Az első Alone in the Dark 1992-ben jelent meg, és lényegében megalkotta a túlélőhorror zsánert. Egy olyan műfajt, amelyben aztán annak legismertebb képviselői, köztük a Resident Evil-széria is a mai napig követ bizonyos itt lefektetett alapvetéseket. Az Infogrames alkotásának öröksége tagadhatatlan, a jelentősége óriási, ugyanakkor azért eljárt felette az idő. Bár a hangulatától és a történelmétől nem lehet csak úgy eltekinteni, a hozzám hasonló “mai fiatalok” számára a játékmenete már nehezen élvezhető. Éppen ezért a jelenben nem is lehet objektívan értékelni, és nem lehet egyszerű a nyomdokaiba lépni. Hiába van egyértelmű létjogosultsága a ráncfelvarrásnak egy több mint harminc éves játék esetén (ezen még a jelenlegi remake-lázon kívül sem illetődne meg senki), lényegében egy legendát kell újraalkotni. Ez pedig talán még nagyobb kihívás, mint az aktív nosztalgiával szembeszegülni.
Az sem egyértelmű előny, hogy az elmúlt húsz évben nem született értékelhető alkotás a szériában. A 2008-as Alone in the Darknak nem sok köze volt az eredeti trilógiához, és úgy egyébként egy jó játékhoz sem, a 2015-ös Illumination pedig egyszerűen csak szarul sikerült. Ezt a lécet nem nehéz megugrani, de nem biztos, hogy jó ómen, ha látszólag senki nem emlékszik, hogyan kell egy értékelhető Alone in the Dark-ot fejleszteni. A Silent Hill is hasonló cipőben jár, és ott nem túl fényes a helyzet. Úgy tűnik azonban, hogy az idei remake megtörte az átkot. Ugyan a tökéletestől elég messze van, és sosem lesz fele olyan jelentős sem, mint az első rész, de megvan benne valami a túlélőhorror-esszenciából, ami egy méltó epizóddá teszi.
Az elveszett létsík-cirkáló
Emily Hartwood nagybátyja, Jeremy eltűnik a Louisiana állambeli Derceto elmegyógyintézetből. A nagybácsi, mint annyian a Hartwood-családból, különösen élénk fantáziával rendelkezett, ami idővel mentális zavarokba csapott át. A Dercetóból aggasztó leveleket küldött, úgy tűnik, hogy egyáltalán nem bízott a többi páciensben, akiket egyfajta szektának hitt. Meg volt róla győződve, hogy egy Dark Man nevű férfi figyeli minden lépését, és befolyásolja a mindennapjait. Aztán végül nyoma veszett. Emily így Edward Carnby magánnyomozó társaságában érkezik meg az elemegyógyintézetbe, hogy felkutassák, hova lett a zakkant rokon.
Dercetóban nem fogadják őket kitörő lelkesedéssel, különösen Carnby-t, így a nyomozás nem megy zökkenőmentesen. Pláne, hogy úgy tűnik, a kúria lakóinak van némi vaj a füle mögött, de legalábbis titkolnak valamit. A helyszín történelme sem biztató, és Jeremy feljegyzései is egyre különösebb részletekről mesélnek. Úgy tűnik, Jeremy felszívódásának köze van egy talizmánhoz, amivel a saját manifesztált emlékei felé tud átjárót nyitni, és ezekbe át is lépni. Hőseinknek ezeket a világokat is be kell járniuk, ha válaszokat akarnak, de közben egyre jobban elmosódik a határ látomás és valóság között. Egy azonban biztos: gonosz erők készülődnek Derceto környékén, a fenyegetést pedig még azelőtt fel kell kutatni és el kell pusztítani, hogy az egész környéket romba döntené.
Ihletődni az ihletettből
A játék legelején választhatunk, hogy a két protagonista közül melyikkel szeretnénk felfedezni az intézetet, igaz, ez játékmenet szempontjából nem igazán fog számítani. Mindkét esetben a klasszikus túlélőhorror-receptet követjük. Kulcsokat keresgélünk, felfedezünk, és közben ellenfeleket iktatunk ki limitált erőforrással. Ezt pedig a jól bejáratott TPS-nézetben valósította meg a Pieces Interactive, ihletet pedig a korai Resident Evil-ek felújításából merített. Hiába, ahogy a teljes zsánernek az Alone in the Dark volt az úttörője, a remake-eknek egyértelműen a Capcom a zászlóhordozója. A lényegen persze ez nem változatat: számtalan zár ajtó, egy rahedli felfedezhető szoba és tekintélyes mennyiségű backtracking fogad minket. Ez a formula pedig még mindig remekül működik.
