Úgy tűnik, mostanában katasztrófa-turistáskodni járok a Netflixre. Nem azt mondom, hogy ne lehetne igényes tartalmat találni a platformon, de nem is kell megerőltetni magam, hogy valami igazán kukatúró filmet találjak a felkapottak között. Alighogy kihevertem Zack Snyder legújabb ámokfutását, már jött is szembe egy újabb sci-fi szörnyeteg, az Atlas. Egy újabb film, ami után a nagy vászon összeteheti a két kezét, hogy ezt sosem kellett magán hordoznia. Egy újabb összművészeti katasztrófa, amely ennek ellenére stabilan megkapaszkodott a Netflix legnézettebbjei között. És bár ilyenkor érzem, hogy a kisujjam egyre jobban távolodik el a teáscsészétől, közönségként igazán támogathatnánk több olyan alkotást, ami nem egy betontömb kreativitását birtokolja.
Felhő-Atlas
Az Atlas egyből egy kiadós expozíciós montázzsal indít, csak hogy gyorsan kontextusba kerüljünk. A mesterséges intelligencia vezérelte humanoid robotok egy csoportja terroristává vált. Vezérük, Harlan átvette az irányítást AI-társai felett, és háborút indított az emberiség ellen. Emberek milliói haltak meg, mire egy nemzetközi összefogás legyőzte Harlant, aki ezután egy távoli bolygóra menekült. Mivel távozóban még megígérte, hogy egyszer visszatér mindent elpuszítani, a földi katonaság egyik legfontosabb feladata, hogy kiderítsék, merre van, és elpusztítsák.
Ehhez a célhoz minden eddiginél közelebb kerülnek, amikor Boothe tábornok (Mark Strong) emberei elfogják Harlan egyik alvezérét. A robot kihallgatására Atlas Shepherdöt (Jennifer Lopez) kérik fel, a lecsúszott titkosszolgálati ügynököt, aki mindenkinél jobban ismeri Harlant. Az ő anyja építette ugyanis az androidot, és úgy nevelte, mintha a saját gyereke lenne. Atlas unortodox módszereivel ki is szedi a fogolyból Harlan tartózkodási helyét, így egy hadihajó meg is indul az Androméda-galaxisba, hogy végleg kiiktassa a veszélyes terroristát.
Atlas ugyan velük tart szakértőként, de az osztag vezetője, Banks ezredes nem bízik meg benne. Figyelmen kívül hagyja az ügynök tanácsait, és megkísérel egy direkt támadást mecha-ember szimbiózisban élő osztagával. Harlan azonban egy lépéssel előttük jár, és még a levegőben meglepi őket. Az inváziós csapatokat földet érés után egyből kivégzik, de sokan el sem jutnak odáig. Úgy tűnik, az egyetlen túlélő Atlas, akit az utolsó pillanatban beszuszakoltak egy robotba, és a többiektől távol landolt. Az ügynök megpróbál túlélni a mérgező légkörű, ellenséges robotokkal teli bolygón a mechája segítségével. Ehhez azonban újra meg kell tanulnia megbízni a mesterséges intelligenciában, amit Harlan lázadása óta zsigerből gyűlöl.
Leszázalékolt kötődés
Ami ezután követlezik, az a leghosszabb másfél óra, amit nézőként át lehet élni. Lényegében egy alsó polcos monodrámát kapunk, amiben Atlas hiteltelenül szenved, de azt legalább folyamatosan. Vagy a körülmények miatt, vagy azért, mert együtt kell működnie egy utált robottal. Tíz percek mennek el azzal, hogy a főszereplő egy felhasználói felülettel veszekszik, mint egy türelmetlen nyugdíjas. Két összeomlás között néha van egy súlytalan üldözős jelenet, de egészen az utolsó húsz percig és nagy leszámolásig kell várni az első feszült pillanatig. Az Atlasban egyszerűen nem történik semmi, ez pedig értelemszerűen nem izgalmas. A filmnek azok a fénypontjai, amikor csak simán érdektlen, és nem aktívan fájó.
Persze értem én, hogy az egész történetnek lett volna egy íve, ahogy Atlas és a páncélja, Smith megtanul megbízni egymásban. Azonban ehhez nem ártott volna egy forgatókönyv, ami a kompetenciának legalább a jeleit mutatja. A párbeszédek nem vezetnek sehova. Atlas azt szajkózza, hogy neki egy robot ne mondja meg, mit csináljon, Smith pedig azt hajtogatja, hogy ő csak a pilótáján próbál segíteni. Mindeközben pedig szorítja őket az idő, hogy minél jobban összekapcsolódjanak, bizonyos funkciók ugyanis addig nem elérhetőek. Ne kérdezzétek, ennek mi értelme van, én sem jöttem rá. A legnagyobb ötlet, hogy életveszélyben sem tudod használni a fegyvered, ha nem vagytok egy érzelmi hullámhosszon a robot-haverotokkal.
Az egész kötődési folyamat végtelenül mesterséges. Amikor előkerül valami lezárt funkció, akkor Atlas gyorsan előkeres egy visszaemlékezést, amitől hirtelen sokkal közelebb kerül Smithhez. Ha megint elakad, megint előtúr egy flashbacket. Ez egészen addig megy, amíg meg nem tudjuk, honnan az izzó gyűlölet az androidokkal szemben. Az a legszebb, hogy ez a csúcspont totális önellentmondásban van. Az emlékek egyetlen logikus tanulságának pontosan az ellenekzőjét szűri le mindenki, és így lesz belőle egy hollywoodi, könnyfacsarónak szánt összeborulás.
