A Rebel Moon első részének kritikáját azzal kezdtem, hogy Zack Snyder egy elég megosztó rendező. Egykor ünnepelt szakember volt, mostanában azonban egyre gyakrabban mutatkozik meg a látszólagos inkompetenciája, különösen, ha nincs a hóna alatt egy adaptálandó képregény mankónak. A Rebel Moon esetében ez olyannyira nem nyújtott neki támaszt, hogy konkrétan neki kellett (volna) kidolgozni az űroperája teljes háttértörténetét is. A tűz gyermeke ennek megfelelően egy összeszedetlen, összelopkodott világú, Snyder stílusjegyeivel túltelített alkotás lett, amelyben úgy igazán nem is történt semmi. A cselekmény lezárása A sebejtő-re maradt, amely bizonyos tekintetben tolerálhatóbb lett az első epizódnál. Ugyanakkor joggal merülhet fel a kérdés, hogy ennek a történetnek mégis miért volt szüksége nagyjából négy óra képernyőidőre.
A Birodalom visszahág
Egy nagyon rövid összefoglaló narráció után A sebejtő pontosan onnan folytatja, ahol elődje abbahagyta. Noble admirális (Ed Skrein) túléli a Korától (Sofia Boutella) kapott agyabugyálást, és valahogy visszatér. A becsvágyó tiszt azonnal meg akarja torolni a lázadók tetteit, és figyelme ismét a kis falu felé fordul, amelynek védelmére főhőseink felesküdtek. Kora és társai kénytelenek felkészülni a Birodalom támadására, és kiképezni a falu lakosait az ellenállásra. Közben pedig a múltjukat is valahogy fel kell dolgozni, amely különösen Kora esetében lesz sötét és nyomasztó.
Vagyis egy frászt, ugyanis A sebejtő lezavarja az egészet a film legelején. Nem mintha egyébként ne lett volna egyértelmű, Kora miért viseli a megtisztelő címét, de attól még kaphatott volna nagyobb jelentőséget a visszaemlékezés. Így lényegében csak megerősítést kap, amit eddig is tudtunk, és közben megcsodálhatjuk, hogy hiába van meg kilóra minden hatásvadász elem egy jelenetben, ha azok nem állnak össze egy egésszé. Így nem egy szívszorító, sokkoló árulást láthatunk, hanem egy kényelmetlen, stílus nélküli, érzékszerveket túltelítő melodrámát. Mindezt a tizedik perc környékén, direktben elmesélve, megfosztva az emléket minden narratív súlyától. És ha a film papíron egyik legsarkosabb kérdése így lett megvalósítva, már meg lehet sejteni, mennyire unalmas A sebejtő első fele.
Vigyázz, kész, majd
Az első órában ugyanis még nem indul be a háború gépezete, és többnyire a felkészülés pillanatait láthatjuk. Egy hasonló szekciónak az lenne a funkciója, hogy elmélyíti a kapcsolatot a néző és a karakterek között. Ehhez képest itt nem nagyon van mit elmélyíteni. A falut védő hősök az első rész során alig szóltak egymáshoz, szinte semmit nem tudtunk meg sem a személyiségükről, sem a motivációjukról. Ez utóbbit kétségbeesetten próbálja bepótolni A sebejtő, de ha keres, sem találhatott volna ehhez ennél természetellenesebb módot. A karakterek ugyanis egy ponton leülnek egy asztalhoz, és szépen elmesélik, mi történt velük. Hozzá persze dukál egy-egy lassított felvételekben megfullasztott flashback is. Ezek a sziruposságuk ellenére sem igazán meggyőzőek, az pedig továbbra sem derül ki, hogy milyen emberek is valójában.
De ez miért is számítana, amikor a teljes felkészülési idő arról szól, hogy minél elnyújtottabban lehessen megúszni a párbeszédeket? Mert itt alig folyik érdemi dialógus, cserébe be kell érnünk azzal, hogy a falu lakosai esznek-isznak a hosszú házban. Hosszasan felköszöntik az egyébként általuk egy-két napja ismert pártfogóikat, és újabb öt percig nem kellett interaktálnia két érdemi szereplőnek. Sőt, ha kell, Titus tábornok dalra fakad a lakoma közepén, ami olyan pátoszosra sikerült, hogy a Most vagy soha! is megirigyelné. Snyder aprólékosan kicicomázza a légüres teret, feldíszíti a semmit, csak ki ne derüljön, hogy nem tud dialógust írni.
