A 2020-as év utolsó bemutatójaként érkezett meg karácsonykor a mozivásznak helyett főként az otthoni képernyőkre Wonder Woman második kalandja ami sok szempontból nem sikerült olyan emlékezetesre, mint az első, de nem is lett vállalhatatlan darab ami miatt a DC/Warner fejeseinek és Patty Jenkins rendezőnek szégyenkezniük kellene. Mondjuk a pozitív élményhez az is kell, hogy nagy elvárások nélkül tekintsünk bármilyen szuperhősös filmre.
Karácsonyi csoda?
Valószínűleg történelminek nevezhető az a döntés, miszerint a koronavírus-járvány miatt már tavasz óta halasztgatott szokásos hollywoodi premier helyett a Warner Bros. úgy döntött, hogy limitált számú mozis vetítés mellett elsősorban a DC mozgóképes univerzumának amúgyis otthont adó HBO Max platformon mutatja be a sokak által méltatott 2017-es Wonder Woman film folytatását. Hogy emögött a döntés mögött a streaming portálok hosszútávú térnyerésének elkerülhetetlensége áll, vagy pedig az, hogy a Warner stúdió a rövidtávú anyagi érdekeit helyezte előtérbe, azt most nem érdemes taglalni. A lényeg az, hogy így vagy úgy, de megtekinthető a film, aminek előzeteseivel már jó ideje bombázták az erre fogékony közönséget.
Menő előzetes és egy stabil alapokat lefektető első rész ide vagy oda, nekem nem voltak nagy elvárásaim a klasszikus szuperhősös filmnek ígérkező újdonsággal kapcsolatban. Régen eljátszotta már ugyanis a két nagy stúdió azt a bizalmat, hogy a képregényekből ismert hősök puszta megfilmesítése elérje az ingerküszöbömet. Volt itt már teljesen rossz alapokra épített és közepesen kivitelezett Polgárháború az egyik oldalon, és valami borzasztóan katasztrofálisan fájdalmasan rossz Batman Superman ellen a másik oldalon, szóval az általam elég sztenderd szuperhősnek tartott Wonder Woman második önálló filmje maximum egy tipikus egyszernézős kalandfilmnek ígérkezett. Ebben a tekintetben nem is tévedtem, azonban a főként a DC többi filmjére jellemző ingadozó minőség itt nincs jelen olyan zavaróan.
Mítoszból mozit
Érdekes dolog a mítosz. Mármint az eredeti görög mítoszok is, amikből kibontakozott az amazonok legendája, de most konkrétan az ilyen sokmillió dolláros mozik központi szereplőinek mítoszára gondolok. Ennek, a képregények lapjain régóta jelenlevő, és a DC „Szentháromságának” tagjaként aposztrofált karakternek pedig döbbenetes mítosza van. Úgyhogy az ilyesmit lehet úgy tálalni, hogy a létező képregények történetei és a film formanyelve/stílusa egymásra találjanak egy új alkotásban, vagy úgy is, hogy a moziváltozat figyelmen kívül hagyja a karaktert középpontba állító, kisebb könyvtárat megtöltő irodalmi források néhány nehezen megfilmesíthető elemét. Ebben az esetben a kaland a filmkészítők számára szerencsés módon nem tartalmaz annyi buktatót hisz összevetése az eredetivel nem könnyű (persze a megveszekedett rajongók ezt úgyis mindig megpróbálják).
Úgy gondolom, hogy a Wonder Woman 1984 készítői ezt az utóbbi, biztonságosabb utat választották. Egy egyszerű, sem árnyalt karakterekben, sem összetett történetben nem bővelkedő alkotást kapunk, ami ha újra is rajzol egy-két jellemvonást a szereplőkkel kapcsolatban, nem vág mellbe, de cserébe kellemesen elszórakoztat. Persze ez is sokkal jobb, mintha próbáltak volna egy epikus produkciót összehozni, ami összeomlott volna a saját súlya alatt. Azért a nagyon is epikus A te országod (Kingdom Come) képregényből ismerős csupa arany sas-szerű páncél sima bunyóban való „elherdálása” kicsit fájt.
Lapos konfliktus
Sajnos a film négy legfontosabb karakteréből (Diana – Gal Gadot, Steve Trevor – Chris Pine, Barbara Minerva – Kristen Wiig és Maxwell Lord – Pedro Pascal) pont a címszereplő motivációi és belső konfliktusai nem kapnak elég hangsúly vagy terepet a kibontakozásra. Számomra elnagyolt, és nehezen megérthető volt a végül a világ sorsát eldöntő belső konfliktusa, aminek a mélyebb megértéséhez a szinte a semmiből manifesztálódott Steve Trevor karaktere sem nyújtott fogódzót. Annál érdekesebb volt Barbara Minerva és Max Lord, mint negatív hősök. Azonban az ő motivációik is csak a tipikus „popcorn mozis” kidolgozottsággal rendelkeznek, még ha szegény főhősénél eggyel több réteget is tartalmaznak.
Szóval ez egy igazi limonádé film, ami ha nem is nyújt sokat, de legalább nem is esztelen csatajelenetekkel meg végtelenül fontosnak feltüntetett grandiózus eseményekkel szeretné felhívni magára a figyelmet. Ha nincsenek nagy elvárásaid, csak annyi, hogy jól elszórakoztasson, akkor nem fogsz csalódni.
Ja, és még két pozitívum a végére: az egyik, hogy a „mindenki csak keresse a saját boldogulását” naiv gondolatban rejlő globális fenyegetés ábrázolása nálam plusz pontot érdemel, a másik pedig az, hogy eléggé féltem, hogy a film (már csak a címe miatt is) több seggel ráül a manapság sok popkult dolgot jellemző nyolcvanas évek nosztalgiára, de ehhez képest szerencsére egészen elegánsan kezelte ezt az ötletet.