Egy ideje már igyekszem minél kevesebbet tudni egy filmről mielőtt bekerülne a mozik vetítőtermébe, vagy valamelyik streaming platformra. A túl nagy információs áradat, ami egyes alkotásoknál megelőzi a premiert egész egyszerűen torz képet alkot, és hibás elvárásokat szül. Az Alkotó című filmnél viszont talán nem ártott volna, ha az első előzetesnél valamivel többet tudok róla. Itt a visszájára sült el a jól bevált taktikám, és titkon az év meglepetésfilmjeként gondoltam rá. Egy high-concept, és mélyen filozofikus alkotást vártam, és ugyan átjárja a filmet néhány magvas gondolat, de mégis közelebb van egy háborús drámához.
Nyugati világ kontra MI
Szerencsére Az Alkotó történetét és koncepcióját tekintve könnyen összefoglalható, a részletekben találkozhatunk csak olyan mondanivalóval, ami megpiszkálhatja a szürkeállományunkat.
A 21. században rohamtempóval fejlesztik a Mesterséges Intelligenciát, és sikerül is megalkotni az önállóan gondolkodó robotokat, illetve egészen humanoid társaikat. Az MI-k fokozatosan a társadalom szerves részévé válnak, mígnem ledobnak egy nukleáris töltetet Los Angeles belvárosára.
Ezzel az USA a nyugati világ nevében háborút hirdet az MI-k ellen, és módszeresen elkezdik kiirtani őket. A hadjárat elég jól sikerül, 10 év alatt elérték, hogy csak Új Ázsiában maradtak MI-k, ahol viszont még mindig a társadalom tagjai, sőt, egyenlő részei.
Azonban az amerikai kormány nyughatatlan, és le akar számolni az utolsó megmaradt MI-vel is. Biztos forrásból tudják, hogy Nirmata, a robotok szemében kvázi Teremtő egy olyan fegyveren dolgozik, ami komolyan veszélyeztetheti az emberiséget.
A film főszereplőjének, Joshuának (John David Washington) lesz a feladata, hogy egy kis személyes motivációt is kielégítő küldetés során megszerezze és semlegesítse a fegyvert. Azonban egy böhöm bomba helyett egy kislányt talál, és meg is kezdődik a macska-egér hajsza a gyerekért.
Az nem derül ki, hogy miért nagy szám, hogy gyerek robotot készítettek, de az MI-k között azonnal egyfajta Megváltóként tekintenek rá. A kölyök különleges képességekkel bír, épp csak vizet nem változtat borrá. De ezt az erőt simán megkaphatta volna egy klasszikusabb típus is, vagy nem tudom, nem értek a Chat GPT-hez.
Vietnám 2.0
Gareth Edwards minden bizonnyal remekül dirigál háborús filmeket, és személyes drámákat. Ezt már bizonyította a Zsivány Egyesnél, de még jóindulattal a 2014-es Godzillát is idevehetjük. Valójában Az Alkotó is akkor működik a legjobban, amikor az agresszor amerikai haderő kegyetlenségeit mutatja. Már önmagában a békefenntartás miatt folyamatosan Damoklész kardjaként Új Ázsia felett lebegő NOMAD nevű – minek szépítsem – tömegpusztító fegyver egy erős motívum. De minden csatajelenetet csontig hatoló brutalitással vezényel le, melyekből bőven akad a film során.
A kegyetlenséget minden aspektusában remekül ábrázolja Edwards. A legtöbb olyan filmben, ahol az elnyomóknak tömegpusztító fegyvere van, egyszer elsütik azt és aztán többször már nem látjuk működés közben. Majd a főhős az utolsó pillanatban elpusztítja a fegyvert és happy end. Itt viszont a NOMAD-ot többször is láthatjuk bevetés közben, ami extra feszültséget kölcsönöz a filmnek, és mélyíti az ellenszenvet a nézőben az amerikai haderő iránt.
