A Capcom újabb klasszikus Resident Evil-epizódot újított fel, és ültetett át TPS-nézetbe, hogy a jelen generáció követelményeinek megfelelően élhessük át Jill Valnetine és a robusztus Nemesis fogócskáját. Talán ez a renoválás nem ér meg annyit, mint amennyit az építtető kér érte.
A Resident Evil 2 számomra a tavalyi év legjobb játéka volt, annak ellenére, hogy csak remake-je volt az eredeti, 1998-as klasszikusnak. A fejlesztők tisztelettel bántak az alapanyaggal, de közben teljesen megújították azt, hogy egy valóban korszerű, mindenki számára befogadható élményt nyújtson. Egyben nem győztem dicsérni a Capcom-ot, amiért a hetedik résszel együtt visszatért a „helyes” útra, és ismét értékelhető túlélőhorrorokat készít agyatlan lövöldék helyett. Egy szó, mint száz, a 2019-es évet a rég-új Resident Evil 2 aranyozta be.
Nem csoda, hogy örültem, amikor hivatalossá vált a harmadik rész felújítása, és gyorsan le is stoppoltam magamnak tesztelésre. Aztán szépen lassan érkeztek a hírek a készülő projektről, amelyeknek egy része biztató volt (pl. Nemesis átalakítása), viszont más pletykák inkább óvatosságra intettek. Bejelentették, hogy egy lineáris kalandot kapunk, és azt is, hogy a teljes árú csomaghoz jár egy önálló spin-off rész is. Nehezen szabadultam a gondolattól, hogy ez egy kicsit összecsapott munka lesz, amit a hozzáadott Resistance-szel próbálnak palástolni. És bár egészen jól szórakoztam, a megérzésem nem volt hibás.
A mosómedve-hadművelet
Raccoon City-n a teljes káosz uralkodik. A zombifertőzés szinte mindenkire kiterjedt, az infrastruktúra romokban. Jill Valentine, a S.T.A.R.S. ügynöke még javában azon dolgozik, hogy minél több információt gyűjtsön a katasztrófa mögött álló Umbrella vállalatról, amikor a gonosz cég által létrehozott nagyfiú, Nemesis töri rá a falat. A hatalmas mutánsnak pedig semmi más célja nincs, mint hogy a S.T.A.R.S ügynököket eltörölje a föld színéről. Menekülés közben találkozik Carlos-szal, az emberek menekítését intéző Umbrella-csapat tagjával, akivel közösen dolgozva kísérlik meg a Raccoon City elhagyását, és közben a város megmentését.
Miután átverekedtük magunkat a kezdés után arcunkba ömlő átvezető videókon és szkriptelt jeleneteken, és megkapjuk az irányítást, egy dolgot azonnal nyugtázni lehet: ez továbbra is egy Resident Evil-játék. Ez pedig az elmúlt két rész által képviselt színvonal tükrében egy határozott bók, de ezt a Resident Evil 3 többnyire meg is érdemli. Az irányítás, a célzás, egyszóval a játékmenet alapjai hasonlóan csiszoltak, mint a második részben, az igényes kezelőfelület pedig szinte egy az egyben át lett emelve. Komoly újdonságokra tehát nem kell számítani, de a játékidő nagy részére érvényes túlélőhorror zsáner nem is álmodhat ennél sokkal jobb fundamentumokról.
A túlélőösztön
A gyűjtögetés természetesen szükséges lesz ezúttal is, de nem kell nagyon megerőltetni magunkat, ha megfelelő mennyiségű lőszerre vagy gyógyszerre vágyunk. Az eszköztárunk igazgatása is fontos, és ez számomra továbbra sem volt gond: van valami kielégítő abban, ha a szűkös tárhelyek ellenére sikerül kipucolni a terepet. Néhány kis fejlesztés is történt, például a tárgyak felvételéhez már nem kell egy üres hely, amennyiben azonnal kombinálni tudjuk egy másikkal. A kraftolás is a tavalyihoz hasonlóan működik, és remekül kiszolgálja a játékmenetet.
A feltörhető zárral, lánccal vagy egyéb módon lezárt szobákat, szekrényeket, és még inkább a széfeket kinyitogatni továbbra is jóleső izgalmakat biztosít, és kifejezetten élveztem az egyes területek aprólékos felderítését. Eközben a hangulat is remek, így érdemes kihasználni a nyugodtabb pillanatokat.
