Tizenegy évvel a hánytatott sorsúnak mondható harmadik rész után végre megjelent a Diablo IV. Ha azt gondolnánk, hogy annyival le lehet rendezni a témát, hogy csak sokat kellett várni rá, de legalább megérte, akkor erősen lesarkítanánk és leegyszerűsítenénk a jelenséget. Mert hát ebben a bő évtizedben elég sok minden történt. Nem csak a Blizzard házatáján, de a játékos világban és az internetes kultúrá(tlanság)ban egyaránt.
Nem akarom azzal bőlére ereszteni ezt a cikket, hogy tételesen végigmegyek minden Blizzard-botrányon. Kényelmetlenül sokat lehetne írni róluk, de legalább annyira muszáj foglalkozni a témával, hogy emlékezetben tartsuk. Azonban így is sok mérföldkövön át kell rágni magunkat, mire eljutunk a Diablo IV-ig. Ez a kritika sem kétrészes cikksorozatnak indult, így egy harmadik felvonás már erős túlzásnak érződött volna.
Ragaszkodjunk inkább a Diablo-franchise-t érintő fontos eseményekre, és helyezzük kontextusba, hogy miért nagy szám a negyedik rész megjelenése.
A Diablo 3 korszak
Ha nem is akarunk mélyen a részletekbe menni, de a Diablo 3 környékén érdemes felkapnunk a fonalat. A játékosközösség már azt is nehezen emésztette meg, hogy a játék kötelező online jelenlét mellett volt játszható. A produktum az első hetekben viszont elég jól teljesített, nagyjából addig a pontig, amíg rá nem jöttek a játékosok, hogy endgame mint olyan, nem létezik. Aztán jött az aukciósház fiaskó, és szépen sorjában felszínre kerültek a kritikus hangok. Szemezgessünk közülük:
- A Diablo 3 túl meseszerű grafikát kapott.
- Miért minden ennyire csili-vili?
- Túl könnyű a játék
- A bossok nem nyújtanak kihívást
- Mit lehet csinálni az endgame-ben a semmin kívül?
- Szar a loot, szarok a kasztok, szarok a képességek… lényegében minden szar
Noha tény, hogy a Diablo 3 közel sem volt tökéletes, a problémák egy idő után önmagukat generálták. A fejlesztők viszont megpróbálták menteni a menthetőt, és a Reaper of Souls kiegészítőcsomagnál igyekeztek odafigyelni a rajongók kéréseire. Hellyel-közzel sikerült befoltozni az űrt, de ez is csak rövid ideig nyújtott gyógyírt. A season rendszer okos ötlet volt, de a fejlesztők képtelenek voltak bármiféle kreativitást belepaszirozni, ahogy egymást követték a szezonok. A gameplay egyensúlya ismét hamar felborult, de a szöget a koporsóba a külön, fizetőssé tett Necromancer karakter (Rise Of The Necromancer) ütötte be.
Utolsó “nagy” kiegészítőként nem csak a sokak kedvenc kasztja került be, de nehézségi szintek, lootok és egyéb jópofának tűnő újdonságok is érkeztek. Még ha pofátlannak is tűnt a fizetős karakter koncepciója (mert az volt!), legalább validálhatták azzal, hogy csak 15 dollárba került.
A season-ök ezután is szüntelen érkeztek, de addigra broken buildek, a Torment XIII és szénné nehezített Greater Riftek sem nyújtottak elég kihívást és szórakozást a hardcore rajongóknak.
Új kihívó
Mindeközben pedig megkezdődött a keménymag átszivárgása a Path Of Exile című játék világába. Az ex-Diablofejlesztőkből álló csapat olyan alternatívát kínált, ami azóta is hivatkozási pont nem csak az ARPG-k, de a free to play játékok között is. A folyamatosan megújuló sötét fantasy évekig lekötötte a Diablotól elvonási tünetekkel küszködő játékosokat, de a Blizzard marketingesei felismerték az adandó alkalmat és működésbe léptek.
Hiába a PoE fantasztikus sikere, a Diablo mégiscsak Diablo. A harmadik rész már nagyrészt a levesben (a 2010-es évek második felében járunk), és évek óta a negyedik felvonás esetleges megjelenése körül zajlottak az ide vonatkozó eszmecserék. Azonban a Blizzard akkoriban nagyon nem volt a helyzet magaslatán. Gyors egymásutánban hozták a szarabbnál szarabb döntéseket, és rendre kigáncsolták magukat valamilyen botránnyal.
Do You Guys Not Have Phones?
Amikor bejelentették a mobilra érkező Diablo Immortalt, akkor sokakban eltört valami, és a kiadó anyukájának szidalmazása közben egyre csak felparázslott az igény a negyedik részre.
