Tyrion: Újabb mozgalmas évet tudhatunk magunk mögött a GeekVilágon, és ez igaz a mozgóképes rovatra is. Többnyire lekövettük az év legnagyobb megjelenéseit, akár premierkor, akár már előtte, a sajtóvetítéseknek köszönhetően. A film- és sorozatkritikákon túl pedig járhattunk sajtótájékoztatókon is. Ha pedig kaptunk egy átfogó képet az év mozgóképes terméséről, adja magát, hogy ezeket rangsoroljuk is valamilyen módon. Így szerkesztőtársaimmal összegyűjtöttük a 2025-ös év legerősebb és leginkább feledni vágyott alkotásait.
Sajnos előbbiekből nem voltunk úgy eleresztve idén. Amíg a videojátékos összefoglalóban nem volt különösebb nehézségünk a raklapnyi remekmű felsorolásával, addig filmes fronton kicsit szerényebb esztendőt zártunk. Voltak persze nagyszerű moziélményeink, de valahogy nem annyi, mint például tavaly. És valahogy a külföldön legnagyobbra tartott alkotások sem ütöttek akkorát nálunk. Nem arról van szó, hogy kifejezetten rühellnénk a potenciális Oscar-díjasokat, egyszerűen sem az Egyik csata a másik után, sem a Bűnösök nem győzött meg minket egyöntetűen. De ez igaz az egész éves termésre is: sok jó filmet láttunk, de kevés volt az igazán kiemelkedő.
Ennek megfelelően idén a legjobbak közül is csak ötöt díjaztunk, persze az egyéni különdíjakon túl. A szabályok többnyire megmaradtak tavalyról: alapvetően a hazai premierdátumot néztük, így jócskán becsúsztak 2024-es alkotások is a jelöltek közé. Annyi változás történt, hogy az idén újévi premiernappal még elnézőek voltunk. Egyrészt, mert még bőven a jelöltek összeállítása előtt volt, másrészt mert az aznapról becsúszó Érzelmi érték nemcsak nyilvános tavalyi vetítésekkel bír, hanem meg is érdemli, hogy ne csak egy év múlva, némiképp megkopott emlékekkel beszéljünk róla.
De nem is szaporítom tovább a szót, következzenek a 2025-ös év legjobb és legrosszabb mozgóképes alkotásai a GeekVilág szerkesztősége szerint!
Mikee különdíja: Predator: Halálbolygó
Nem hittem volna hogy a Predator szériát tele lehet még pumpálni friss vérrel. Erre tessék, a Préda után itt az új film, ami minden szempontból egy új színt visz a sorozatba. A kitaszított Predator, Dek a ketté szakadt androidlánnyal, Thia -val közösen próbálják elkapni a bolygó nagyvadát, a Kaliskot. Az egyik levadászná, a másik leszállítaná a Weyland-Yutani-nak. Hangulatában elképesztően erős az új rész, az idegen bolygó atmoszférája és a faunája azonnal magával ragadja az embert.
Kicsit a legelső Predator buja dzsungelét idézi meg, minden lélegző organizmus itt fel akar téged falni. A látvány elsőrangú, az akciórészek húsbavágóak. A gore rész csodálatos, lesz itt belezés meg gerinckitépés. Az különösen tetszett, hogy a főhős itt is a helyi funából meríti az eszköztárát, akárcsak Schwarzenegger a legelső ragadozó filmben. A törzsi dallamokért meg jár a piros pont. A film központi üzenet sok tősgyökeres fan-nál kiverte a biztosítékot. Eleve a család fontosságát hangsúlyozza a film, ugyanis nem attól leszel alfa, mert te vagy a legerősebb, hanem mert a leggyengébb falkatagot is ugyanúgy megvéded, mint a többieket. Igen, a maszkulin, önkéntesen vállalt egyedüllétet felváltja egyfajta diszfunkcionális modern „feminista” család.