Rákosi is elérzékenyülne
De hát miért is lenne szükség bármiféle kémiára a csapattagok között, ha helyette nézhetünk montázsokat is? Amikor még csak lövészárkokat ásnak, barrikádokat építenek és rejtekhelyeket vájnak, az még egészen korrekt, de előtte már át kellett élnem az egyik legbizarrabb jelenetsort, amit valaha láttam. Előtte nap ugyanis a falu és patrónusai egyszerűen kimennek a földekre és aratnak. De legalább lassított felvételben. Megcsodálhatjuk a kaszálás, a cséplés, a kéveszállítás és az őrlés mozzanatait is, mindet szigorúan lassítva és epikus háttérzenével. Egy idő után egy kommunista propagandafilmet idézett a Rákosi-korszakból. Vagy azt a képet, amikor az öreg pártfőtitkár elérzékenyülve néz egy búzakalászt. Teljesen abszurd, különösen annak fényében, hogy milyen sokáig tart ez is.
És valahogy az a furcsa, hogy mindennek ellenére nem éreztem annyira dühítőnek a A sebejtőt, mint elődjét. Lehet, hogy csak a ZH-időszak szépségei ölték ki belőlem az érzelmeket, de valahogy nem volt olyan kínos a második rész eleje. Inkább csak unalmas. És ugyan vannak bőven nevetséges, akaratlanul vicces, vagy simán csak megmagyarázhatatlan mozzanatok, nem kellett olyan gyakran megállítsam a filmet pihenésképpen. Ezt vehetjük akár pozitívumnak is, de közben jó nem lett a Rebel Moon, csak éppen a bűnös élvezet-faktora csökkent. Ez pedig nem biztos, hogy jó hír, ha közben annyira izgalmas ez az első óra, mint egy pakisztáni másodosztályú krikettmeccs.
Kora legendája
Azért amikor beindul az akció, valamelyest javul a helyzet. A sebejtő csatáiból nem spórolták ki a robbanásokat és a tömegjeleneteket, így többnyire meglátszik rajtuk a magas költségvetés. Az, hogy az összecsapások látványosak (nem stilisztikailag, de erre még visszatérünk), már kielégítik a néző legalapvetőbb szükségleteit. Van bennük lendület, hősiesség, és néhány megkapó, természetesen alaposan belassított jelenet. Ezért jöttünk, ezt kaptuk, nagy panaszra nem lehet okunk.
Sőt, bizonyos szempontból sokat fejlődtek ezek a harcjelenetek az első részhez képest. Továbbra is minden be van lassítva, de kevesebb a botrányos kivitelezés. Nincs annyi értelmezhetetlen kameraállás, a snittek közötti váltások sem akarják felkoncolni a kontinuitást. Összességében egy sokkal tradícionálisabb akcióélményt kapunk, csak persze mindezt a Snyder-szemüvegen keresztül. Azon pedig egészen meglepődtem, hogy itt-ott még koreográfia is készült a kaszabolásokhoz. Nemezis egészen stílusosan aprít a (véletlenül sem lopott) fénykardjaival, és a végső párbajnak is megvannak a maga pillanatai. Persze minden menő jelenetre jut egy annak szánt, de inkább izzadtságszagú darab is, de ezeket így könnyebben elnéztem.
Azért logikát továbbra sem érdemes keresni az akciójelenetekben. Azok nem csak stílusukban, de a főszereplők halhatatlanságának tekintetében is megidézik a 80-as éveket. Azóta sem sikerült napirendre térnem afölött, hogy egy egyszerű balta miért valódi alternatívája az automata lézerfegyvereknek, pláne nyílt terepen. Vagy afölött, hogy miért van minden ellenfélnek rohamosztagos-célzása, vagy hogyan lehet egy gigászi űrállomásra csak úgy fellopakodni. Lehet csak ez is jött a többi Star Warsból lopott kellékkel, ki tudja.
