Amikor utánanéztem, mikor jött ki a Call of the Sea, egészen meglepődtem a válaszon, miszerint bő öt és fél éve. Nemcsak azért, mert repül az idő, és már az első részről is a GeekVilág hasábjain írtam. Azért is, mert az Out of the Blue Games első játéka egészen éles emlékként ragadt meg. A stilizált, de hangulatos közegre, az ötletes fejtörőkre és a lovecrafti keretek ellenére érzelmes történetre remek érzés volt visszakinteni. Amikor jött a folytatás híre, kifejezetten lelkes voltam. Így az is egy kicsit meglepett, hogy a kritikámat visszaolvasva annak idején nem voltam ennyire elragadtatva tőle. Hiába, az idő sok mindent megszépít, még a 90-es évek popzenéjét is. Mindenesetre a Call of the Elder Gods nem esett messze a fájától. Bár szintén egy kellemes, kreatív puzzle-játék, hiányzik belőle az a szikra, amely igazán maradandóvá tenné. Legalábbis racionálisan ezt gondolnám, aztán könnyen lehet, hogy hat év múlva már sokkal nosztalgikusabban tekintek rá.
Norah, a felfedező
Bevallom férfiasan, a Call of the Elder Gods első negyed órájában nehezn állt össze, hogy pontosan ki is lesz a főszereplő. Hallhatjuk az első rész protagonistájának, Norah-nak a narrációját, hogy aztán kiderüljön, már nem őt, hanem Evangeline Drayton-t, a Miskatonic Egyetem diákját irányítjuk. Kisvártatva pedig Norah férjének és az egyetem professzorának, Harry Everhartnak a nézőpontjába is bekerülünk. A helyzet aztán gyorsan kitisztul: az öreg professzor és tanítványa lesz a két irányítható karakter, Norah pedig végigkísér minket a kommentárjával. Bár tekintve a Call of the Sea történetét, nem kellett volna meglepjen az őrségváltás, de mentségemre szóljon, tényleg régen volt 2020 vége.
A két hősnő között azért vannak bőven párhuzamok. Ahogy Norah-t, úgy Evangeline-t is hívja valami ősi rettenet. Különös álmok gyötrik, ahol más vikágokban jár, egyszer pedig hetek emlékei estek ki számára, miközben a jelek szerint elmélyedve kutatott valami után. Mivel az a hír járja, hogy Everhart professzor az expedíciója során már átélt hasonlót, hozzá fordul segítségért. Harry végül meg is hívja egy beszélgetésre, azonban egy titkos társaság üt rajta, akiknek a nála lévő idegen ereklyékre fáj a foguk. Hőseink így együtt indulnak egy Föld körüli útra, hogy megfejtsék a különös álmokat, és szembeszálljanak egy fenyegető összeesküvéssel. És persze nem lesz elhanyagolható a háttérben meghúzódó Lovecraft-szál sem.
Egy kalap, egy ostor, és egy túlbuzgó narrátor
Bármilyen furcsa asszociációnak tűnhet, a Call of the Elder Gods többször is emlékeztetett Indiana Jones legutóbbi interaktív kalandjára. Most nem egy távoli szigetet fedezünk fel, hanem bejárjuk a planétát okkult nácik és egy ősi civilizáció nyomában. Vagyis a rejtelmes, kozmikus elemek mellé földhöz ragadtabbak is jönnek, mind sztori, mind körítés szintjén. A történetben a fókusz kissé eltávolodik a hányattatott expedíció kliséjétől, akiknek az elméjét apránként bontogatja egy Nagy Öreg. Lesznek helyette szintén személyes, de az emlékek, megbánások felé hajló szálak, amelyeket egész szépen kidolgoztak. Egyben jó volt látni az Árnyék az időn túlról motívumainak megjelenését is. Ritka, hogy Lovecraft munkásságából nemcsak a Cthulhu hívása–Árnyék Insmouth felett tengelyen merítenek.
Ugyanakkor nem voltam igazán elégedett a történettel. A kapott visszaemlékezések, látomások, amelyek Evangeline és Harry múltjába engednek betekintést, leginkább langymelegek. Nincs velük különösebb probléma, de nem is voltak képesek megérinteni. Vannak ugyan szép, őszinte pillanatok, de ezek leginkább a közös párbeszédekre korlátozódik. A Call of the Elder Gods nem lenne egy jó sétaszimulátor, a történetben elmélyedést pedig a narráció is csak hátráltatja. Hiába kedveltem Norah-t főszereplőként, az összes feszültség elpárolog a kommentrája hősugarai alatt. (Pláne, ha annyit beszél, mint a Stanley Parable-beli kollégája). Meg azért nem is egy előremutató narratív eszköz, hogy a narrátor elmondja, ki mit érez.