Kiáltsatok farkast vagy woke-ot. Ez amiatt is érdekes, mert először mutatták be jobban a Yautja törzset. Adott egy törzsi társadalom, ami megveti a gyengeséget, az érzelmek, az érzések kimutatását. A harcon kívül nincsen számukra semmi sem. Közben a másik oldalon, a robotlét magányában pedig szükség lenne egy testvérre, aki egyenrangú partnerként kezel. A színészek hozták a kötelezőt, Elle Fanning előtt pedig le a kalappal. Egyszerre két karaktert is eljátszott úgy, hogy egy percig sem tudod őket összekeverni. Egy bajom volt csak a film kapcsán. Szokás szerint nyitva hagyták a lezárást, szóval megint évekig várhatunk arra, hogy hogyan is folytatódik Dek és Thia közös kalandja.
Roli különdíja: Egyik csata a másik után
Minden bizonnyal meggondolatlan lépés a részemről az év egyik legjobb filmjének kikiálltani Paul Thomas Anderson (innentől: PTA) majdnem három órás eposzát. Azonban teljesen felmosatta velem a padlót. Egy húsbavágóan univerzálisan aktuális film a társadalmi megosztottságról és a népek együttéléséről. Ezek mellett egyfajta csípős szatíra a white power Amerikának, ami szembeszáll az amerikai álom propagandájával és egy autoriter hatalmat mutat be, ami az emberek paranoiájára próbál hatni a társadalmi szinteken. Emellett a középpontba helyez egy forradalmár oldalon lévő családot, akiken keresztül megtapasztalhatja a néző, milyen egy társadalom kitaszítottjaként érvényesülni a világban. Illetve a család szemszögéből láthatjuk a rendszer áldozatait, ahogy próbálnak emberhez méltó életet élni.
PTA filmeket innentől pótolni fogom. A filmre visszatérve egy pazarul megrendezett akció/paranoid/thriller/dráma egyveleg, ami felszólít arra hogy a szabadság alapvető jog és éljünk vele. Leonardo DiCaprio méltóságteljes asszisztáló alakítása újfent kifizetődő volt. Sean Penn pedig ellopja mindenki elől a showt. Szerintem Ralph Fiennes által alakított náci kivégző tiszt Goeth óta nem volt ilyen gonosz ember a filmvásznon. Chase Infiniti debütáló alakítása pedig az év újabb kellemes meglepetése. Benicio del Toro és Teyana Taylor is kiteszik a szívüket és lelküket a szerepeikben. A zene Jonny Greenwoodtól pedig lüktető feszültséget és melankolikusságot kölcsönöz minden szekvenciának. A film utolsó nagy akciója pedig az év legjobb filmes momentumainál emlegetve lesz.
Tyrion különdíja: Én még itt vagyok
Az Én még itt vagyok szintén az elnyomással való szembeszállás krónikája, csupán nem Amerika, hanem Brazília a színtér. Egy történelmi ihletésű, valós eseméyneken alapuló történet egy igazságtalanul elítélt képviselő családjáról, a katonai diktatúra idejéből. Egy történet arról, hogy az összetartás és a kitartó küzdelem hogyan képes túlélni a legreménytelenebb időszakokat is. Walter Salles filmje rémisztő hatásossággal mutatja be egy elnyomó rezsim működését és hatását az átlagemberekre. A film kitűnő érzékkel szivattyúzza ki a reményt az emberből, hogy utána mégis apránként visszaépítse azt a főszereplő családanya erején és harcán keresztül. Talán nincs annyi kézigránát és fegyveres lázadás benne, mégis megjelenik benne a csendes ellenállás diktatúrarohasztó hatalma.
Mindenképpen kiemelendő Fernanda Torres játéka, aki elemi erővel alakítja azt az asszonyt, aki képes volt mindent megtenni a családjáért. De ugyancsak kifejezetten jól játszanak a fiatal színészek is, akik által egy hiteles családi kör tárul a szemünk elé. Egy olyan família, akikért tényleg fáj a szívünk, amikor a zsarnokság rájuk telepszik. Akikért és akikkel együtt képesek vagyunk könnyeket hullajtani, és őszintén meghatódni, amikor a fikció és a valóság szálai összeérnek a finálé elegáns megemlékezésében. Egy megindító, szinte tökéletesen összegyúrt dráma, amely jogosan kapta meg a legutóbbi idegen nyelvű Oscar-díjat.