Zombikkal természetesen jócskán találkozunk, akikkel ezúttal sem bánik el egyetlen fejlövés, sőt, előszeretettel fel is kelnek egy második körre. Éppen ezért sokszor jobban megéri csak egyszer földre küldeni őket, már ha nem tervezünk visszatérni az adott helyszínre. Persze gránátokkal, vagy a pályákon elszórt robbanó hordókkal sokkal hatékonyabban ritkíthatjuk meg a soraikat, az akkumulátorokra célozva pedig csoportosan lelassíthatjuk őket. Ez utóbbi kettő tavalyhoz képest szintén újdonság, ahogy a kitérő bukfenc is. Ez kifejezetten jól jön szorul helyzetekben, és egy látványos lassítással is együtt jár, de fontos megjegyezni, hogy nem a legtöbb helyen megszokott, legyőzhetetlen, ellenfeleken is átmenő vetődésről van szó, így oda kell figyelni a használatára.
Hát nem ez is kerget?
Koncentrációra pedig akkor lesz a legnagyobb szükségünk, ha megjelenik Nemesis, aki nemcsak annyira szép, de annyira egészséges is, mint a három hete a napon aszalt tükörtojás. A marketingkampányban komoly szerepet kapott az ő beharangozása, amely alapján én egy mindenhol a nyomunkban loholó szuper-ragadozót képzeltem el, aki Mr. X-hez hasonlóan cirkál. Nemesis egy fenyegető jelenség lett, de az előzetes várakozáshoz képest messze nem lehetetlen túlélni az erőltetett barátkozási kísérleteit. Bár rendkívül mozgékony, és nem tágít a sarkunkból, ha nem kezdünk el pánikolni, és tudjuk, merre megyünk, különösebb gond nélkül elmenekülhetünk előle. Ráadásul csak jól elkülönített intervallumokban ered a nyomunkba, így nem kell félni amiatt, hogy csorbát szenvedne a felfedezés élménye.
Ha nagyon akarjuk, akár ki is fektethetjük némi zsákmány reményében, de ha csak egyszerűen célirányosan menekülünk, akkor sem tudja kamatoztatni tekintélyt parancsoló eszköztárát. Ennek ellenére még izgalmasak lesznek ezek a szekciók, és érhetnek minket meglepetések, a boss harcoknál pedig nem kerülhetjük el a konfrontációt. Itt is elégedett voltam, viszonylag kreatív, feszült összecsapásokba kerülünk, a folyamatosan fejlődő, és szinte halhatatlan szörny pedig egy valóban meghatározó és mégsem frusztráló motívuma lett a Resident Evil 3-nak.
A faék néha kacifántosnak tűnik
Tehát kapunk egy jó alapokon nyugvó, hangulatos, néhány emlékezetes pillanattal szolgáló, és izgalmas kalandot, amely számomra rendkívül szórakoztató volt, és ezzel nagyjából meg is van a pozitív oldala a játéknak. Ugyanis amíg a tavalyi epizód messze túl tudott lépni ezen, addig itt megakad a számláló. Nem mintha a felsoroltak nem lennének hízelgőek, de sajnos ezen túl tényleg csak az igényes tálalást lehet a számlájára írni.
De hol is kezdődnek a problémák? Egyrészt, a Resident Evil 3 nem rendelkezik semmilyen mélységgel. Alig találunk egygombos interakciókon túlmutató feladványokat, és a néhány összetettebb darab nehézségétől sem sírtam vissza a matek-OKTV döntőt. A butítás jeleit mutatják a néha pofátlanul lineáris és a filmes hatás érdekében szkriptelt pillanatokkal operáló üldözések. Amikor pedig Carlost irányítva gépfegyverrel a kezünkben eshetünk neki akár tucatnyi zombinak is egyszerre, kellemetlenül kezdett felsejleni a sorozat kevésbé jó hírű eresztéseinek emléke. Persze azért messze nem jutunk el a 6. rész vagy az Operation Raccoon City mélységeibe, de a kijelölt irány nem feltétlenül szimpatikus.
Nem rossz, csak kevés
Mert azt, hogy a túlélőhorrorhoz tervezett harcrendszer kissé körülményesnek hat több ellenfél jelenlétében, azt meg tudom bocsátani, különösen az újítások miatt, de az egyszerűséget már jóval nehezebb elnézni. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Resident Evil 3 szinte pofátlanul rövid. Elsőre szűk 7 óra alatt értem végig, mindezt a világ legmaximalistább hozzáállásával, vagyis inkább 5-6 óra menetidővel kell számolni. Persze az eredeti is rövid volt, és nehézségi szinttől függően is változhat minden, de az is jelzés értékű, hogy a játék értékelési rendszere kifejezetten kapacitálja a két óra környéki végigrohanásokat.