De szegény Norah nemcsak tudósítóként bukik el, de karakterként is. Amíg az első résznek az ő és Harry kapcsolata volt a fő mozgatórugója, addig itt maximum a negédes nosztalgia csöpög belőle. Ez pedig rányomja a bélyegét a befejezésre is, amely egyébként sem egy konvencionális Lovecraft-finálé. Ez lehetne dicséret is, de nehezen tudok mit kezdeni egy kifejezetten optimista kozmikus történettel. Nem tragédia, de valahogy pont a tragédia hiányzik belőle, miközben az ügyeletes rosszfiú szerepe néhány jellegtelen emberre száll. Félreértés ne essék, még így is vállalható a történet, de a katarzis elmaradt.
Földiekkel játszó yithi tünemény
A látványnak egyébként jót tesz, hogy nem végig a halemberek építészetét csodáljuk. Persze most is kapunk egy halomnyi helyszínt, ahol gyönyörködthetünk egy földöntúli kultúra formabontó formuláiban, de ezek váltásban lesznek konvencionálisabb környezetekkel. Ilyen lesz az Everhart-család régi kúriája, egy elhagyatott náci bázis a Spitzbergákon, vagy éppen egy szekta különc bázisa. A széria kicsit stilizált, de igényes és színes megjelenésével ezek ugyanúgy remekül festenek, mint a tényleg lenyűgöző Yith épületek vagy más ittfelejtett, időntúli emlékek. Egyedül talán az emberek kidolgozottsága üt el az összképtől, itt jó két-három generációval ezelőtti megoldásokat láthatunk, bármilyen egyediség nélkül.
A hangzás viszont kifejezetten jó, élen a zenével, amely egyrészt most is szépen integrálódik a játékmenetbe, másrészt misztikus aláfestésként is remek. Többnyire megbújik a háttérben, de megéri külön figyelni rá. Alapvetően a szinkron is jól sikerült, bár a hangkeverés miatt néhol idegennek hat egy-egy mellékszereplő hangszíne. A zörejek cserébe egészen jók, ami sokat segít a néhány horrorhoz közeli szekcióban. Azért nem kell félni attól, hogy félni kell, de ezen jelenetek súlyát elsősorban a hanghatások adják meg. És így egy egészen erős hangulat áll össze. Ugyan érzelmileg nehéz tökéletesen bevonódni, magában a világban kellemes lubickolni. Ha nem is ez minden idők legatmoszférikusabb játéka, nem esett nehezemre egyetlen vasárnap délután beletenni a szükséges hat órát.
Meredek mederben sodródva meredek előre
Ez persze nem kis részben mégiscsak a játékmenet érdeme. Ez nagyon hasonló az előző részhez: egy felfedezős kalandjáték erős puzzle-fókusszal. A felfedezés önmagában nem vinné el a hátán a Call of the Elder Gods-ot, de mégis szükség van rá. Egyrészt, hogy kontextusba helyezzen minket, és legyen tere a hangulatnak és a történetnek. Számtalan feljegyzést, levelet találhatunk (azért a Cosmic Abyss kidolgozottságát így sem sikerült felülmúlni), amely tényleg érdekes részleteket árul el. És maguk a helyszínek is úgy vannak kialakítva, hogy a díszelteiken keresztül is meséljenek. Aztán jó pár rejtett apróságot, easter egget is találhatunk, úgyhogy érdemes nyitott szemmel járni.
Másrészt azért is kell a barangolás, hogy megkapjuk a megfelelő információkat a fejtörőkhöz. Itt elsősorban nem ördöglakatok várnak minket, amelyket helyben szétszedhetünk, de azért nem is a tipikus kulcskeresgélés lesz a túlsúlyban. Sokkal inkább észre kell venni olyan részleteket és nyomokat, amelyek elengedhetetlenek a gordiuszi csomó kioldásához. Ha nem Hard módban vágunk neki, a játék ezeket a nyomokat szépen ki is jegyzeteli nekünk a naplónkba. Az igényes rajzok tényleg sokat segítenek abban, hogy egyben átlássuk a feladatot, és ezzel persze ki is emeli a fontos részleteket, de azért nem rágja a szánkba a megoldást. Akinek ez a segítség sok, annak ott az említett Hard mode, ahol a jegyzetelést már magunknak (ha nem is kell, de) érdemes végezni.