2025 legrosszabbjai
Az év legrosszabb filmje: War of the Worlds
Tyrion: Az az igazság, hogy nem volt nagy vita az év legrosszabb filmjének megszavazásánál. Az Ice Cube főszereplésével készült förmedvény nemcsak borzasztóan sikerült, de elég igénytelen lett ahhoz is, hogy erről elhíresüljön. Alapból egy abszurd gondolat, hogy egy papíron látványos sc-fi screenlife formában lássaon napvilágot. Ez kicsit olyan, mintha egy Michelin-csillagos étteremben egy kopott zománcos fürdőkádban szolgálnának fel ételt. De a War of the Worlds még ehhez a szokatlan formához sem tud alkalmazkodni, és folyamatosan ütközik vele. És ha már a látványról volt szó, ennél igénytelenebb CGI-t talán az elmúlt húsz évben nem hordott a hátán a föld.
De baj van itt minden mással is. A történet a lehető legértelmetlenebb kliségyűjtemény. A támadó űrlények motivációja nevetséges, a sablonos fordulatok légből kapottnak hatnak, a kvöetkezetesség pedig messze elkerülte a filmet. Marad egy logikai hibáktól hemzsegő, teljesen átgondolatlan katyvasz. Hozzá a színészi játék is katasztrófa, Ice Cube látványosan nem érti, éppen mire reagál a kék háttér előtt. A nevetséges akciójeleneteket az igénytelen vágás és a követhetetlen képernyők teszik igazán fájdalmassá, miközben az igénytelenség is lefolyik a képernyőről. És ha mindez nem lenne elég, arcátlan mennyiségű és minőségű Amazon-reklám is helyet kapott, amely után az ember gyomra még kevésbé veszi be ezt a szerencsétlenkedést. A War of the Worlds eddigi legrosszabb feldolgozása minden szinten kudarcot vall, de legalább annyira szar, hogy van sportértéke a megtekintésének.
Az ifjúság forrása
Roli: A szerkezetében nem mutat semmi újdonságot a film, a már jól ismert műfaji fordulatokon kívül. A Sikoly 5-6 és a Zodiákus írója, James Vanderbilt írta a forgatókönyvet és a jó öreg Guy Ritchie ült a rendezői székbe. A film erősen merít az olyan klasszikus kalandfilmekből, mint az Indiana Jones és A Múmia, illetve az olyan újvonalas darabokból is, mint A Da Vinci-kód. Szokták emlegetni filmes berkekben, hogy jótól lopni nem bűn, ha azt kellő érzékkel és tudatossággal építik bele az új alkotásba. Az ifjúság forrása azonban ezen ismert elemek használata ellenére is gyengén van megírva a karakterek és történetvezetés oldaláról. A Luke (John Krasinski) és Charlotte (Natalie Portman) közötti párbeszédekben ott lenne a potenciál, ugyanis láttunk már hasonlót az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban. Ahol Indiana és az apja között lezajló csípős, humoros párbeszédekben, mindkét karakter egyfajta jellemfejlődésen ment keresztül, de itt a két testvér közötti interakciók leginkább kínos poénokban merülnek ki. A többi szereplő sem nyújt maradandót, hiszen idegesítő, unalmas sztereotip karaktereként ábrázolják őket.