A Snyder-hatás
A lövöldözések és vívások zaja pedig csak nem tudja elnyomni a forgatókönyv inkompetenciájának kitartó zúgását. Az egész filmben jóformán nem történik semmi. Olyan ez, mint Az öt sereg csatája a Hobbitnak, csak itt alapból két fokkal lejjebbről indultunk. Ehhez képest olyan alapvető dolgokra nincs idő, minthogy a mellékszereplők beszéljenek egymással. Rengetegszer van, hogy vannak összepillantások, vagy implicit közös jelenetek, csak éppen senki nem szólal meg. Ez még lehetne egy western-szerű fogás, csak itt ezeknek az egymásra nézéseknek nincsen súlya. Nincs mögöttük egy mélyebb történet, és nincsenek is rendesen eljátszva. Ha két karakter tekintete sokat találkozik, akkor vagy lesmárolják egymást a végén, vagy ott vannak a másik halálánál. Az, hogy közben mi játszódott le bennük, ránk van bízva. Nevezzetek rosszmájúnak, de itt kevésbé a balladai homályt, és sokkal inkább egy hanyag rendezést és vágást látok a háttérben.
De persze majd úgyis jön a Snyder Cut, és rendbe teszi az ilyen anomáliákat, nem igaz? Ha úgy is lesz, a helyzet kezd hasonlítani néhány AAA-kiadó üzletpolitikájára. Tudjátok, amikor az alapjátékból vágnak ki tartalmat, hogy abból legyen kiegészítő. Amíg ennyi felesleges jelenet van a Rebel Moon-filmekben, senki más nem hibáztatható a hiányosságokért és a következetlenségekért, mint Snyder. A sebejtő így is elvérzett a vágóasztalon. Az egyes akciójelenetek messze nem elég hosszúak vagy jelentősek ahhoz, hogy ennyire szétdarabolva, és időben távol is élvezhetőek legyenek. Messze nem pörög annyira az akció, hogy elfelejtődjön: a szereplők központi kérdéseket sem beszéltek meg egymással. Szétesett és csapongó a történetvezetés, és a vágás is.
Lopott tér-idő
A szakmai oldal egyébként is döcög. A látvány ugyan nyers erőben el tudja látni a feladatát, de művészileg már annál kevésbé. A Rebel Moonnak továbbra sincs identitása, a Star Warsból, Dűnéből és Warhammerből összelopott elemek pedig arra világítanak rá igazán, hogy ezek eredetiben mennyivel következetesebbek és egységesebbek voltak. De kapunk helyette ipari mennyiségú lense flare-t, filtereket, meg egy-két tényleg eltalált vágóképet. Az értelmezhetetlen halszemoptika továbbra is rajta van a filmen, de miért pont a képkockáknál lenne meg a fókusz, ha a film egyetlen más aspektusában sem volt meg? A végeredmény pedig ismételten egy túltelített, természetellenes látvány, elenyésző saját ötlettel.
A nüanszok teljesen hiányoznak a színészi játékból is. Mindenki vagy üvölt, mint a fába szorult féreg, vagy párás tekintettel néz, mint clickbait cikkek szerint az euróárfolyamra szokás. Átmenetek alig vannak, ennek megfelelően a kisebb mellékszerepek teljesen túl vannak játszva, de a protagonisták sem tökéletesek. Sofia Boutella szerencsére sokkal érzékletesebb alakítást nyújt, mint az első részben, de a komplextől még így is nagyon messze van, Michiel Huisman teljesen szürke Gunnarként, Ed Skrein pedig továbbra sem egy igazán karizmatikus gonosz.
Verdikt
A Rebel Moon – 2. rész: A sebejtő egy túlnyújtott történet második, túlnyújtott fele. Ahhoz képest, hogy két óra, és jóformán alig van cselekménye, mégsem fértek bele olyan úri huncutságok, mint világépítés és karakterfejlődés. Kapunk helyette lassításokat, ordibálást, lassításokat, lövöldözést, lassításokat, mezőgazdasági munkát és lassításokat. A forgatókönyve továbbra is rettenetes és logikátlan, a szereplők továbbra sem állnak szóba egymással, és vizuálisan is túl lett tolva. Igaz, legalább az akció egy kicsit fejlődött, és a fájdalmasan ciki jelenetekből is mintha kevesebb lenne. Megnézésre azonban továbbra sem tudom ajánlani, még úgy sem, hogy a hibái többsége nem nézhetetlenné, csak értéktelenné teszik. De nem baj, szép vagy, Sebejtő, legalább Rákosinak szép.