Aki mostanában apácákat akart látni a moziban, annak remek hónapja volt. A múlt héten kaptunk egy rendes apácás filmet a Cabrini által, ezt pedig két keményvonalas horror fogja közre. A Szeplőtlenben Sydney Sweeney mutatta be élete egyik legjobb alakítását, most pedig a Trónok harca Myrcella Baratheonjaként megismert Nell Tiger Free bontakozhatott ki habitusban. A két film témájában is közel áll egymáshoz, Az első ómen viszont egyben egy előzményfilm is. A legendás, 1976-os Óment kívánja felvezetni, amely azóta is egy referenciapont a műfajban. És éppen ez a baj, hiszen vannak összehasonlítások, amelyek senkinek nem állnak jól, különösen nem a középszerű előzményeknek. Az első ómen pedig nagy erőkkel szállta meg ez utóbbi kategóriát.
Az első Amen
Margaret nővér Amerikából érkezik Olaszországba, hogy apácának álljon. A zárda, ahova be szeretne lépni, egyben egy gyermekotthon is, ahol árva és nehéz sorsú kislányokat nevelnek a nővérek. Bár elsőre idillinek tűnik a környezet, hamar gyanús jelek kezdenek felbukkanni. Néhány részlettel kapcsolatban ködösítenek a rendház vezetői, a folyosókon felbukkan egy mentálisan kevésbé stabil szerzetesnő, és van egy furcsa kislány, aki körül egyértleműen sötét erők gyülekeznek. Egy kibontakozóban lévő összeesküvés közepette pedig kiderül, hogy nem is olyan egyszerű szembeszállni a jámbor apácákkal, mint az elsőre tűnhet.
Most tegyük túl magunkat azon, hogy ez kis módosításokkal a Szeplőtlen felvezetése is lehetett volna, bár a párhuzamok itt nem állnak meg. Ahogy Cecilia, úgy Margaret is összebarátkozik egy lazább erkölcsű nővérrel, ezúttal Luzzal, aki pártfogolja őt a valamelyest rideg zárdában. Közben pedig egy csokor egyházi tisztviselő hatalmas blaszfémiát tervez tető alá hozni. Csak míg a Szeplőtlen a film végéig próbált minket homályban tartani, hogy pontosan mi készül, Az első ómen nem ilyen szégyenlős a szándékaival kapcsolatban. Egy perifériára szorult pap, Brennan atya már az első jelenettől fogva nyomoz a szentségtelen riutálék után, amelyeknek nem más a célja, mint világra hozni Damient, vagyis az Antikrisztust. Kár, hogy titkok nélkül sem a feszültségépítés, sem a nyomozás nem működik olyan gördülékenyen.
Az első showman
Pedig meg kell hagyni, a film nem indul rosszul. A képi világ minden rezdülése árasztja magából a 70-es éveket. Nemcsak a díszletek, a korabeli autók, vagy a jelmezek, de maga a vizuális stílus is. A szemcsés, szűkebb képarányú felvételek tényleg olyanok, mintha egy fél évszázaddal ezelőtt készültek volna, és ez kiválóan megadja az alaphangulatot. Már az első jelenet képes kifejezett hatásvadászat nélkül elérni egy kényelmetlen, hátborzongató hangulatot, amely kitűnően jelzi előre a várható fenyegetést. Ez a kvalitása a későbbiekben sem veszik el a filmnek, ha kell, akkor kicsit feszengős közeliekkel, ha kell, kimért tempóval éri el, hogy a néző sohase érezze magát teljesen biztonságban, de mégis megmaradjon a snittek méltósága.
Az első ómen művészileg sem utolsó. Rengeteg egészen kreatív beállítással találkozhatunk, egy-egy kompozíció nagyon emlékezetesre sikerült. Az egyik fő specialitásként a tükrök használata jelenik meg, ami rengeteg jelenetet dob fel, anélkül, hogy erőltetetté válna. De egyébként is számos ötletes megoldást láthatunk, akár a kép kettéosztása által, akár úgy, hogy a díszletekből és a kamera szögéből áll össze valami plusz forma. Ha pusztán a külsőségeket nézzük, Az első ómen csaknem kifogástalan. Az opertőri munka mellett a vágás is remek, amely kulcsszerepet játszik például az ijesztős jelenetek hatékonyságában. Mindenképpen egy profin összerakott filmről beszélhetünk, ahol úgy éreztem, hogy a technika biztosan nem fogta vissza az alkotói víziót. Vagyis pontosan az, és úgy jelent meg a vásznon, ahogy azt a készítők elképzelték. Ez amilyen jó hír, annyira szomorú is, hiszen ez azt jelenti, hogy már a koncepcióban hibádzott valami.