Nem titkoltan az egyik kedvenc tevékenységem a hasonló rendszerekkel való piszmogás. Nagyon élvezem, ahogy apránként felgöngyölítem a szálakat, átfésülve minden helyiséget, összeszedve minden tárgyat. Élek-halok azért, ha végre be tudok gyűjteni valamit, ami órák óta bizerálta a tudatalattimat. Nincs is kielégítőbb számomra, mint egy teljes szintet kipucolni az összes feladvánnyal, lőszerrel, feljegyzéssel és gyűjtögetnivalóval együtt. A fura vonzalmam ezek iránt a mechanikák iránt viszont nem jelenti azt, hogy bármivel beérem, csak Resident Evil-formája legyen. És szerencsére itt nem is voltam erre rászorulva, remek tempóban jönnek egymás után a feltáruló új szárnyak, frissen felnyitható zárak és megfejtésre váró talányok. Sosem volt lineáris az út, és sosem éreztem magam túlterheltnek sem. A felfedezés dinamikája kiváló, és így az Alone in the Dark akkor is le tudott kötni, ha éppen nem kellett lőjek semmire.
Aggodalomra semmi ok
A szimpla kulcs/kód/Franciaország alakú gömbszelet kutatáson túl lesznek önálló feladványok is az épületben, igaz, ezek nem fogják ellopni a showt. A többségük ugyanarra a kaptafára épül: forgass és cserélgess addig kirakós-darabokat, míg ki nem adnak egy képet. Ez nem igazán izgalmas, és különösen nem izzasztó, úgyhogy aki szellemi kihívásra vágyik, az potenciálisan csalódni fog. Igaz, a már említett keresgélést lehet nehezíteni, ha régi vágású stílusra állítjuk a játékot. Ilyenkor nem kapunk közvetlen utasításokat, hogy merre tovább, és az olvasott szöveg értése készségeinket is elővehetjük a nyelvvizsga után, mert nem lesz minden kulcsinformáció kiemelve. Ezeket a funkciókat egyesével is lehet állítani. Ennek örültem, mert a térképpel hiába lett lemásolva a RE házi feladata, a maximalizmusomnak jót tettek a lassan kékre színeződő helyiségek az alaprajzon.
Az Alone in the Dark tehát nem egy keményvonalas kalandjátékos élmény, de ettől még nagyon jóleső érzéssel tudott eltölteni Derceto feltérképezése. Ebben az épületet beborító atmoszféra is sokat segített, amely ha lehet, még erősebb volt Jeremy párhuzamos univerzumaiban. A különböző változatos helyszínek mind rendkívül hangulatosak lettek, könnyen magukba szippantanak, és gondoskodnak róla, hogy ne csak felületesen császkáljunk át rajtuk. Igaz, maximum csak nyugtalanítóak, de nem félelmetesek. Ahhoz képest, hogy egy horrorról beszélünk, nem gyakran fogunk megijedni, vagy rettegni. Egy-két fenyegetőbb pillanat van, de nem kellenek kötélidegek ahhoz, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül bekkeljük ki a végigjátszást. Ez lehet csalódás, de ez az alműfaj igazából sohasem az intenzív lelki terrorról szólt, így engem nem kifejezetten zavart.
Kívül csillog, belül döcög
A légkörhöz nagyon sokat ad hozzá a látvány is. A nyers grafika is teljesen korrekt, de a körítés stílusa az, ami igazán meggyőző. A teljes realizmustól enyhén elrugaszkodott, de nem túlságosan stilizált, és közben kellően plasztikus. Egy kicsit megidézi a bő tíz évvel ezelőtti trendeket, ezáltal egyfajta prémium retró érzet is társul hozzá. Ez egy remake esetén kitűnő választás. A bevilágítás és a fények kifogástalanok, és ezek nagy szerepet is kapnak a visszafogott színezésű, kicsit sejtelmes vizualitásban. Jó ránézni a játék egészére, könnyű elmerülni az érezhetően fiktív és mégis abszolút arányos és harmonikus látványvilágban.