És ha már itt tartunk, arra nagyon kíváncsi leszek, hogy amerikai piacon hogy fog muzsikálni Az Alkotó, mert elég kendőzetlenül és egyoldalúan gonosznak ábrázolja őket. Utóbbiak hős felszabadítónak gondolják magukat, miközben halomra ölik az ártatlanokat és mindent letarolnak, ami az útjukba kerül.
De a háború szörnyűségein kívül Az Alkotó megpróbál valami többet is átadni a nézőknek. A narratíva kissé csalókán épül a játékidő során, mert egészen sokáig nem egyértelmű mit is akar kihozni az alapanyagból. Szépen, apró lépésekben mélyül a film, vele együtt a mondanivaló és a meta-gondolatok mennyisége is. Bevallom, az első kb fél órában fészkelődtem is rendesen, mert egy szög egyszerű akciófilmet néztem, ami történetesen egy sci-fi környezetben játszódik. Aztán egyre több súlyosabb, drámaibb és tragikus esemény történt, és egyre csak mélyebbre vezetett.
Apasztrófa
A felszínen viszont a mostani trendeknek megfelelő dráma bontakozott ki. Itt van az érzelemmentes felnőtt férfi, aki napról napra csak túlélni akar. Az élete céltalan, azonban mellé kerül egy, a világból semmit sem ismerő kisgyerek, akire vigyáznia kell. És ahogy az apafigura is megérik, legalább ugyanannyit tanul az alig ötéves robot Jézustól, Alphietól (Madeleine Yuna Voyles), mint ő tőle. Minden strigulát be lehet húzni a Logan, The Last Of Us, Mandalóri és a The Witcher közös jellemzői mentén, és őszintén szólva a formula kezd kicsit unalmassá válni.
Ráadásul itt kevésbé is működött, hiszen egy tízórás, ráérős sorozat évadban több idő van megalapozni és megismerni a karaktereket. Egy alig több, mint kétórás akciófilmben pedig képtelenség alaposan kifejteni a dinamikát (a Logan pedig most félrenéz). Emiatt nem is működött Joshua és Alphie között a kémia. A forgatókönyvszagú egymáshoz való kötődés pedig egyáltalán nem hozta azt a katarzist, mint amennyire az adott jelenet sugallta.
Ami szintén fájó pont, hogy a látszat ellenére valójában az MI-kkel való közös létezést sem fejtette ki a film. Láthatunk egy halom fantasztikus beállítást, és háttérképnek való, hangulatos set piece-t, de ezek csak egy-egy pillanatnyi érzelemmorzsát közvetítettek. Fontosabb mellékszereplőként megkaptuk a Ken Watanabe által alakított Harunt, aki az MI-lázadás egyik főbb alakja volt. De láthatóan vele sem kezdtek semmit.
Minden szereplő végig arról beszélt, mennyire fontos a közös lét az MI-kkel, és hogy mennyire harmonikusak a mindennapok, de ebbe nem kaptunk betekintést. Szintén csak egy-egy hatásvadász képsorban láthattuk, ahogy emberek MI-ket gyászolnak. És mivel jobbára emberi lények fogják megtekinteni ezt az alkotást, tök jó lett volna, ha sikerül úgy bemutatni a robotokat, mintha tényleg annyira emberiek lennének, mint amennyit beszéltek róla. Számomra ez egyáltalán nem jött át, de az is lehet, hogy én vagyok túlságosan szívtelen.
Betechkintés a jövőbe
Viszont pedzeget egy csomó olyan témát, ami már most releváns lehet az emberiség számára. A sci-fitől legalább hat évtizede nem áll távol a robotika és az emberek együttélése, netán háborúja. Az Alkotó sokkal többet nem tud nyújtani, mint bármelyik sarki, szalon sci-fi történet, de több ponton mégis beindította a gondolataimat. Mert most már az MI nem fantasztikum, valóban a mindennapjaink része lett, még ha nem is abban a formában, ahogy az elképzelt jövőkép mutatja. De innen nézve már nem valószerűtlen, hogy pár évtizeden belül emberi külsejű, önállóan gondolkodó, általunk teremtett mesterséges lények fognak köztünk járni.