Őszinte leszek, én nagyon vártam ezt a produktumot a stáb és az alkotók miatt, de az összképet látva hatalmasat csalódtam. Egyszerűen nem fér a fejemben, hogy a jelenlévő hollywoodi álomgyár, a kalandfilmek hajdani bölcsője, már évtizedek óta képtelen egy épkézláb klasszikus kalandfilmet tető alá hozni. Az Indiana Jones negyedik része óta körülbelül halott ez a zsáner. Persze, akadnak újabb próbálkozások és kalandfilmes sikerek a kétezres évek elejéről, mint a Karib tenger kalózai és hasonló alkotások. Viszont ott a nagyobb hangsúlyt más témák kapják, nem a felfedezés és a gyermeki rácsodálkozás egy piramisra vagy bármilyen régészeti leletre. Az ifjúság forrása egy technikai szempontból korrektül elkészített streamingprodukció. A bosszantó inkább az, hogy egy ilyen stábbal csak ennyit sikerült kihozni ebből a projektből.
Elektronikus állam
Tyrion: Szokták mondani, hogy „rossz főpróba, jó előadás”. Szerintem minden Marvel-kedvelő nevében beszélek, hogy sosem akartuk még ennyire, hogy egy népi bölcsesség igaz legyen. A Russo-fivérek a két új Bosszúállók-film előtt ugyanis nem éppen egy filmtörténeti klasszikust alkottak meg. Az Eletronikus állam ugyanis egy nettó pénzégetés lett. Több mint 300 millió dollárt tapsoltak el rá, és közben még azt sem lehet elmondani róla, hogy olyan szédítően látványos lenne. Megvannak a maga pillanatai, de az öltetes dizájnok nagy része is inkább az alapanyagként szolgáló könyvnek köszönhető. Az akciójeleneteket pedig végképp nem sikerült izgalmasra hangszerelni, ez pedig biztosan nem jó ómen a Marvel remélt feltámadása előtt.
A történetről végképp nehéz pozitívan nyilatkozni. Az elejétől a végéig kiszámítható, nem kifejezetten érdekfeszítő, és tele van kifejezetten kényelmes narratív húzásokkal. Az üzenetét sem tudja kellően kibontani, de látványosan nem is azért készült, hogy egy értékes művészeti termék legyen. Ez egy dedikáltan Netflixre készült filmként nem is meglepetés, néhány nagyobb sztárral, akik azért nem játsszák rongyosra magukat. Csak remélni tudom, hogy a Russo-testvérek ennél egy kicsit komolyabban vették a saját munkájukat az új Avengers forgatásakor. Ahogy azt is, hogy a generatív mesterséges intelligenciát is elfelejtették út közben. Az Elektronikus állam ázsióját még robolták volna vele, ha lett volna még hova.
Halálszint felett
Mikee: Idén kaptunk jó pár borzalmas filmet, viszont számomra a Halálszint felett volt az, ami vitte a képzeletbeli Arany Málnát. Eleve a felütés röhelyes, az idegen lények valamiért 2438 méter fölé nem merészkednek ebbe a posztapokaliptikus világban. Biztos asztmás rohamot kapnak a magaslati levegőn. Főhősünknek persze muszáj lemennie a halálszint alá, egy kihalt városban tudja csak megszerezni a beteg fia gyógyszerét. Közben a fél világot kiirtották az asztmás kaijuk.
Igazából az egész sztori kurvára kiszámítható, a látvány gagyi, a CGI valami borzalom, a karakterek pedig semmilyen érzelmi reakciót nem tudnak belőlem kiváltani. Lesz itt egy adag megbánás, múltbeli traumák, gyász, veszteség feldolgozása és továbblépés. Ezekkel a témákkal fájóan nem tud mit kezdeni a film. Persze a szörnyek eredetére is kapunk magyarázatot. Bár ne tették volna. Ami az egészben a leggázabb, hogy a film közben próbál releváns üzenetet közvetíteni a tudomány fontosságáról.
Legénybúcsú
Tyrion: Talán bármely másik évben, amikor nem kell megküzdeni egy mainstream szarkupaccal, a Legénybúcsú könnyen lehetett volna a legalja. Idén azonban meg kell elégednie az év legpuszítóbb magyar filmjének címével. A zenés színházi rendezéseiről ismert Szente Vajk legelső próbálkozása a nagyjátékfilmekkel katasztrofálisan sikerült. Az általa alkotott rémséget azonban nem lehet pusztán a tapasztalatlanságnak betudni. A legénybúcsúnak ugyanis már a története is borzasztó, sőt, erkölcsileg is képtelenség azonosulni vele. Szente Vajk forgatókönyve válogatás nélkül alázza meg a nőket, a túlsúlyosakat, a melegeket, és közben veszélyes viselkedési formákat normalizál. Az ilyen fokú proliságtól már felfordul az ember gyomra.
