Talán meg kellett volna fogadnom a többiek tanácsát és lelécelni szombat reggel. Nem feltétlenül azért, mert ekkorra teljesen átveszik az irányítást a rendezvény felett a tömegek. Inkább azért, mert a péntek este olyan magas csúcsa volt az ittlétemnek, hogy talán ott kellett volna pontot tenni a végére. De vasárnapig volt jegyem. Vasárnapig vállaltam, hogy hozom nektek a híreket, posztolom a képeket Discordra és csinálom a naplóbejegyzéseket. Ezt a döntésemet pedig abszolút nem bántam meg. Még ha a vasárnap kissé szomorkásra is sikeredett, azért szombaton még volt egy nagyon kellemes estém.
ダンスしよう!
Nem mondom, váratlan, de kellemes meglepetés volt, amikor az előző blogban említett Capcom comm. manager, Yumi ténylegesen válaszolt az esti koncertmeghívásra. Így esett, hogy szombat hat körül megpróbáltam előkaparni az egyetlen normális (szóval nem seggmintás és nem rommá izzadt) ingemet, meg prezentálható állapotba rakni a cipőmet. Mindezt még egy kis másnappal, ami ugye megint nehezített pálya. Nosza, felpattantam a vonatra, irány vissza Koelnmessébe. Kis egészségügyi séta után oda is értem a szabadtéri színpadhoz és elkezdtem lázasan nézelődni. Szerencsére nem volt nehéz dolgom. Bár a Gamescom nemzetközi rendezvény, azért egy nagy csapat japánt nem annyira nehéz kiszúrni. Főleg úgy, hogy a társaság fele még a Capcom pólójában volt.
Kicsit hűvös volt egy nyári estéhez képest. Kiváló alkalom arra, hogy a megszokottnál közelebb lépjek emberekhez. Bár arra gyorsan rá kellett jönnöm, hogy a japánok jóval tágabban értelmezik a személyes tér fogalmát, mint mi, európaiak. Ennek ellenére Aratával, egy fiatal programozóval nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Mint kiderült, ő is tanított korábban informatikát és történelmet. Gyorsan át is folyt a beszélgetés összehasonlító elemzésbe. Szó volt az oktatási rendszereink közti különbségekről, na meg persze a fiatalok attitűdjéről is. Onnan tudom, hogy a pedagógia lélekben öregít, hogy nagyjából negyed órán belül vészesen megközelítettük az „ezek a mai fiatalok” kifejezést.
Annyira jól elvoltunk és olyan erővel próbáltam villogtatni a nem létező japántudásomat, hogy belénk fojtotta a szót az első fellépő. Ne is kérjétek, hogy megpróbáljam leírni, vagy egyáltalán felidézni a nevüket. Valami német ska formáció volt egész tisztességes basszerossal és közepesen hamiskás énekessel. Már épp bele akartam kezdeni valamelyik srácnak az ilyenkor megszokott koncertes panaszáradatomba a hangképzésről meg a keverésről, mikor jobb hátulról annyit hallottam: ダンスしよう! Azaz menjünk táncolni.
Háromnyelvű álomfelhő
Töredelmesen bevallom, életemben nem táncoltam ska-ra és ahogy ez a koncert példázza, itt sem sikerült rájönnöm, hogyan kellene. De legalább az ütemet eltaláltam. Ez Yumiról kevésbé mondható el. Cirka tizenöt perc és legalább két zúzódott lábujj után nagyon szépen megköszöntem az élményt és mintegy mentőövként bedobtam, hogy meghívom valamire inkább. Mint kiderült, itt is van egy kevés kulturális szakadék a két nép között. A csapat idősebb tagjai látszólag könnyen elengedték a gyeplőt a pultnál. Azért nem rendeztek ott helyben egy nomikai-estet, de sokak kezében a negyedik-ötödik röviditalt láttam. Yumi és a többi, fiatalabb kollégájuk sokkal visszafogottabbak voltak.
Egy kis rábeszélés után sikerült rájuk tukmálnom egy sportfröccsöt azzal az indoklással, hogy annak a nagy része úgyis víz. Plusz még kábé öt perc, mire a német pultossal megértettem, hogy pontosan mi az a sportfröccs meg a viceházmester. Bevallom, nagyon csigázta a fantáziámat, hogy látszólag miért csak az idősebbek néztek a pohár aljára, de féltem, hogy kulturálisan tapintatlan lenne direkt rákérdezni a dologra. Így egyszerűen ezt is elkönyveltem a földrajzi és etnográfiai sajátosságnak.