Ha már nehézségi szintek, itt mindenki megtalálja a neki való kihívást, hiszen Assisted módban az újoncoknak is kellemes lesz az iram, míg a legmeredekebb Inferno a veteránoknak is izzasztó lehet. Az újabb próbálkozásokhoz igénybe lehet venni egy boltot is, ahol az addigi végigjátszások alatt gyűjtött pontjainkat költhetjük el kinézetekre, tárgyakra, fegyverekre. Némelyik annyira hasznos, mint Szibériában a fürdőruha, de ha valaki szeretné meghódítani a nagyobb kihívást nyújtó szinteket, az talál valódi segítséget is. Ezt azért emelem ki, mert ezek a nehézségi beállítások jelenthetik az egyetlen motivációt, hogy visszatérjünk Raccoon Citybe.
Ugyanis itt már nincsenek meg az eredeti játékban felbukkanó döntési lehetőségek, és nincsenek B-kampányok sem. A tartalom tehát semmiképpen nem bőséges, és emiatt tűnik egy minimumra törekvő, összecsapott munkának ez a remake. Arról pedig már csak ne is beszéljünk, hogy remake-nek sem lett az igazi. Számomra a harmadik rész messze nem olyan meggyőző, mint a második, már eredetiben sem, de ezt még sikerült megtoldani néhány aprósággal.
Téma és variációk
A helyszínek komoly változásokon estek át, ahogy a cselekmény elemei is. Ami teljesen érthetetlen volt számomra, hogy teljes szekciókat vágtak ki, és újakat tettek a helyükre. Ennyi idő után a nosztalgia rózsaszín szemüvegétől mentesen sem tudom megmondani, hogy melyik változat a jobb, de már az rejtély, hogy miért kellett egyáltalán vágni a klasszikus verzióhoz képest, hiszen még a friss helyszínekkel együtt sem fenyegetett volna a túl sok tartalom veszélye. Akit pedig hozzám képest jóval szorosabb szálak fűznek az alapjátékhoz, annak már ez komolyan riasztó lehet. Hiszen bár némiképp szubjektív, kinek meddig tart a remake, és hol kezdődik egy teljesen új játék, de itt erősen a határon táncolunk.
A csalódás érzését pedig nem a történet fogja elhessegetni. Mondjuk aki egy Resident Evil-játéktól átütő filozófiai értekezéseket vagy shakespeare-i figurákat vár, az úgy el van tévedve, mint a székely meg a fia, amikor egy polippal találkoznak az erdőben. Egy akciófilmes átlaghoz képest vállalható, mozgalmas cselekményt kapunk, néhány kötelező fordulattal, macsó egysorossal és pár valóban badass pillanattal. Persze tobzódunk a klisékben és a közhelyekben, de ennek ellenére meg kell hagyni, hogy a játékmenet által állított rendkívül magas intellektuális elvárásoknak maximálisan megfelel ez is.
A két főszereplő például szerethető, még a macsó beszólásoknak is van egy jóféle 80-as évekbeli bája, és amikor együtt szerepelnek egy jelenetben, akkor az mindig felüdülés. A többiek kicsit elvesznek a középszerűségben, de semmi igazán pofátlan baromsággal nem találkoztam. Az összeszedhető feljegyzések valamennyit hozzáadnak a történet mélységéhez, de a háttérsztori így sem igazán kidolgozott. És mintha a lépték is kisebb lenne, mint egy éve, a finálé tétje messze nem tűnik akkorának, mint kellene. De mivel semmi nagyon arcpirító nem történik, így ez még talán belefér.
Kötelező körök
A körítés úgyis ellensúlyoz sok mindent. A felújítás minősége ugyanolyan, mint a második résznél, ez pedig egyértelműen jó hír. A RE Engine továbbra is remek, így a kor követelményeinek maximálisan megfelelő grafikával látjuk viszont Jill Valentine menekülését. Raccoon City neonfényes éjszakája nagyon hangulatos tud lenni, a többféle helyszín pedig mind saját identitással rendelkezik. A néhány kifejezetten kreatív vizuális beállítás pedig feledtet pár kisebb hibát, például a zombik néha megjelenő furcsa, akadozó mozgását. Mindebből kiemelkedik a szereplők arcainak megjelenítése, amely káprázatos kidolgozottságot mutat, és amely miatt valóban pompásan festenek az átvezető videók.
A hangdesign is remek, és emiatt pár esetben képes volt rám ijeszteni a Resident Evil 3, még ha az atmoszféra inkább feszült, mint kifejezetten félelmetes. Az eltünedező horrort Nemesis fenyegető “dübörgése” is ellensúlyozza, a zenei anyag pedig parádés. Talán itt sem sikerült elérni a tavalyi remake zsenialitását, de így is kellemes élményben volt része a füleimnek. Talán kellemesebb élményben, mint amit én kaptam.