Ráadásul mindemellé nem is vicces a Legénybúcsú. A több száz poénból nagyjából öt az, ami szórakoztató. A többi túltolt, erőltetett és kellemetlen, és minden alkalommal magát lövi lábon azzal, hogy nem érzi, valami meddig képes vicces lenni. De hasonlóan kiábrándító a film technikai állapota is. A kameramunka is gyenge, de vágás az utolsó koporsószög: egy napi vlog igényesebben fest, mint a Legénybúcsú. Ennyi jump cut után már nem is fáj annyira, hogy a szponzorok fontosabb szerepet töltenek be, mint egy értelmesen vezetett történet. Ez egy igazán pocsék film, és külön szomorú, hogy a viszonylagos sikeressége milyen igényességről árulkodik nézői oldalról.
2025 legjobb filmjei
Az év legjobb filmje: Érzelmi érték
Tyrion: Vannak olyan klasszikus filmek, amelyek már az intrójukban egyértelművé teszik, hogy történelmi jelentőségűek lesznek. És vannak olyanok, amelyek apránként, a stáblistáig folyamatosan érnek be. Az Érzelmi érték egyértelműen utóbbi kategóriába tartozik. Természetesen és lassan építkezik, de percről percre jobban megismerjük a szereplőket, a viszonyukat, a múltjukat. Egyre jobban megértjük egy zseniális rendező és egyben pocsék apa helyzetét, és azt, hogy a generációs traumák hogyan befolyásolják az egész családja életét. Az ő és lányai sorsát pedig hűséges indikátorként kíséri el a családi ház, amely korokon és stílusokon át hordozza az elfeledett történeteket és tragédiákat, és a lehetőséget a megbocsátásra.
Az Érzelmi érték úgy tud igazán mélyen megérinteni, hogy egyáltalán nem próbál hatásvadász lenni. Csupán hiteles, mély érzelmekkel operál, és hagyja, hogy szépen lassan megérkezzünk ugyanabba az érzelmi térbe, ahol a szereplői élnek. Ad időt, hogy megértsük őket, és együtt legyünk empatikusak feléjük. És mire a stáblistához érünk, akkor ér össze minden ebben a különös és megkapó családregényben, és ott taglóz le igazán. Nem mellesleg egy kitűnő rendezés, díszlet és kameramunka szimbiózisa és gyönyörű zene jellemzi. Ehhez pedig egy betonstabil színészi játék is kapcsolódik, akár olyan színészóriásoktól, mint Stellan Skarsgård, akár olyan felívelő pályán járó színésznőktől, mint Renate Reinsve vagy Elle Fanning, akár eddig érdemtelenül ismeretlen művészektől, mint Inga Ibsdotter Lilleaas. A végeredmény egy megtisztító, csodálatos filmélmény, amely hosszú órákra, napokra veled marad.
Bűnösök
Roli: Ryan Cooglerről eddig is tudtuk, hogy nem rossz rendező, ám a felemásra sikeredett Marvel kitérőknél elkezdtünk aggódni A megálló (Fruitvale Station) és a Creed rendezőjének jövőjéért Hollywoodban. A legújabb alkotásával azonban bebizonyította, tud ő még szerzői mainstream filmet rendezni, ha hagyják neki a stúdiók. A történetünk szerint az 1930-as évek elején járunk, amikor a helyi nagymenőnek számító Stack testvérek a chichagói nagyvárosi légkörből visszatérnek szülővárosukba, hogy megnyissák egy zenés italbárt, ahol a hozzájuk hasonlók kipihenhetik a mindennapok fáradalmait. Mielőtt azonban ez megvalósulhatna, szembe kell nézniük a múlt árnyaival és a helyi szörnyetegekkel, akik emberi alakot öltve a vérükre pályáznak.
