A horror egy olyan műfaj, ahol nem vagyunk elárasztva mestermunkákkal, akár játékokról, akár filmekről van szó. Az ördögűző: A hívő-k és a Baghead-ek között komolyan kutatni kell a minőségi alkotások után, és nem sok tűt szórtak ebbe a szénakazalba. Éppen ezért, hacsak nincs valami előre sejthető csavar a koncepcióban, meglehetősen pesszimistán állok hozzá a friss borzongató-aspiránsoknak. Az elvárásaimat leszállítottam, és így maximum pozitívan csalódom ezekben a filmekben.
Nem igazán voltak illúzióim a Szeplőtlen (Immaculate) kapcsán sem. Úgy sejtettem, ez egy tipikus, ijesztésekre építő horror lesz, amelyhez némi fűszerezést ad az olasz zárda díszlete. Meg persze az, hogy Sydney Sweeney három hónap alatt harmadszor jelenik meg a mozivásznon. A mérsékelt elvárások pedig bölcsnek bizonyultak, ugyanis eleinte a Szeplőtlen pontosan azokat a köröket futja be, amelyeket megjövendöltem neki. Aztán a végére mégis történt benne valami, amire nem számítottam. A kissé visszafogott, sablonos horrorból egy könyörtelen ámokfutás lett, amely bárkit képes lehet odaszegezni a székéhez. Csak kár, hogy a harmadik harmadig kell várni, míg a korong a hálóba kerül.
Bezár a ba-zárda
Cecilia nővér (Sydney Sweeney) egy hithű katolikus lány, aki egyházközségének feloszlása után úgy dönt, egy olaszországi zárdába vonul apácának. Olaszul csak egy pár szót tud, de mégis lelkesen lép be a hatalmas épületegyüttesbe, ahol reményei szerint közelebb kerülhet Istenhez. Azonban már rögtön az örökfogadalom után különös események történnek a nővérek körül. Idős és őrült apácák mászkálnak a sötét folyosókon, Ceciliát mintha folyamatosan figyelné valaki, és valamit egyértelműen eltitkolnak előle. Ennek ellenére sikerül beilleszkednie a kolostor életébe, egészen addig, míg egy váratlan rosszullét után ki nem derül, hogy Cecilia gyermeket vár.
Mivel Cecilia még szűz, a zárda lakói csodaként kezelik a történteket. Meggyőződésük, hogy szeplőtelen fogantatás történt, és Cecilia talán a Megváltót fogja megszülni. A jelek azonban egyre inkább arra mutatnak, hogy ilyesmiről szó sincs. A háttérben valami gonosz lappang, és a történelem legnagyobb blaszfémiája készül a félhomályos falak között. Cecilia nincs biztonságban, a kolostorból megszökni azonban szinte lehetetlen. Az ifjú apáca azonban nem adja fel, és úgy dönt, leleplezi az egész rendet átszövő összeesküvés sötét titkait.
Umberto-echo
A kolostorok meglehetősen hálás helyszínek a misztikum számára. Zárt rendszerek, amelyek eleve titokzatosak, építészetük sokszor szövevényes. Akár krimihez, akár kalandfilmhez, akár horrorhoz hátborzongató díszlet válhat belőlük már egy átlagos rendezés mellett. Nincs ez máshogy a Szeplőtlen esetében sem. Michael Mohan nem tesz semmi különlegeset, csak jól bevált feszültségkeltő eszközöket alkalmaz, a baljós légkör mégis kialakul. A hangulatból egyértelműen érezni, hogy valami nem stimmel, még akkor is, amikor csak egy montázst látunk a zárda mindennapjairól. A szépen elcsepegtetett furcsaságok pedig ott dolgoznak a tudatunk alatt, és nem hagynak nyugodni.
Így atmoszféraépítés szempontjából nem lehet panaszom, igaz, ebben az is segít, hogy nemrég volt szerencsém a tökéletes példához, hogy hogyan nem szabad ehhez a feladathoz hozzáállni. Amíg a Baghead foggal körömmel akarta pattanásig feszíteni a húrt, és csúfosan elbukott vele, addig a Szeplőtlen jóval enyhébb eszközökkel is eléri a hatását. Igaz, ezeket az eszközöket nem is nagyon durvítja el egy jó ideig. A dedikáltan félelemkeltő jelenetekben is inkább enyhe izgalom, semmint páni rettegés uralkodik. A labda sohasem lesz igazán magasan, és amikor egy-egy ijesztéssel le akarják csapni, az előszeretettel köt ki a hálóban.
Ebben az is közrejátszik, hogy hiába az érdekes helyszín és az épkézláb misztikum, ha maguk a horror-jelenetek lelkiismeret-furdalás nélkül hasznosítják újra az elmúlt évtizedek legismertebb fogásait. A Szeplőtlen nagyon sokszor kiszámítható, és ha nem is virít minden ijesztés már Kőbánya-alsóról, jó eséllyel meg lehet tippelni, hogy éppen mire megy ki a játék. A sablonok szorgalmas használata pedig egy középszerű alkotást eredményez, amely érzetében néha közelebb van a thrillerhez, mint a horrorhoz.