Hogy ez hogyan fogja befolyásolni például a vallást, vagy simán a mindennapos életet, a bűnözést, a társadalmat és a világgazdaságot, még mindig csak spekuláció. Annyi biztos, hogy rengeteg etikai és metafizikai kérdést vet fel a robotika jövője. És nagyon valószínű, hogy az emberiségnek hamarosan át kell kelnie ezen a hídon. Az Alkotó pusztán azzal emelkedik ki a hasonló történetek közül, hogy a téma most nagyon aktuális, és jó érzékkel nyúlt bele az égető kérdésekbe.
És érezhető, hogy annyi minden foglalkoztatja, hogy valójában semmit sem tud kidolgozni. Mert egyrészt szórakoztatnia kell két órán keresztül, másrészt ez jobbára egy háborús akciófilm. És harmadrészt a Joshua-Alphie szálat is végig kell paszirozni a cselekményen. Közben feldobálja a témákat, de nem sok támpontot ad, ezért a nyilvánvalótól kezdve a legelrugaszkodottabb teóriákat is beleláthatjuk a filmbe. Old school és neo-kereszténység szembenállása ez, netán egy bibliai történet modern köntösben? A film rengeteget játszik vallási motívumokkal, és ezen a ponton tényleg úgy lehet csavarni a sztorit, hogy az beleilleszkedjen bárkinek az elméletébe.
Verdikt
Az Alkotó érdekes alkotás lett, de túl sokat markol ahhoz, hogy bármelyik lábán önállóan megálljon. A 80 millió dollárból készült film vizuálisan több, mint rendben van. A kopottas filter, az MI-k különféle designjai, a nagy totálok, a sci-fi járművek, a városok és a nagyobb csörték piszkosul jól néznek ki. A CGI remekül működik, és a film egyszer sem árasztott olcsó vagy fércmű szagot. Nem sok szereplőt vonultat fel Az Alkotó, de így is van szórás a színészek teljesítményét illetően. Washington remek főszereplő, ügyesen játszik, és a forgatókönyv hiányosságai ellenére is kihozza a legtöbbet karakteréből. Sajnálatos, hogy a kémia csak nagy ritkán működik a kislánnyal, de a fontosabb jeleneteknél azért néhány könnycseppet még én is el tudtam morzsolni.
A háború értelmetlenségét, és kegyetlenségét jól ábrázolja, a NOMAD nem kímél civileket, ártatlanokat sem, és a jelenléte piszkosul félelmetes.
Viszont túl sok gondolatot akar beletuszkolni két órába, ami nem tud jól működni ennyi idő alatt. A technológia kontra vallás, emberek és MI-k közös létezése ennél jóval többet érdemelne.
Ám ezt a filmet látszik, hogy törődéssel és szeretettel készítették. Ez egy olyan sci-fi, amit meg akartak csinálni, csupán nem mindig talált közös nevezőt a stúdió és a szerzői szemlélet.
Lebeszélni senkit nem akarok róla, Az Alkotó egy jó film, mely nem mindig tud felnőni a feladathoz, amit bevállalt. Ha valaki nem csukott szemmel nézi az első tizenöt percet, néhány fordulat szinte azonnal kitalálható, amivel az a probléma, hogy ezeket tudatosan hallgatja el a film, és erősen épít rájuk. Ugyan próbál rajtuk csavarni a történet, de volt pár pont, amikor azt éreztem, hogy hülyének néz a film.
Ezt leszámítva ügyesen építkezik, tele van emlékezetes és nagyon jól festő jelenettel, és a dráma is több helyen kiválóan működik. A finálé igazi érzelmi gyomros, és még néhány napig biztos a nézővel marad az élmény. A mozijegy árát mindenképpen megéri, de ha valaki megvár egy esetleges streaminges megjelenést, őt sem tudnám hibáztatni.