A Blizz fejesei pedig gondolom kirúgták a csimpánzokat, akik a marketing részlegen dolgoztak és 2019-ben végre valahára bejelentették a Diablo IV-et. Ekkor még semmit sem lehetett tudni róla, de a befektetők biztos dörzsölték a markukat, hogy egyszer lesz ilyen is.
És milyen naiv, boldog békeidők voltak, amikor még azt hittük, hogy a Diablo Immortal lehet a legrosszabb dolog, amit az Acti-Blizz csinálhat a 2020-as évek hajnalán.
A Blizzard, mint maga az Ördög
2020-ban megjelent a pofátlanul szétbarmolt, igénytelen, silány ipari hulladék, amit Warcraft 3: Reforgednak kereszteltek el. Időközben az Overwatch 2 háza tájáról sem érkeztek pozitív hírek. A fejetlenség akkora mértéket öltött az egykor szépen csillogó FPS körül, hogy még 2023 nyarán sem egyértelmű, hogy mégis mi a franc fog a játékkal történni a jövőben.
De nem csak a kiadott alkotásaikkal rohantak nyitott szájjal abba a bizonyos erdőbe. 2018 óta folyamatosan bugyognak a felszínre olyan hírek, melyek arról árulkodnak, hogy az egykoron a videojátékipar egyik legjobb kiadójának tartott Blizzard egyáltalán nem a munkavállalók mennyországa. Toxikus munkakörülményekre, zaklatásokra, visszaélésekre derült fény, melyeket a cégen belül rendszerszinten űztek bizonyos alkalmazottak, mindenféle retorzió vagy számonkérés nélkül.
Ezt még megfejelték azzal, hogy a cég atyaúristene, Bobby Kotick, másnéven a Sátán emberi aggyal alig felfogható, rekord mennyiségű pénzeket vesz fel a ráeső osztalékként.
Felvásárlás, és a fellángoló konzolháború
Az elégedetlenkedők megnyugtatására 2021-ben megjelent a Diablo 2 Resurrected, ami a hatalmas port kavaró Warcraft 3 Reforged után nem sok optimista előhangnak örvendett. De szó, mi szó, a Diablo 2 feltuningolása kimondottan jól sikerült, így suttyomban, 2022-ben az Immortal is megjelenhetett. Utóbbi már nem kapott akkora népharagot ezután, addigra mindenki belefáradt a szapulásba.
Illetve más oldalról is lehetett csámcsogni az Acti-Blizz kapcsán. 2022 januárjában a Microsoft bejelentette, hogy megvásárolná a céget 68,7 milliárd dollárért. Erre a hírre jóformán mindenki felkapta a fejét. Még az is, akit egyébként rendesen hidegen hagynak a céges felvásárlások és egyéb iparon belüli bizniszek. Közvetve, de nagyjából emiatt újra fellángolt a konzolháború, és a kiadók fejesei a gaming újságírókkal és természetesen a játékosokkal karöltve megkezdték a sárdobálást. Mindenki mutogat a másikra, a CEO-k pedig nem győznek egymással versenyezni, hogy kié éppen az aktuálisan legnagyobb shit take.
A felvásárlás aztán eljutott egy bonyolult és nehezen nyomon követhető szintre, melynek állomásairól rendszeresen beszámolnak a kisebb-nagyobb médiumok. Jelenleg a 14 döntéshozó kormány, vagy trösztellenes intézmény közül 10 engedélyezte az üzletet, 2 elutasította (USA, és Egyesült Királyság), 2 pedig még folyamatban van. Remélhetőleg valamilyen formában, de szűkös határidőn belül lezáródik a hajcihő. Akárhogy is, optimista esetben a játékosok mindebből semmit sem fognak megérezni.
Csábító kárhozat
És aki nem a felvásárlás körüli mizériával, vagy a Sony fejes, Jim Ryan drabális baromságaival foglalkozott, az már készítette magát lelkiekben a Diablo IV érkezésére.
Szép lassan el is kezdtek csordogálni az első infók. Úgy tűnt, hogy elsősorban az elkeseredett rajongók visszahívása volt a stúdió elsődleges célja. A Diablo IV-gyel igyekeztek visszatérni az első és második részre jellemző sötét, komor hangulathoz. Mind látványvilág, mind narratív oldalról.
A megjelenés előtti béta teszt körön elég szépen muzsikált a játék, így a játékosok is megengedhették maguknak, hogy fellélegezzenek. Természetesen most is vannak gyűlölködők, és elégedetlen hangok, de a játék messze nem sikerült olyan rosszul, mint ahogy sugallják.
Most, hogy megismertük az Activision-Blizzard utóbbi évtizedét és megértettük, hogyan jutottunk el a Diablo IV megjelenéséig, nincs más hátra, minthogy pofátlanul lezárjam ezt a cikket egy cliffhangerrel.
Folytatása következik.