatva. Éppen ezért nem éreztem azt, hogy le akarná tuszkolni a mondanivalóját a torkomon, inkább csak szembesít nagyon is életszerű helyzetekkel, és utána órákra elgondolkoztat.
Nagyon nehéz erről a játékról spoilermentesen beszélni. Sőt, nem is gondolom, hogy érdemes róla kisregényeket írni. Ezzel a játékkal játszani kell, nemcsak azoknak, akik érdeklődnek a játékfejlesztés iránt. A Beginner’s Guide esszenciális kérdéseket vet fel mindenki felé, aki az érettségi felkészülésen kívül találkozott már művészeti alkotásokkal, és azzal kapcsolatban önálló gondolatai voltak. És úgy érzem, hogy azok, akik a játék hosszával vetekedő videóesszéket gyártottak ezekről a kérdésekről, valahol pont a lényeget mulasztották el.