Anthony Hopkins gyerekek százait menti meg a náci Németország koncentrációs táboraitól, és ezúttal is bebizonyítja, hogy pusztán a szeme rezdülésével képes katarzist kiváltani belőlünk.
Volt egyszer egy történelem
Sir Nicholas Winton élete igazi filmre kívánkozó alapanyag. A zsidó felmenőkkel rendelkező, de második generációs brit férfi közvetlenül a II. világháború előtt, a Kindertransport elnevezésű akció keretei közt 669 gyermek életét mentette meg azzal, hogy Csehszlovákiából vonatok és vízumok segítségével Nagy-Britanniába menekítette őket a Harmadik Birodalom egyre inkább teret nyerő karmai elől. Az életveszélyes mentőakció során angol családok tucatjai fogadták be átmenetileg a vallási és etnikai értelemben ellenségnek számított fiatal nemzedéket, a nyolc sikeres vonatúttal pedig példát mutattak a nyugati világnak. Lengyelország német lerohanásával azonban az országokon átívelő kimenekítés végérvényesen abbamaradt, hátrahagyva több száz ártatlan, jobb sorsra érdemes ifjút.
A civilben tőzsdeügynök Nickynek az élete viszont a legkevésbé sem állt meg: a Vöröskeresztnél tett háborús szolgálatai után méltósággal öregedett meg családja forró ölelésében. Évtizedekkel a tragikus események után a múlt árnyai továbbra sem engedik neki, hogy a felejtés édes csókja a homlokát illesse, úgy véli, hogy méltó módon kellene megemlékezni az áldozatokról. Ezügyben a brit bürokráciában próbál lépéseket tenni.
“Egy, csak egy legény van talpon a vidéken“
„Aki egy életet is megment, az egész világot menti meg.” – hangzik el Spielberg fekete-fehér holokauszt-klasszikusában, a Schindler listájában (1993) és ez mondat a mottója az Egy élet című BBC-produkciónak is. Nicky Winton – Oskar Schindler filmbéli alakjához hasonlóan – maga a megtestesült klasszikus hőstípus, aki sziklaszilárd elvei mellett semmilyen negatív tulajdonsága nincs. Céltudatos, hajthatatlan személyiségében ott motoszkál a meghurcolt gyerekek iránti kötelességtudata, ami még több, mint negyven év elteltével is változatlanul ott lobog benne. Folyamatosan próbálja összeilleszteni a múlt puzzle-darabjait, kiegészíteni a történelem okozta hiányokat. Végérvényesen pontot akar tenni annak a bizonyos utolsó mondatnak a végére.
A biztos, stabil anyagi háttérrel és egzisztenciával rendelkező férfit valóságos sokként érte annak idején a gettókba zárt, kisemmizett, nincstelen, napról napra élők látványa, fiatalkori naivsága egy csapásra szertefoszlott, mindenképpen tenni akart valamit értük. A nemes gesztusként felfogható tettek mögött semmilyen anyagi szándék nem lapult meg, sőt Nicky még a saját állását, kapcsolatait, megbecsülését is kockára tette a kimenekítések során. Az adminisztráció ugyanis nem kis feladattal jár: édesanyjával (a mindig csodálatos Helena Bonham Carter tolmácsolásában) az oldalán dolgozza ki a gyermekek lakhatásának megszervezését, a segély- és adománygyűjtést, sokszor szembesülve a brit társadalom – de az ekkoriban apátiában szenvedő nyugati országokra is nyugodtan apellálhatunk – negligenciájával.
A bárányok nem hallgatnak
A filmnek egyáltalán nem áll szándékában egy percig sem besározni Winton emlékét. Annak ellenére, hogy önmaga szabadkozásában hallhatjuk, miszerint csupán három hetet töltött Prágában és a náci megszállás előtt már bőven angol földön tartózkodott, James Hawes rendező nem rest igazi cselekvő hőst faragni belőle. A Csehszlovákiában maradt, a valódi veszéllyel minden nap dacoló társai messze nem kapnak annyi reflektorfényt, mint amennyit tetteik alapján megérdemelnének, Nickyt mégsem lehet a gyávaság jelzővel illetni.
Az Anthony Hopkins-Johnny Flynn páros egyazon ember két meghatározó korszakát markánsan és erőteljesen aláhúzzák alakításaikkal (Hopkins természetesen messze kollégája fölé magasodik). Átélhetővé teszik karakterük személyes drámáját és arckifejezéseikben a tehetetlenségnek, az átbeszéletlen traumáknak a mélységes barázdái köszönnek vissza, melyek az idő csendes múlásával, minimális eszközök kíséretében a felszínre törnek és a tiszta katarzis elsöprő erejével hatnak.
Hogy volt?!
A rendező a színészvezetéssel együtt a film nyelvét is rendkívül konvencionális eszközökkel valósította meg. Letisztult, mindenféle formai kísérletezéstől mentes képeket vonultat fel egymás után, kivételt talán egyedül a mecénások és az ideiglenes örökbefogadók felkutatásáról szóló feszes, ugyanakkor mégis reményteli montázs képez.
A kiszámított, klasszikus drámai fordulatok mellett mégis paradoxont fedezhetünk fel a forma és a látszólagos tartalom között, mert miközben az Egy élet a tipikus világháborús biopic történetmesélésével és karakterisztikájával semmi innovációval nem szándékozik szolgálni – a kamera is inkább csak sejteti, semmint megmutatja a borzalmakat –, addig a hátterében nyílt kritikai éllel illeti a korszak – ha pesszimisták vagyunk, a jelenkor – szociális berendezkedését. Wintonékat többször szembesítik a küldetésük teljes körű megvalósításának lehetetlenségével, a szorgos hivatalnokok leginkább anyagi okokra vezetik vissza a megállapításaikat.
A főszereplők klasszikus hollywoodi hősfigurák módjára mégis hajthatatlanok: folyamatosan azon munkálkodnak, hogyan tudják a rendszert megkerülve érvényesíteni akaratukat, míg végül az egész tevékenységüket egy meglehetősen gyermeteg, cinizmustól mentes üzenet formájában közlik, miszerint bármiféle apparátustól mentesen tud az átlagember csak összefogni és segíteni a másikon. Egyik interjújában – amire utalnak is a film egy bizonyos pontján – az idős Nicky elmondta, hogy még Roosevelt elnöknek is írtak üzenetet a gyermekek elszállásolását illetően, de sajnos semmilyen érdemi választ nem kaptak. Tökéletes rávilágítása annak a hanyag hozzáállásnak, ami pár év leforgása alatt megengedte a megengedhetetlent.
Az érzékletes és kiemelő idősíkváltások még inkább nyomatékosítják a kevés kilátással teli harcot, és ha kicsit szentimentálisabb hozzáállást tanúsítunk, még azt is megbocsátjuk a filmnek, hogy a kimért, néha már-már vontatott tempójával hatásvadász módon próbálja rekonstruálni a történelem és a televíziózás egyik legemberibb és legméltóságteljesebb pillanatát. Ezáltal nem pusztán saját magát, hanem az eredeti gesztust is lebecsüli a film, amiért igazán nagy kár.
A 2011-es Nicky családja című dokumentumfilm mellé tökéletesen odailleszthető a történetet dramatizált verzióban előadó Egy élet. Konvencionális filmnyelve és időnként túlcsorduló melodrámai előadásmódja ellenére a kifogástalan színészi alakítások, és a történet hátterében megbújó rendszerellensége miatt mindenképpen megérdemel legalább egy megtekintést. Ha pedig nagyon engedjük, akkor bevezethet minket egy olyan világba, ahol még tényleg voltak valódi hősök.