Ehhez egy nem túl hivalkodó, és szintén kicsit misztikus zenei anyag társul. A kellemes jazz szépen festi alá a békésebb szekciókat, de kapunk érzelmesebb, líraibb számokat is. Amikor pedig beköszön a kozmikus horror, előkerülnek a torz, kántálásból és morajlásokból összeálló darabok is, amelyek elég hátborzongatóak. Ehhez a színvonalhoz pedig a hangzás többi eleme is tartja magát, legyen szó a zörejekről vagy a szinkronról. A két főszereplőt alakító Jodie Comer és David Harbour kitesz magáért, bár nagyon komoly érzelmi skálát nem kellett lefedjenek. Ez azért nem az a műfaj.
Azonban mégsem vagyok teljesen elégedett a körítéssel, ugyanis a motorháztető alatt meg-megakadnak az alkatrészek. Simán be lehet akadni tereptárgyakba, és egyéb kisebb bugok is előfordulnak. Sokkal bosszantóbb az optimalizáció, amely (szokás szerint) gyengén sikerült. A képfrissítési ráta azelőtt lezuhan, hogy annyit mondhatna: “Let me tell you something”, és a betöltés is rettenet sokáig tart. Láttam bőven rosszabbul futó játékokat a közelmúltban, de úgy tűnik, a probléma az enyémnél mérföldekkel jobb gépeknél is fennáll.
Ó, lom ólom!
Ez az akadozás a harcokban tud igazán zavaró lenni, amikor hirtelen kellene lereagálni egy kevésbé jól fésült szörnyeteget. Az ő likvidálásuk egyébként viszonylag egy tipikus TPS-túlélőhorror szabályai szerint működik. Ezúttal háromféle lőfegyverünk lehet (illetve a legvégén kapunk egy negyedik alternatívát is), egy revolver, egy sörétes puska és egy Tommy Gun. Ezek korrekt visszajelzést adnak, és úgy általában a harcrendszer rendben van, amikor minden rendeltetésszerűen működik. Nem túl gagyi, nem túl archaikus, de van benne annyi nehézkesség, ami kell a műfajban. Elvégre nem szuperkatonákat irányítunk, a lassú újratöltés és tűzsebesség a zsáner egyik fontos alappillére.
Viszont időnként tud kevésbé szándékosan is darabos lenni egy-egy összecsapás. Párszor egyszerűen nem elég reszponzív a játék, nem tudunk valamit reflexből lereagálni, mert nem sül el időben a fegyver, vagy beragadunk egy bestiával egy lépcsőfordulóba. Ez sokat tud számítani, mert ahogy egy hasonló játékban elvárható, kevés ellenfél van, de azok nagyokat ütnek. Így ritkán ugyan, de komoly bosszúságot tud okozni a harcrendszer.
És persze az erőforrásaink is szűkösek lesznek, így érdemes spórolni, és az ólomosztás alternatíváival is megismerkedni. Az egyik lehetőség a közelharci fegyverekben rejlik, ezek mindenfelé hevernek a pályákon, a kisbaltától az evezőig. Ezek ugyan hatékonyak, de közel kell engedjük magunkhoz acsarkodó opponenseinket, radásul el is törhetnek az intenzív használatban (de legalább az ellenfelek is). A másik lehetőség a lopakodás, amely primitívsége ellenére egészen izgalmas. Ugyan csak figyelemelterelésként eldobható tárgyaink, és fix vonal mentén őrjáratozó szörnyek vannak, a kiváló hangdesign és az atmoszféra mégis egy jó értelemben feszült élményt varázsolt belőle. Az osonásra egyébként leginkább az emlék-világokban lesz lehetőség, hiszen az ellenlábasok nagy része is itt található. A sötétség szülöttei ugyan Dercetóba is néha átszivárognak, de inkább hirtelen kell őket lereagálni.
Az Alone in the Dark a végjátékra megpróbál kilépni a komfortzónájából, de ez nem áll olyan jól neki. Bevezet új mechanikákat, és az akció hatásfokát is megpróbálja feljebb csavarni. Ez a rész viszont amatőr érzetű lett, érdemes lett volna megmaradni a bejáratott formuláknál.