A film egyik legnagyobb felfedezettje Miles Caton, aki a tehetséges, blues rajongó Sammi Moore szerepében segít beindítani a Stackék bárját. Az ő karakteréhez köthető az év egyik legemlékezetesebb filmes jelenete, amikor előadja az I Lied to You című dalt – a moziban konkrétan libabőrös lettem. Coogler remek érzékkel mutatja be népe örökségét és kulturális identitását. A produkciós dizájn és a látvány elképesztően erős. Ez köszönhető az IMAX kameráknak és a kiváló operatőri munkát végző Autumn Durald Arkapawnak. Az antagonistát alakító Jack O’Connell ijesztően hiteles Remmickként, az ír vándorzenészként, akinek nyájas felszíne alatt egy kegyetlen vérszívó lapul.
Bluesra gyűlik az éji vad
A groteszk és igényes maszkok tovább erősítik a vámpírok vérfagyasztó jelenlétét. A legjobb részt azonban a végére hagytam, a film egyik központi elemét, a zenét. A kétszeres Oscar-díjas Ludwig Göransson által jegyzett album a film lelke. A blues közösségformáló ereje végig áthatja a cselekményt, amikor az emberek egy éjszakára elfelejtik az életük problémáit és a pillanatnak élnek. Miles Caton hangja önmagában egy ajándék, de Hailee Steinfeld ikonikus szerepben való felbukkanása és Buddy Guy cameoja is velünk maradnak a film megtekintése után.
Van valami csodálatos abban, ahogy az afroamerikai közösség a gyökereire és őseire tekint. Ez a fajta spiritualitás, testvériség és a zene iránti megbabonázó vágy, illetve szabadság tudata miatt vannak most ahol vannak. Ezért van az, hogy Coogler megrendezhette ezt az őseinek szánt szerelmes levelet megbolondítva a legszexibb módokon.
There Are Legends Of People With The Gift Of Making Music So True It Conjure Spirits From The Past And The Future.
Valahogy így kellene mindenkinek prezentálni a népe iránti szeretetét és a hagyományok iránti elkötelezettségét, miközben olyan modern elemekkel mesél, ami Hollywoodban manapság ritka a mainstream közegben a stúdió kontroll és a túlzott profitorientáltság miatt
Chainsaw Man – The Movie: Reze Arc
Mikee: Az idei évben kaptunk pár kiemelkedő alkotást anime fronton, viszont a Chainsaw Man: The Movie – Reze Arc magasan kitűnt a tömegből. Denji, a széria kvázi főhőse válaszút elé kerül. Megelégszik-e a jelenlegi életével, ami számára 100%-ban kielégítő, vagy pedig Reze oldalán a szabadságot, a nagyobb boldogságot választja. A film első fele egy klasszikus tinirománc, abból is a minőségibb fajtából. Persze aki látta az anime első évadát, meg ismeri Tatsuki Fujimoto-t, az tudja, hogy ez csak a vihar előtti csend. A bomba ördög felbukkanásával aztán szó szerint elszabadul a pokol.
A látványra ezúttal sem lehet panaszunk, a széria harsány színei visszatértek, emellett számtalan montázs, különféle szimbolikák és kamerabeállítások színesítik az összképet. Emellett az akcióorgia mellettgroteszk humorban és gore jelenetekben sem fogunk szűkölködni. A pusztításpornó után pedig minden elcsendesedik, csak egy lehetséges szebb és bíztatóbb jövő ígérete marad utána. Ami külön pozitívum, hogy a Bomb Girl story arc remekül működik önálló entitásként is. Szóval az első évad ismerete nélkül is bátran neki lehet ülni.