Két össz-vér Cecilia nővérnek
Aztán Cecilia számára valami átkattan, és feléled benne a túlélőösztön. És ekkor az egyész film felébred vele együtt, hogy egy emlékezetes finálét adjon. Ezt ráadásul (a Szeplőtlen majdnem összes többi részével ellentétben) nem lőtte le az előzetes sem, így a hatása még erősebb volt. A korábban hiányolt intenzitás megjelenik, a szórványosan már megjelenő brutalitás állandó társunk lesz. Egy eszelős, élettel teli, és helyenként megviselő, de végig feszült futam követezik, ami a korábban lassú tűzön fortyogó alkotást új szintre lépteti.
Cecilia pedig, ahogy néhány másik szereplő is, a műfajt meghazudtolóan kompetens. Felfrissítő, hogy egy hororfilmet nem csak a vesztükbe rohanó idióták népesítenek be, hanem életképes karakterek, akik ha kell, be tudják piszkolni a kezüket a túlélés érdekében. Olyannyira, hogy gore tekintetében a Szeplőtlen mindenképpen rászolgál a 18-as besorolására. Ha nem is lesz olyan sok a trancsírozás, az intenzitása gondoskodik róla, hogy a retinánkba beleégjen pár képkocka, amelytől elmegy az étvágyunk. Ez a brutalitás pedig remekül kihangsúlyozza, nagyon is van tétje annak, ami történik, és nem csak egy jól fésült kergetőzést látunk néhány ködbe vesző alakkal.
Tékozló angyal a magasban
Azért mielőtt elvesznék a szuperlatívuszokban, meg kell emlékezzünk arról, hogy a forgatókönyv sajnos nem haladja meg a műfaji középértéket. A kezdetben ügyesen felépített atmoszféra egy idő után nem fejlődik sehova, nincsenek fordulatok, sem meglepő húzások. Az elejétől sejteni lehet, ki áll a mesterkedések mögött, maximum azt nem, hogy pontosan mire készül. Közben nincsen sok idő olyan sallangokra, mint karakterek közötti viszonyok, vagy a világ építése. Cecilia zárdabeli barátnője, Gwen nővér még kap néhány érdekes jelenetet, de rajta kívül minden szereplő elég egydimenziós. És közben az sem tesz jót, ha túl sok kérdést teszünk fel a történtekkel kapcsolatban, mert könnyű olyan tartományba tévedni, ahol már nem találunk értelmes válaszokat.
A vallási motívumok feldolgozása is kicsit felszínesre sikerült. A Szeplőtlen nem is vallási üzenetű és nem is valláskritika, amivel természetesen nincs is semmi gond. Viszont témáját leginkább csak mint érdekes körítést használja, és nem mélyed el benne. Ettől nem feltétlenül lesz offenzív, egyszerűen csak nem bont ki pár kifejezetten érdekes kérdést, így a végső, megkérdőjelezhető üzenetét sem. A felszínesség pedig néha a hitelesség rovására is megy. Az például furcsa volt, hogy alig valakinek gyanúsak Cecilia terhességének körülményei, amikor egy teológiailag akár csak kicsit is képzett katolikus ember biztosan nem így képzeli el Jézus második eljövetelét. Persze végső soron ez is csak egy strigula a horrorfilmekben megszokott, nehezen racionalizálható döntések mellett.
Vérrel, verejtékkel szerzett kiválóság
A Szeplőtlen a látványában viszont nem okoz csalódást. Nincsenek benne nagyon kreatív, vagy korszakalkotó beállítások, de a fényképezés van annyira dinamikus, hogy sose legyen unalmas. A jelenetek hangulatát is jól követi az operatőri munka, a fináléban például sokkal ziláltabbak a felvételek. Persze a képkockák amúgy sincsenek sterlilre suvickolva, van bennük egy kicsi szemcsésség és irracionalitás, amitől sokkal autentikusabbnak érződik a horror-hangulat. Szakmailag egy korrekten összerakott alkotás, amelyből az első kétharamdában leginkább csak az ambíció hiányzott.
Akit viszont nem lehet ez utóbbival vádolni, az Sydney Sweeney. Mindkét idén megjelent filmjét én kritizáltam, és mindkét alkalommal megjegyeztem, hogy azokból a szerepekből nem derül ki, mennyire tehetséges. Nos, a Szeplőtelenből kiderül. Sweeney kifejezetten elismerésre méltó alakítást nyújt, hitelesen szenvedi végig Cecilia nővér kálváriáját, és horror-berkekben szokatlan profizmussal játszik. Remélhetőleg a jövőben minél több olyan szerepet kap, ahol ki tud bontakozni, és minél kevesebb, nos, Madame Web-ben szerepel. A stáb többi része már jobban beleilleszkedik a globális átlagba, de legalább komikusan rossz teljesítményt sem nyújt senki, és ezzel már egész magasan van a léc.
Verdikt
A Szeplőtlen egy középmezőnyből induló, de erősen hajrázó, brutális horror-alkotás. Az atmoszférája izgalmas, még ha nem is igazán félelmetes, a misztikuma bár nem mond újat, de leköt. A fináléra ránk rúgja az ajtót, mind intenzitásában, mind Sydney Sweeney alakításával, és ez némileg feledteti felszínes forgatókönyvét és ezerszer látott fogásait. Egy korrekt horror-élmény, amely bár nem definiálja felül a műfaj alapvetéseit, de már érdemes elmenni érte a moziba.