Az első “Oh, man!”
Az első ómen nem teljesen illeszkedik abba a sorba, amit az elmúlt bő évtizedben megszokhattunk. Vagyis nem az a tipikus, démonűzős, szellem elől menekülős, sötét házban lopakodós, süvöltve az arcodba ugrós horror. Sokkal inkább egy lassú tűzzel égő, feszültséget fenntartó, egy elkerülhetetlen véget előrevetítő, egy réteggel mélyebben, a bőrünk alatt ható horror akar lenni. És ezzel nincs is semmi baj. Sőt, sokkal elegánsabbnak, és egyben hatékonyabbnak tartom az olyan filmeket, amelyek elsősorban nem kiugrasztani akarnak a bőrömből, hanem apránként fejtik le azt rólam.
Na nem mintha itt nem lenne bőven olyan jelenet, amikor süvöltve az arcomba ugrott valami vagy valaki, de ez itt nem a cél, hanem csak egy eszköz volt. És egy szépen finomhangolt eszközről beszélhetünk. Ha nem is minden ijesztés volt váratlan, mind képileg, mind a várakozás felépítése alapján kifogástalanok voltak. Amikor rám akarták hozni a frászt, általában sikerrel jártak, anélkül, hogy igazán olcsó trükköket alkalmaztak volna. Az már más kérdés, hogy volt olyan is, amikor nem egészen értettem, mi volt a szándék. A horrorban vannak fogások, eszközök, amelyek erősen ráutaló magatartást mutatnak, hogy éppen egy félelmetes vagy ijesztő jelenet van készülőben. Megfelelő hangkeverés, suttogások, zúgás, hirtelen vágások, és még sorolhatnám. Ezúttal nem is egyszer előfordult, hogy ezek a megoldások valami olyasmivel találkoztak, ami nem igazán alkalmas a nyugalom megzavarására. Így néha csak értetlenkedtem, hogy most vajon tényleg attól kellene-e tartanom, hogy valaki krumplit pucol vagy suttogva imádkozik. Főleg azután, hogy a film képi világa kifejezetten tudatosnak és érettnek tűnt.
Az első gólem
Két intenzív jelenet között viszont nem feltétlenül a hatásvadászat a cél. Sokkal inkább a már említett enyhén kényelmetlen, nyugtalanító érzés uralkodik, ami ha működik, akkor egészen hatásos is. Volt jó pár pillanat, amikor magával tudott ragadni a lassan előkúszó reménytelenség, pláne, ha egy-egy sokkoló, elborzasztó jelenet is tarkította a feszült várakozást. Néhol fantasztikusan összeállnak az elemek, anélkül, hogy ehhez végig terrorban kellene tartania Az első ómen-nek.
Csak az a helyzet, hogyha végig a tűz közelében lennénk, akkor nem fordulhatna elő, hogy az enyhe nyugtalanság túl enyhe lesz. Sajnos a rendelkezésre álló feszültséghez túl sok felület, egészen pontosan két óra játékidő társult. Ez pedig azt eredményezi, hogy a para-réteg több helyen elvékonyodott, sőt, el is szakadt. Igazán komoly kétségeink nem lehetnek, hogy mi húzódik meg a háttérben, emellett a film számos pontján ül le a tempó, esik vissza a hangulat. Egy-egy ponton túlnyújtottnak, feleslegesnek éreztem bizonyos jeleneteket. Máskor semlegesnek, vagy egyenesen unalmasnak tűntek a szekvenciák, és ilyenkor egy kicsit elkezdett szétesni a film.