Az tehát dicséretes, hogy a Call of the Elder Gods csak az információk szortírozását csinálja meg helyettünk, és nem nem kezd el tooltipekkel vagy karakterek szájába adott mondatokkal nyomasztani. Más kérdés, hogy a kihívás nagy része éppen ebben a kutatómunkában rejlik. Nem azt mondom, hogy mindig triviális, mi a teendő, de azért nem nehéz ráérezni az egyes feadványok logikájára. Így talán inkább a papír-ceruza módszerrel nyújt valódi szellemi kihívást, és nagy elakadásokra így sem érdemes számítani.
Engedékeny enigmák
Ez persze nem egy súlyos probléma, és már az előd sem próbált vért izzasztani velünk. Egyszerűen egy áramvonalasabb élményt kapunk, és ez legalább annyira örvendetes, mint amekkora csalódás lehet a hardcore rejtvényfejtőknek. Ugyanis nem minden feladvány azért nehéz, mert annyi csavar és ötlet van benne, hanem sokszor azért, mert a legkevésbé sem intuitív vagy logikus. Itt legalább erre biztosan nincs példa, és általában jól definiált, de kreatív feladatokat kapunk. Nem egyszer találkoztam ritkán látott kombinációkkal, vagy éppen némi szabadsággal abban, hogy hogyan használjuk fel a lehetséges eszközöket (legalábbis easter eggek szintjén).
Ami pedig szintén fontos, hogy a változatosságra sem lehet panasz, gyakrolatilag nem lesz két ugyanolyan fejtörő a Call of the Elder Gods egész játékideje alatt. Lesznek klasszikus, matematikai logikát alkalmazó feladatok, mint amikor hiányos adatokból kell egy szekta tagjainak tulajdonságait kitalálni. De lesznek olyanok is, amelyek jobban megmozgatnak a térben. Lesz, hogy tükrökkel kell fényt irányítani, máskor pedig egy kert szobrait kell megfelelő irányba forgatni. Irányíthatunk számos ősi gépezetet, megfejthetünk archaikus írásjegyeket, de még az Enigmát is megszelidíthejük (bár tippre Turingéknak egy fokkal jobban meggyűlt vele a bajuk).
Egy idő után pedig válthatunk is Evangeline és Harry nézőpontja között. Ez egészen ötletes szekciókat szül, ahol az egyikükkel kell a másik útját biztosítani, és a teljes információhoz minkettejükre szükség van. Ezek tényleg fantasztikusan sikerültek, és egy kicist sajnálom is, hogy nem volt több belőlük. De ez igaz úgy általában az egészre. Mert nem mondanám, hogy fájdalmasan rövid a Call of the Elder Gods. A műfajban ez az 5-6 óra teljesen szokványos, és tényleg van pár tucat érdekes feladvány benne. De voltak olyan jók (és nem terheltek le annyira), hogy legyen kedvem a folytatásra. Vagy legalább arra, hogy kapjunk valami igazán összetettet a végére, amely a jól végzett munka elégedettségével tölt el. Enélkül ha panaszra nincs is okom a fogások minőségét tekintve, kicsit éhes maradtam.
Lovecraft Light
Ugyanakkor azt nem lehet elvenni a Call of the Elder Gods-tól, hogy egy csiszolt, élvezetes és hangulatos munka. És ez lehet az egyik nagy fegyverténye, hiszen könnyű elővenni és csak játszani vele. Nincsen annyi rejtett szeglet és alig megmagyarázott információdömping benne, mint a Cosmic Abyssban. És ami még fontosabb, nincs annyi apró kényelmetlenség, bugok és nehézkes irányítás képében. Nem olyan rusztikus, igaz, ezzel együtt nem is olyan komplex. Kevesebb a heuréka-pillanat, kevésbé részletgazdag a világ és a háttértörténet. És kicsit hiányzik a valódi lovecrafti esszencia. Nem az új feldolgozott motívumok miatt, azokat szívesen láttam, de a fináléban mindenképpen elpárolog a kozmikus horror illata.
Mindent összevetve tehát sokkal inkább tudom ajánlani rekreációs játékra, mint „riválisát”. (Nézzétek el a kényszeres összehasonlítást, de ritka, hogy egy bő hónapon belül két lovecrafti kalandjátékkal is találkozzunk). Egy kifejezetten kellemes élmény, amely leköt, elsősorban ötletes feladványaival és remek látványvilágával, és csak másodsorban a vállalható történetével. Igazán komoly kihívást nem érdemes várni tőle, de legalább kellően változatos, hogy semmiképpen ne unjunk rá az 5-6 órás szavatosága alatt. A hosszához mérten pedig az ára sem vészes, és Game Passban is elérhető. Csak érdemes számolni vele, hogy nem ez lesz az év hardcore puzzle-játéka.