Az eleső etapot én egy kicsit vontatottnak éreztem, a váltás elég éles és szó szerint a semmiből jött. Maradt bennem némi hiányérzet, a romantikus szálat olyan gyorsan oltották el, mint a bomba végén lévő tüzes kanócot. Viszont a hiányérzetem ellenére bátran tudom ajánlani a fanoknak és a szériával ismerkedők számára egyaránt. Chewie-nak még egyszer külön köszönet a közreműködésért.
K-pop démonvadászok
Roli: Ha valaki az év elején azt mondja nekem, hogy egy K-pop tematikájú filmet fogok megnézni, és a Blackpink révén bele is kóstolok ebbe a zenei műfajba… Esküszöm, kinevettem volna. Nem az én dolgom megfejteni, mi rejlik bizonyos műfajok sikere mögött. Például hogyan okozhat a K-pop ilyen dopaminfüggést, de ez a zenei műfaj kavalkád elképesztően dallamtapadós. Ez a film is a nyugatra való terjeszkedés egyik újabb lépése. Egyfajta keleti és nyugati animáció filmes elemeket vegyítő, vizuális és auditív orgazmus. A cselekmény sokat merít a jelenlegi K-pop előadókból és zeneipari figurákból, mégis képes önálló alkotásként is megállni a helyét. A történet üzenetében ugyan nincs nagy újdonság, ugyebár ezerszer láttuk az önelfogadás és önmagunka felvállalását megcélzó filmeket, de ezt olyan friss és vad formában tálalja, hogy egy percre sem unatkoztam. Ha van negatívum, akkor talán az, hogy a sok beemelt téma és karakterszál miatt néha kissé felületes marad, és túlságosan is gyorsan old fel konfliktusokat a cselekményben.
Mikee: Csatlakoznék az előttem szólóhoz, amennyire idegen tőlem a K-pop, mint zenei műfaj, pont annyira lepett meg a tudat, hogy a K-pop démonvadászok ennyire jó lett. A HUNTR/X nevű K-pop lánycsapat pillanatok alatt belopta magát a szívembe. Még ha a cselekmény eléggé kiszámítható, ügyesen mutatja be a K-pop csillogó világa mögötti mélységeket. A látvány elsőrangú, a koreai mondavilág és a távol-keleti zenei kultúra fúziója gyönyörűen fest a vásznon. Az akciórészeknek és a tánckoreográfiáknak megvan a maguk ritmusa, plusz pont, hogy a film debil humora is remekül működik. A zenékről nem is beszélve, amik elképesztően fülbemászóak lettek. Az meg külön piros pont, hogy az idolok hamisan csillogó világáról is lerántja a leplet a film. Közben pedig sikerült egy fontos üzenetet is átadniuk az alkotóknak az önelfogadásról.
Superman
Tyrion: A Superman sikerében talán benne van az is, hogy James Gunn rendezése a képregényfilmes műfaj válságában jelent meg. Talán a Végtelen háború megjelenése környékén nem ütött volna ekkorát. Ez azonban nem vesz el abból, hogy egy bitang jó szuperhősfilm lett. Mindezt úgy, hogy nem volt szükség hatalmas csavarokra a műfajon: egy ízig-vérig hőstörténetet kapunk, de mindezt kellemesen modern és személyes köntösben. Egy olyan Supermant kapunk, akivel lehet azonosulni, és akinek minden sebezhetősége ellenére sem esik nehezére keményen feltörölni a padlót ellenfeleivel. Ha úgy tetszik, ez egy ideális kettősség.
De persze nem feledkezhetünk meg a remek mellékszereplőkről, Nicholas Hoult imádható-gyűlölhető Lex Luthorjáról és arról a friss humorról, amitől felkelt a nap a Snyder-filmek borúja után a DC háza táján. A Superman nemcsak egy izgalmas és látványos, de egy nagyon is szerethető film. Közben pedig képes nagyon is aktuális üzeneteket közvetítseni politikáról és hatalomról, felelősségről és összefogásról. A Superman tehát nemcsak szuperhősfilmként és a DC lassú feltámadásának ígéreteként remek, de önmagában értelmezett alkotásként is. Ez pedig ebben az alműfajban nem is olyan gyakori.