Epikus episztolák
A történet viszont abszolút megfogadta ezt a jó tanácsot, leglábbis eleinte úgy tűnik. Viszonylag klasszikus elemekből építkezik, apránként adagolja az új információt és a fordulatokat. A kellemes noir körítésben lassan kibontakozó kozmikus fenyegetést is számtalan horrorban láthattuk már, de mindez a maga módján mégis érdekes és végig fenntartja a figyelmet. Ugyan kíváncsivá tesz, de igazán sohasem csigáz fel, és azt sem egyszerű megmondani, meddig tart a misztikum, és honnantól csak simán nehéz követni a cselekményt. Kis gondolkodással rá lehet jönni, mi történt, de mivel sem heuréka-pillanatok, sem eszeveszett csavarok nincsenek, inkább narratív hibára, mint szándékos ködösítésre gyanakszom. A befejezés sem katartikus, a tudomásul vételnél erősebb érzelmeket nehéz lenne társítani hozzá.
Az elmegyógyintézetben található többi karakter viszont egészen izgalmas interakciókat szolgál. Ugyan mindannyian archetípusok, de van bennük egy kis plusz érdekesség, ami túlmutat ezen. Kár, hogy igazán sokat nem beszélgetünk velük, és azért a dialógusok is inkább átlagosak. Viszont a feljegyzésekben megjelenő háttérsztori rendkívül gazdag és igényes lett. A szövegek végre nem unalmasak, és radásul szinkront is kapunk hozzájuk, amely szépen, értelemszerűen dolgozza fel azokat a részeket is, amelyek nem egy folyószöveg részei. Le a kalappal az írók előtt, mert ritka, hogy nem fásultan nyitom meg ezeket a leveleket, hanem őszinte érdeklődéssel.
Tömör hűség
Az Alone in the Dark tehát önmagában egy közel sem hibátlan, de alapvetően szórakoztató játék. Mégis, a kritika végén egy kicsit kontextusba is kell helyezni, mielőtt bárkit is a pénztárcája megkönnyítésére biztatnék. Először is a kapott tartalom nem éppen gigászi. Egy karakterrel maximum 7-8 óra alatt kényelmesen a végére lehet érni, és nem is feltétlenül érdemes azonnal nekiugrani a másik protagonistával. Lényegi különség ugyanis nincs a két kampány között. A párbeszédek ugyan valamelyest mások, máshogy áll a többi szereplő kettejükhöz, és van egy-egy saját rövid szegmensük, de ezen felül ugyanazt a sztorit és játékmenetet zongorázzuk végig. Az még rávehetne egy újabb végigjátszásra, hogy a gyűjtögethető tárgyakat csak így lehet mind összeszedni, de a kollekciók által megnyíló apróságok azért nem ennyire fajsúlyosak. Így tehát egy rövid játékot kapunk, közepes újrakezdési faktorral, amely nem mindenkinek ajánlható 60 euróért.
Végül adaptációként is érdemes ránézni a játékra, amely azért sok ponton eltér az eredetitől. Változott a történet, és módosult a felépítés is, sőt leginkább csak a kiindulás és a főbb témák lettek megtartva. Persze szükség volt az átdolgozásra egy ilyen öreg játéknál, különösen a játékmenetben, de ennél kevesebbért is tört már ki rajongói felkelés. Ami ezúttal megmenti a fejlesztőket ettől a sorstól, az az, hogy nagyrészt sikerült megőrizni az eredeti, műfajteremtő alkotás esszenciáját. Ezzel a sorozat atyja, Frédérick Raynal is egyetért. A remake tisztelettel bánik az alapanyagával (ahogy ez egy rövid, fix kameranézetes nyomozós szekcióban is megnyilvánul), és ez talán a legfontosabb.
Verdikt
Az Alone in the Dark remake egy hangulatos, esetenként magával ragadó, de messze nem hibátlan játék. Vizuálisan ugyan pofás, de a technikai állapota egy hónappal a megjelenés után is hagy kívánni valót maga után. A játékmenetnek kellett a modern formula, de így sem elég reszponzív. A történet pedig hiába egész érdekes, ha a dramaturgok fél távon elmentek szabadságra. Én már csak a műfaj iránti elfogultságom miatt is élveztem a vele töltött időt, de ez az idő sem éppen hosszú. Fenntartom, hogy a műfaj egy stabil képviselőjéről van szó, amely hangulatával egyszerre tud korszerű, és az eredeti játékhoz hű lenni. Viszont érdemes elgondolkodni rajta, hogy mindezt egy leárazás után, potenciális hibajavításokat követően jobban megéri-e kézhez keríteni.