Amikor hazánkban olasz, független képregény jelenik meg – ráadásul igényes, keménykötéses kiadásban – akkor joggal várhatunk valami rendkívülit, hiszen bár már sok olyan sorozat kerül kiadásra, ami a képregényipar egyik európai fellegvárából származik (pl. Tex, Dylan Dog, stb.) a szerzői címek és a fiatal kortárs írók remekei még mindig ritka csemegének számítanak.
Egy olasz képregény sokunk számára ismerős élményekről
A Zerocalcare (jelentése: zéró vízkő) művésznevű Michele Rech Torokszorítósdi című képregényét az első képregényének (La profezia dell’armadillo) sikere után, 2012-ben írta és rajzolta. Témáját tekintve valahol az önmagát kereső korai felnőttkor lezserségét és bizonytalanságát ötvözi a még mindig benne élő gyermek korábban átélt kalandvágyával és szorongásaival. Két idősíkon mozog tehát a történet, az egyikben a mesélő jelenlegi élethelyzetét láthatjuk, amikor a munka, a barátok, nyomasztó politikai események és a popkult élmények mellett az egyik nagyon meghatározó lelkiállapot egy mélyen eltemetett titokból fakad, aminek nyitja a gyerekkorban rejtőzik.
A gyerekkor történései pedig a képregény cselekményének fő vonalát adják, izgalomban tartva az olvasót, mivel az iskolát és az azon túl húzódó erdőt mi is a gyerek szereplőkkel együtt, az ő szemszögükből fedezzük fel. És közben ott lappang a baljós ígéret, hogy valami történni fog, valami, ami megváltoztatja ezt a gondtalan gyerekkort.
Emberi problémák emberi léptékkel
A képregényt tavaly halloween környékén vehettem először kézbe, és talán a borítón illetve a képregényben szereplő polipszörny miatt kicsit horror-közelibb élményt vártam. Azonban ehelyett ami a fő motívum, az nem horror, de szintén hordoz valami borongós misztériumot. A felnövés, és annak eredményeképpen a szembenézés önmagunkkal nem egy könnyű menet senkinek sem és úgy gondolom, hogy Zerocalcare ezt a folyamatot az epikus és nagyívű párbeszédeket tartalmazó mesélés helyett epizodikusan, a részletekről csak pillanatfelvételeket felmutatva is kiválóan mutatja be. Röviden és velősen, a két idősík egymásra ható történéseiből mindig csak annyit megmutatva amennyi kell az összkép megértéséhez.
Mindezt a komoly és alapjaiban emberi problémakört sikerül átszőni humorral, könnyedséggel és rengeteg popkulturális utalással, amik elsősorban a nyolcvanas-kilencvenes években felnőtt generáció számára lesznek nagyon ismerősek. És itt le kell írnom, hogy talán egyetlen hibája van a képregénynek, méghozzá az, hogy néha túl sok is az utalás, talán erőltetettnek is hat bizonyos esetekben. Az teljesen jó, hogy afféle belső hangként, egyes személyiségjegyek megfogalmazásaként klasszikus karakterek szólalnak meg a főszereplő elméjében. De amikor egy egyszerű mondatban 2-3 geek utalás van nem is elrejtve, de központi szerepbe tolva, az kezdhet sok lenni.
Az a bizonyos nosztalgia-faktor
Ugyanakkor bízok abban és nem is olyan nehéz átérezni, hogy ez a rengeteg utalás valóban a szerző sajátos világának része, ha úgy tetszik a különböző alkotásokból átemelt személyiségjegyek végül az ő saját személyiségének is részeivé váltak. Mivel egy európai, független szerző mindössze második kötetéről beszélünk, hajlamosabb vagyok ezt elhinni, mint azt, hogy a Stranger Things-jelenségnek nevezhető nosztalgiahullámot lovagolná meg (bár a sorozat előtt íródott, de már akkoriban is érezni lehetett az előszelét a mozikba kerülő végtelen számú rebooton és spin-offon keresztül, hogy csak egy példát mondjak).
És ami a gyermekkori izgalmas kalandok során kibontakozó rejtélyt illeti: elég annyi, hogy az emberek néha túl nagy vagy éppen túl kicsi jelentőséget tulajdonítanak egy-egy ifjú kori hibának. És mindkettő egyaránt veszélyes lehet, mert mindkettő a probléma megoldásával ellentétes észjárást szül, amire csak később jövünk rá, ha egyáltalán rájövünk.