Susztermatt
És mindebben az a legzavaróbb, hogy az Atlas egy végtelenül okos filmnek állítja be magát. A főszereplő egy sakkfigurát szorongat a kezében, és meg lehet fulladni a sakkos hasonlatokban és metaforákban. Mindeközben a sztori buta, mint a föld, és a felbukkanó nagy harci cselek is kilógnának lefelé egy Tom és Jerry-epizódból. Atlas egy ponton lehelyez egy szenzort és néhány taposóaknát, és úgy kezelik, mint valami futurisztikus Napóleont. És közben egyik pillanatról a másikra elfelejtődnek olyan problémák, hogy Smith akkumulátora le fog merülni, vagy hogy a szereplők fizikálisan ramaty állapotban vannak. Ebből a filmből valóban csak úgy árad az intelligencia.
Az egyetlen aránylag üdítő kivételt egy szintén agyatlan, de legalább látványos akciójelenet jelenti a finálé előtt közvetlenül. Ez tényleg élvezhető volt, de aztán a konkrét végjáték gyorsan visszarángat minket a földre. Kapunk egy ezerszer látott főgonosz-monológot, meg egy borzasztóan megrendezett visszaszámlálós jelenetet, és már el is illant a pillanatnyi izgalom. A legalapvetőbb, elemi szórakozást is sikerült elrontani, pedig az idő szűke és a robbanások kombinációja lényegében erőfesztíés nélkül tornássza fel a néző pulzusát.
Túl távol, elég közel
Persze az, hogy az akciójelenetek ennyire nem találtak be, nagy részben annak köszönhető, hogy a látvány borzasztó gyenge. A jelenetek szinte csak kétféle plánt használnak. Közelieket Atlas arcáról, vagy totálokat, ahol Atlas nem is látszik a mechában. Ez nem segít elhitetni, hogy a szereplő valóban ott van a jelenetben, megnehezíti a kaotikusabb snittek követését, és úgy általában egy idegen érzést kölcsönöz a jeleneteknek. Az immerzió esélytelen, az operatőri munkában nincs kreativitás, és a film a 100 millió dolláros költségvetése ellenére is olcsónak hat.
Ez az érzés a CGI-t látva sem illan el. A bolygófelszín egy pillanatra sem tűnik kézzel foghatónak, a stúdiószagon pedig az eredetiség teljes hiánya sem segít. Nincs egy olyan pillanat, amikor azt gondoltam volna, hogy “na ez de jól néz ki”. Sem a műanyag-hatású harcok közben, sem a valahogyan súlytalanul maradó robbanások és effektek közepette. Utóbbiban a hangkeverésnek is lehet némi sara, mert minden olyan vékonynak és jelentéktelennek hat, hogy elkezdtem visszasírni a Rebel Moon filmeket. Ha valami, akkor ez nem dicséret.
És végül beszélni kell egy pár szót Jennifer Lopez teljesítményéről is, amely már-már komikusan rossz. Amennyire elismerem énekesnőként, annyira nem tudtam soha hova tenni színésznőként, és most ez biztosan nem változott meg. Azt meg kell hagyni neki, hogy próbálkozik. Izzad, liheg, nyögdécsel, az arcáról levakarhatatlan egy kétségbeesett kifejezés. Csak közben ez egy pillanatra sem hiteles, és a túljátszottság így inkább nevetségessé teszi az egész alakítást. Egy monodrámához hatalmas öngól tehetségtelen főszereplőt válogatni. Mert ami ment például Sandra Bullocknak kis rezdülések által a Gravitációban, az egyáltalán nem sikerül Jennifer Lopeznek erőlködve, méteres mimikával sem. Mindezt szinte folyamatos, kényelmetlen közeliekből követni pedig nem egy nagy élmény.
Verdikt
Az Atlas egy kifejezetten rossz film. Az alapfelállást számtalanszor láttuk már, és bár a központi kérdése rejthetett volna érdekes pillanatokat, ez nagyon csúnyán zátonyra futott. Szinte végig azon gondolkoztam, hogyan lesz feloldva a látszólagos ellentmondás a film üzenetében, aztán rá kellett jöjjek, hogy ettől a paradoxontól nem tudok megmenekülni. Ez pedig amúgy is felvet kérdéseket, amikor a filmgyártóknál egyre súlyosabb probléma az AI alkalmazása. Ebben a helyzetben mi az Atlas üzenete? Valami olyasmi, hogy bízz meg a mesterséges intelligenciában, de csak akkor, ha jó mesterséges intelligencia, és nem rossz mesterséges intelligencia. Köszi!
De ezen túllendülve is egy eseménytelen, érdektelen, lapos történetet kapunk borzasztóan megrendezve. Vagy egy színészként tehetségtelen popsztárt nézünk, ahogy majd összecsinálja magát erőlködés közben, vagy műanyag akciójeleneteket és látképeket nézhetünk a súlytalanság tökéletes nyugalmában. Az élmény így is kényelmetlenebb, mint amennyire unalmas, így ezt a két órát tényleg csak a feketeöves mazochistáknak tudom ajánlani. A nézettségi adatokat látva persze lehet, hogy tényleg csak az én kisujjam kószált túl messzire a közízléstől.