Bár Sean S. Cunningham a maga részéről lezárt történetnek tekintette az 1980-ban mozikba kerülő, a szülői gyászt ugyan suta eszközökkel tárgyaló, de szórakoztató slashert, a bevételi számadatok azt mutatták, hogy a Kristály-tó mélyén megbújó, aranytojást tojó tyúknak maradnia kell. Kevesebb, mint egy évvel az első film bemutatója után meg is érkezett a második felvonás.
Pár hónappal az első rész történései után Alice (Adrienne King) megpróbálja feldolgozni az őt érő traumákat, lelki munkáját azonban a zsákot fején viselő Jason hamar megoldja. Ezután gyilkosunk visszatér tavi otthonához, azon belül édesanyja levágott, oltárként funkcionáló fejéhez. Hamarosan újabb fiatalokból álló csoport bukkan fel, hogy táborfelügyelő-képzés címszó alatt jobban és mélyebben megismerjék egymást, Jason pedig hívatlan vendégként elrontja mindenki buliját.
Egy franchise hajnala
Hasonló koncepcióra épült annak idején a Péntek 13, mint a Halloween (1978), amikor szóba került az esetleges sequelek kérdése. Antológiasorozat gyártása lebegett a stúdiók szemei előtt, ahol az epizódok, a történetek és a szereplők tökéletesen elválaszthatók lettek volna. Csak amíg a John Carpenter által elindított sorozat kétfilmenként akart horroreseményt teremteni, addig a Paramount eredetileg produkciónként akart az év legrosszabb napján játszódó történeteket elmesélni. Az első Péntek 13. hatalmas anyagi sikere végül úgy hozta, hogy a folytatások kizárólag a Voorhees család ügyes-bajos dolgait mesélik tovább.
Az előd túlszárnyalása
Gondolj a lehető legsablonosabb, minimális cselekménnyel dolgozó slasher filmre, tegyél hozzá egy korrekt rendezői munkát, egy élvezhető tiny castet, szórakoztató gyilkosságokat és a színtiszta nyolcvanas évekbeli hangulatot, ami egyaránt tartalmazza a zenét, a ruhákat, a frizurákat. Végeredményként megkapod a Péntek 13. II.-t. Pontosan arról szól, amire a cím hallatán elsőre lehet asszociálni: egy véres, de jelentős szórakoztatási faktorral bíró horrorra. Mario Bava klasszikusának, A vér öblének (1971) már egyre kevésbé van köze a látottakhoz, a Psycho (1960) című Hitchcock magnum opusról nem is beszélve.
Steve Miner rendezőnek elődjével ellentétben nem lebegnek a lelki szemei előtt ilyen hatalmas és másolásra bőségesen okot szolgáltató elődök. A rendezés sokkal biztosabb kezekben van, Miner a feszültségteremtés (Harry Manfredini zenéje továbbra is remek), a jelenetek gördülékeny levezetése és a gyilkosságok terén egyértelmű fejlődést mutat, apró ötleteivel megmagyarázza és egyben kijátssza a már ekkorra is unalomig ismételt és tudott slasher sablonokat. Ezek a rendezői megoldások még egy ilyen kőegyszerű filmnél is jól tudnak esni.
Anya kedvenc fiacskája
A Mandela-effektusnak eleget téve ezúttal valóban Jason portyázik a sűrű erdőben, egyetlen célt lebegtetve szemei előtt: ártatlan embereken megbosszulni édesanyja halálát. Ha túlzással akarunk élni, azt is mondhatnánk, hogy ez a film teremti meg végre a néma, megállíthatatlan, hústorony gyilkológépet, de ez egy nagyon elhamarkodott lépés lenne a részünkről. A ,,fiatal” Jason itt még tapasztalatlan, nincsenek mögötte a gyilkolási rutin évei, a bejáratott szerepköréig egészen az 1986-os Jason élig kellett várni, hogy igazán földön és síron túli aprításpornónak legyünk tanúi.
Hokimaszk helyett egy koszos zsákot kapunk, a machete helyét még a vasvilla és egyéb, főleg kerti munkákra szakosodott eszközök alkotják, valamint a primitív, Oidipusz-komplexusos szörny sem teljesen elpusztíthatatlan. Bizonyos mértékben fel lehet ellene venni a harcot – kis szerencsével rövidebb időre még ártalmatlanná is lehet tenni -, azért, hogy aztán újra nevetséges öléseket mutasson be nekünk.
A színészek elviselhető játékot produkálnak, egy darab egyszerűsített mondatnál többet lehetetlen lenne elmondani róluk, párbeszédeiket is inkább a kellemesen ostoba és a semmilyen jelzővel lehetne illetni. A velük töltött idő ártatlan naivságban gazdag, csak a rossz szerencséjüknek (és a hedonista életmódjuknak) köszönhető, hogy viszonylag hamar és stílusosan bevégzik.
A szerepkörök, a kialakult – hol hamiskás, hol valódi – helyzetek világosak. A megkapó atmoszférateremtés által az olyan, logikát mellőző döntéseket is meg tudjuk bocsátani, mint, hogy egyik környékbelinek sincs tudomása a Voorhees-klán hobbitevékenységéről, vagy, hogy egy egyszerű kisvárosi szórakozóhelyen töltött este garantált védelmet szolgál a Kristály-tavi mészárostól. Ennyi idő távlatából a félelemnek bármilyen írmagját érezni lehetetlen, de nem is ez adja a Péntek 13. II-nek a lényegét.
Ez egy letisztult, a velejéig egyszerű, olcsó szórakozás. Komolyanvehetetlen, de pontosan ebben rejlik a varázsa. Kár, hogy az egy évvel későbbi harmadik epizód minden létező pozitívumot magával rántott a mélybe.