Az első ómen egyszerűen nem elég egységes ahhoz, hogy végig a markában tartson. A jelenetei kicsit csapongóak, nem egyszer egy lázálomra hasonlít a nyújtott élmény. Ez lehetne jó hír is, de itt egy szétcsúszott, következetlen káoszra gondolok, különösebb átütő erő nélkül. Hőemelkedés-álom, ha úgy tetszik. Ez pedig rányomja a bélyegét az egész filmre. Hiába a rengeteg jól sikerült ijesztés, valóban felkavaró vagy hátborzongató pillanat, ha utána újra és újra elveszik a fókusz. Az egész most jóval kevesebbnek érződik, mint a részek összege.
Az első “Ó, nem!”
És meg is érkeztünk a horrorfilmek nemeziséhez és mumusához, a forgatókönyvhöz. Az első ómen ugyanis nemcsak tempójában hullik darabjaira, de narratívájában is. Alapból nem egyszerű nyomozós szálat üzemeltetni, ha a közönség soraiban mindenki tudja, mire megy ki a játék. A misztikum rendesen haza van vágva az első percektől kezdve, így pedig kellenek az extra csavarok, amelyek életben tartják a nézői kíváncsiságot. És alapvetően sikerült is fajsúlyos fordulatokkal szolgálni, kár, hogy ezeken rendesen meglepődni nem lehet. Még úgy sem, hogyha benézünk a felszínük mögé, azért több lyukat látunk, mint sajtot. Egy detektívesdi közben pedig nem olyan jó kifogás, hogy “ne gondolkozz, csak kapcsold ki az agyad”.
Mert amit végső soron kapunk, az egy nagyon sablnos összeesküvés-történet elég komolyan vehetetlen motivációkkal. Tudjátok, amikor az egyház gonosz fele a hatalom reményében megidézi az Antikrisztust. Valahogy ez a tizedik, baljós zene mellett prezentált Szent Péter bazilika-felvétel után sem tűnt egy hihető fenyegetésnek. A konkrétumok hiánya pedig amúgy sem tesz jót, és emiatt is esik úgy vissza az atmoszféra számos ponton. Amikor pedig fel kell villantani a kártyákat, kiderül a blöff: logikai buktatók és tipikus narratív fogások kerülnek elő.
A fináléra pedig végképp csapongó lesz a film. Az egyik pillanatban a saját szereplőivel szeretne törődni, de komolyabb koncepció nélkül, és közben a saját szabályait sem tartja tiszteletben. Aztán pedig kínosan és szájba rágósan próbálja felvezetni a 48 éves “utódját”, de úgy, hogy egy erősen ifjúsági kalandfilm is megirigyelné. Persze lehet, hogy csak én nem képzelem úgy el ennek a mozinak a célközönségét, mint akit lázba lehet hozni azzal, hogy hatásvadász módon a kamerába artikulálják Damien nevét.
A feslő ómen
Legalább a színészi játék következetesen színvonalas, és ez biztosít egy jóleső állandóságot. Nell Tiger Free ebben az egy szerepben is hatalmas végeleteket játszik be. Megbocsátásért fohászkodó apácaként, visszahúzódó, tapasztalatlan lányként, de a démonaival küzdve, vagy egy római diszkóban táncolva is hiteles. Ralph Inesonra ráöntötték a kicsit megszállott Brennan atya szerepét, Bill Nighy pedig a tőle megszokott minőségben játssza az árvaházra felügyelő Lawrence bíborost. De mellettük a kisebb szerepekben is korrekt, vagy egészen hideglelős alakítások bukkannak fel.
Az első ómen tehát egyáltalán nem egy rossz film. Vannak tagadhatatlan erényei, a képi világa megkapó, és láthatóan tehetséges emberek dolgoztak rajta. Vannak nagyon is hátborzongató, őszintén rémisztő, és egyenesen sokkoló jelenetei. Rengeteg olyan részlet, amely érthetően szerettetheti meg sokakkal ezt az alkotást, de amelyek mégsem állnak össze egy egésszé. A gyenge forgatókönyv, a darabossá váló tempó és az ellaposodó hangulat végül egy kicsit fókuszt vesztett, céltalan horrort eredményez. Ami ráadásul kétségbeesetten próbál egy előzményfilm is lenni, pedig talán pont ilyen szempontból van rá a legkevesebb szükség. De ezért nem mindegy, hogy a Lego-kockáidból düledező gyárépületet emlesz, vagy Halálcsillagot.