Eközben már valami B-kategóriás német rap ment a színpadon, de szerencsére nem kellett sokat kibírni belőle. Rövidesen következett a DJ-set Machine Girl és The Toxic Avengers trackekkel. Ekkorra azonban a társaság egyik felén a fáradtság, másik felén pedig az alkohol megtette a hatását, így egy sörpadot körbeülve folytattuk tovább a beszélgetést. És bár a szemhájam nekem is jelezte, hogy későre jár éjfélhez közeledve, annyira felvillanyozott, hogy körülöttem három nyelven tolják a rizsát, hogy kénytelen voltam kirázni az álmot magamból. Természetesen itt is megtettem kultúrnagyköveti kötelességemet és megtanítottam nekik a legfontosabb magyar szavakat. Egészségedre, köszönöm, kérek egy sört meg egy unicumot és persze belefért egy ropogós bazdmeg is. De sajnos a Capcom brigádnak másnap technikailag munkanapja volt. Még visszasétáltam velük a hotelhez és könnyes búcsút vettünk egymástól. Én meg reménykedtem, hogy nem ez volt az utolsó, ennyire sokszínű estém az életben.
A vég kezdete
Vasárnap reggel nem sok kedvem volt felkelni. Az előző este lelki tápláléka után a hotelszoba még szürkébbnek és sivárabbnak hatott. De nem volt mese, erre vállalkoztam áprilisban, amikor elküldtem a jelentkezést a Gamesocomra. Fürdés, reggeli, fogmosás, két pofon a tükörben, csak a szokásos körök. A koncert miatt utolsó napra nem maradt ingem, így szégyenszemre kénytelen voltam pólóban elcaplatni a kongresszusi központba. Bevallom, kicsit korán is érkeztem, mégis szomorkásnak érződött az előtér kongó csarnoka. Természetesen ott voltak a megszokott koránkelők. A csóka a nyakbaakasztókból tákolt szoknyában és a három tucat karszalaggal, a Helldivers páncélos haverja, na meg az idős nő, aki valamiért minden nap pontban hétkor már a kapunál várt.
Balgaságomban várakozás közben kitaláltam, hogy megpróbálom megcélozni a nagy érdeklődést generáló Tides of Annihilation demóját. Egyik legrosszabb döntésem a gombázás után. De erről már megemlékeztem egy másik cikkben. Mikor kijutottam, eszembe jutott, hogy én Spectrának megígértem, hogy ránézek a Dawn of War 4-re. Na az pont nem volt. Cserébe ültem kábé háromnegyed órát a Total War: Warhammer 40000 sorban, csak hogy játsszak egy grand strategyvel, ami nem is érdekelt túlságosan. Egy szó mint száz, vasárnap sem az univerzum, sem a saját elmém nem állt az oldalamon.
Felcaplattam hát a sajtószobába, hogy megírjak még pár cikket az előző napi játékgyűjteményből. De itt is lesújtó kép fogadott. Ahol pár napja még többtucat újságíró beszélgetett, relaxált és püfölte a laptopját, ott most alig pár ténfergő várta, hogy végre vége legyen a rendezvénynek és kitessékeljék őket az épületből, vagy induljon a járatuk hazafelé. Már a sajtómunkatársakat kiszolgáló büfé is bezárt. Szokatlanul nyugodt, de nyomasztó élmény volt abban a síri csöndben elővenni a laptopomat. Szinte visszhangzott a teremben minden gombnyomás. Amikor végeztem, lenéztem a központi folyosóra, ahol a tömeg még gondtalanul élvezte a Gamescom leglátogatottabb napját.
Tiszteletkör
Elhatároztam, hogy bedobok még egy dönert, aztán végigjárom még egyszer utoljára a csarnokokat. Esetleg lövök még pár képet emlékbe. Talán felcsípek pár pólót magamnak. Elköszöntem hát a ruhatáros hölgytől, hátramentem a kilences kiállítóterem mögé, kértem egy nagy adag csirkés boxot, legurítottam az ásványvizem maradékát és lassú léptekkel és hatalmas kerülőkkel megindultam a kijárat felé. Ég veled Capcom stand, ég veled lepisált betonfal a dohányzóban, ég veled indie aréna. És bazd meg magad Tides of Annihilation demófülke. De legalább kifelé menet felcsíptem pár nagy menő pólót. A régiekből úgyis kifogytam már.
A hotelbe visszaérve sem javult sokat a hangulatom. A Gamescom-szupercsapat túlnyomó része szombaton vagy vasárnap reggel – ígéretükhöz híven – hazaindultak. A hotelből is kiürült a gémersereg. Este a bárban, miközben ezeket a sorokat írom, egy áldott lélek sincs fejlesztői pólóban vagy gaming merchben. Pedig pénteken még nem lehetett két lépést tenni úgy, hogy fél füllel ne hallottad volna, hogy valaki az aznapi demó-élményeiről beszél. Nekem meg már nincs kivel beszélnem, csak írni ezt a cikket nektek.
Tudom, hogy ez így most elég gyászosra sikerült a végén. Ennek azonban csak az az oka, hogy az elmúlt egy hét annyi élményt adott, amit nagyon nehéz elengedni. Majdnem százezer lépés van a lábamban, tizenhárom cikk az ujjamban és rengeteg új kontakt a Discordomon. Szóval a tény, hogy úgy fogok hamarosan felkelni, hogy nem Koelnemessébe, hanem hazafelé kell venni az utamat eléggé lehangoló. És most ha megbocsátotok, elhúzok feküdni, mert holnap cirka tizenkét órát kell vezetnem.