A Ready Player One koncepciója az első előzetes óta csábított a moziba. Mivel még nem olvastam az alapul szolgáló Ernest Cline regényt, nem is tudtam, mit várjak a filmtől. Annyi borzasztó videojáték adaptáció került mostanában a vászonra, hogy egy kicsit tartottam attól, hogy a geekséget átfogó dicshimnusz balul fog elsülni. Szerencsére nem így történt.
[h]Óda a 80-asokhoz[/h]
A 80-as évekbe való visszavágyódás még mindig trendi. Sőt, mindinkább egyre jobban beférkőzik mindennapjainkba. Míg a synthwave és retrowave stílusok, irányzatok eddig jobbára fű alatt mozogtak, mára elég széles körben használják fel ilyen-olyan elemüket zenékben, filmekben, sorozatokban, játékokban. Erről már írtam annak idején a Stranger Things, és a Thor kapcsán is, de a Ready Player One sem képez kivételt.
Van Halen Jump című dalával nyit a film, és minden képkockát átitat a 80-as évek imádata, noha maga a cselekmény 2045-ben játszódik. A világ azonban nem az a hely, amit mi itt a huszonegyedik század hajnalán szeretnénk. Sok mindent nem tudunk meg a disztopikus jövőképről, csupán annyit, hogy minden elég ergya, és egy OASIS nevű virtuális valóság eszközzel a virtuális térben azokká válhatunk, akikké csak szeretnénk. Szerencsére brutálisan megtömték popkultúrális utalásokkal az összes jelenetet, mindet egészen biztosan nem fogtam fel a 2 óra 20 perces játékidő során.
[h]Spielbergből előbújt a nagy gyerek[/h]
A Ready Player One története és cselekménye nem éppen Oscar-gyanús, viszont a film szó szoros értelmében vett lelke minden jóravaló kockának megdobogtatja kicsit a szívét. Spielberg az utóbbi évek néhány megkérdőjelezhető minőségű mozija után most ismét elhozott egy reményeim szerint maradandó alkotást. A geekek nem antiszociális különcök, akiket csak megvetni lehet, nem. És végre ezt egy film gyönyörűen bemutatja.
A világunk a 2040-es évekre nem lesz túl szép hely, és mindenki az OASIS világába fog menekülni valós énje elől. James Halliday (Mark Rylance), a játék megalkotó zsenije halála előtt próbatétel elé állítja az OASIS játékosait. Három kulcs összegyűjtésével a nyertes uralkodhat a végtelen világ fölött. Persze a gonosz pénzéhes cég, a IOI minden erejével azon van, hogy ők szerezzék meg hamarabb a három kulcsot, de a kimeríthetetlen pénztárca nem mindig elég a sikerhez. A film főszereplői is nekivágnak a próbáknak, amely során veszélyes kalandba keverednek.
Mint fentebb is írtam, a történet nem nagy durranás, csupán kerettel szolgál a színültig telepakolt easter eggeknek, vagyis rejtett utalásoknak. Hiszen az egész film az easter eggekről szól (fizikai fájdalmat okoz, ha húsvéti tojásnak kell leírnom, így ha tudom, mellőzöm a fordítást), még meta-szinten is, de a cselekmény központját is ez képzi. Így hát világ geekjei, és nerdjei szemeket tágra nyitni, mert minden pillanatban lesz egy filmes, videojátékos, zenés utalás. Csak, hogy néhányat említsek: Ragyogás, Halo, Overwatch, Minecraft, Star Trek, Starcraft, Mortal Kombat, Vissza a jövőbe, Terminator, stb.
[h]Készen állsz?[/h]
A közel két és fél órás játékidőt remekül kitöltötték a készítők. Nem éreztem üres járatot, egyszer sem unatkoztam, és végig sikerült fenntartani a feszültséget is, ami mostanában egyre nehezebbnek tűnik Hollywoodnak. A színészek direkt úgymond nem A-listás nevek, hiszen őket nem látjuk sokszor a valóságban, de ez nem vesz el semmit tehetségükből.
A főszereplő Wade/Parzivalt alakító Tye Sheridan a filmben szereplő színésztársait egy pillanat alatt lejátsza, amint egy légtérbe kerül velük. Még a Star Wars Zsivány egyesből ismert Ben Mendelsohnt is. Illetve egy kedves gesztus, még ha csak rövidke szerepre, de Simon Pegg is tiszteletét teszi.
A film képes volt értőn hozzáállni a manapság ismét egyre többet tárgyalt videojátékfüggőség témájához. A 2040-es évek embere a játékokba menekül a való világ szürkesége elől, ami persze nyilvánvalóan nem egészséges. Viszont sikerült úgy beállítani a mondandót, hogy ne legyen játékellenes sem. Mert nem szégyen, ha valaki játszik. Vagy filmet, sorozatot néz, olvas, stb. Azonban a mértéktartás mindig fontos szempont, hogy ne váljunk függővé semmitől. Még a popkultúrától sem.
Egy dologra nem tértem még ki, az pedig a látvány. Ilyenkor boldog vagyok, hogy ebben a korban élek, és ilyen formában láthatok egy produkciót a vásznon. A Ready Player One minden részecskéje tündököl. A szürke, mocskos ohiói városrészek, az IOI belseje, az OASIS színei egytől egyig hihetőek, és szemkápráztatóak. A cgi fantasztikusan lett megalkotva, ahogy lényegében minden az OASIS világában. A rengeteg karakter, a mozgások, a színek kavalkádja tényleg lenyűgözött. Ki merem mondani, hogy talán az év legjobb látványfilmje a Ready Player One lesz, pedig még április van és idén azért még lesz egy Tűzgyűrű folytatás is.
Összességében tehát megéri moziba menni. Ezt nem fogja visszaadni az otthon kényelme, azt garantálom. Egyébként azoknak is tudom ajánlani a filmet, akik nem járatosak annyira a popkultúrában, mert egy könnyed sci-fi filmként is remekül működik a Ready Player One. Ha pedig minden nap fogyasztjátok a geek-kultúrát, akkor biztosan találtok magatoknak olyan – jól van, kimondom -, húsvéti tojást, ami minimum megmosolyogtat, és higgyétek el, egy-egy felfedezett utalás képes rendesen megdobni boldogsághormon szintünket.
Ha tetszett a cikk és szívesen olvasnál tőlünk, kedveld Facebook oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren.