Tyrion: Ahogy tavaly, úgy idén év elején is vetünk még egy búcsúpillantást az elmúlt esztendő filmes termésére. Na nem azért, mert egy átfogó összegzést akarunk adni a mozik és a streaming-szolgáltatók minden tartalmáról. Ehhez messze túl nagy az ipar, és túl kicsi a merítésünk. Sokkal inkább azért gyűltünk össze, hogy kiválogassuk, minket mely alkotások mozgattak meg a legjobban, legyen szó a könnycsatornánkról, a rekeszizmunkról, vagy éppen a garatunkról, ha éppen valami ízléstelennek a kitessékelésében vett részt.
Azért a látószögünk is bővült tavalyhoz képest, egy híján 60 idei filmről jelent meg kritika, és akkor még a retro antológiacikkekről és a sorozatajánlókról nem is esett szó. Több forgalmazóval is együttműködtünk, eljuthattunk számtalan sajtóvetítésre, más premier előtti eseményeken is visszatérő vendégek voltunk, és interjúink is készültek magyar filmes szakemberekkel. Tehát mozgóképes vonalon is egy élményekben gazdag esztendő áll mögöttünk, és ha minden jól megy, jövőre hasonló lendülettel folytatjuk.
Mielőtt még belevetnénk magunkat a díjkiosztóba, szót kell ejtsünk a kritériumokról, amelyek alapján a legjobbak és leggyengébbek listája összeállt. Azok a filmek jöhettek szóba, amelyek magyar premierje 2024-ben volt. Vagyis találkozhattok olyan alkotásokkal, amelyeket már egy szűk éve unalomig tapsolhattunk a különböző díjkiosztókon, cserébe például a Nosferatu két egész nappal lecsúszott a jelölésről. Sebaj, majd jövőre. A kanditáltakat a GeekVilág hasábjain 9-10 pontos filmekből és a szerkesztők személyes kedvenceiből állítottuk össze. Végül szavazással állt elő, hogy melyik az év 10 csúcs- és 5 mélypontja.
2024 szégyenfoltjai
Kezdjünk lentről, hogy minél nagyobb legyen az emelkedés! Az, hogy idén több kurrens filmről is írtunk, óhatatlanul beutalt minket egy-egy alkalomnyi pöcegödör-kúrára. Mivel a mozikban sem válogattuk meg annyira, mire szánjuk rá magunkat, sőt, még a streaming-kínálatban is kotorásztunk csiszolatlan polipropilén után kutatva, volt miből összeszedni 2024 legrosszabbjait. Öveket becsatolni, alászállunk a poklokra!
Az év legrosszabbja: Rebel Moon 2. rész: A sebejtő
Tyrion: Zack Snyderrel az a baj, hogy ahhoz túl sok nézhető filmje volt, hogy a nézőközönség egy emberként kiálthassa ki kuruzslónak. Hiába követik egymást a megalomániás, de összeszedetlen, vér kínos projektjei, a mai napig százezreket tud csőbe húzni a rendezői változataival. Kicsit olyan ő, mint a videojátékos kiadóknál az Electronic Arts. Kiad egy alig funkcionáló, maximum közepes terméket, de már a megjelenés napján tudni jöhet, hogy érkeznek a kiegészítők, amitől bizonnyal minden sokkal jobb lesz. Snydernek már a vélt vagy valós felső nyomás sem kell ahhoz, hogy egy bővített vágás ígéretével hitegessen a premier előtt, amelyet már nem korlátoz semmi külső erő. Pedig a Rebel Moon-filmeken abszolút megfigyelhető a rendező kreatív szabadsága, ahogyan kényére-kedvére varázsolhatja egy tinédzserfiú nedves álmát dollár-százmilliókból a “vászonra”.
A két Rebel Moon közül még talán a második rész a tolerálhatóbb, mert a kellemetlensége egy részét unalomra cseréli. Azért lassításokból és irreális harcjelenetekből túl lettünk most is adagolva, de az összecsapásoknál sokkal súlyosabb a természetellenes vergődés, amit a forgatókönyv produkál. Azóta sem tudom jobban megfogalmazni, mint ahogy a kritikában tettem: “Snyder aprólékosan kicicomázza a légüres teret, feldíszíti a semmit, csak ki ne derüljön, hogy nem tud dialógust írni.” Mindehhez pedig megkapjuk azt a (rommá lassított) ódát a búzához, amelyet még Rákosi híressé vált elérzékenyült tekintete sem tudott felülmúlni.
Madame Web
Mikee: A Sony-féle Pókember-univerzum 2024-ben érkezett el a végjátékához. A Venom 3: Az utolsó menet hiába lett egy okkal-móddal szórakoztató alkotás, Eddie Brock kalandjának a lezárás nekem csalódást okozott. Akadt viszont még egy szuperhősös film ebben az univerzumban, ami még a szimbiótát is lepipálta negatív értelemben. A Madame Web-hez képest a Marvelek egy műremek. Cassandra Webb története egyszerre kusza, szájbarágós, didaktikus és tele van logikai bukfencekkel. A karizmát hírből sem ismerő főgonoszról és a csapnivaló CGI-részekről inkább nem is szeretnék beszélni.
A szokásos klisék eldurrogtatása mellett sokszor a semmiből teremt értelmetlen pillanatokat a film. Arról nem is beszélve, hogy Cassandra képességét sem tudták normálisan átadni a nézőnek. A különféle látomások, víziók nálam csak azt érték el, hogy szabályosan rosszul lettem a film nézése közben. Jól láthatóan a színészeket sem érdekelte igazán a film. A párbeszédek kínosak, természetellenesek, a karakterek között nincsen se dinamika, se kémia. Egyedül a főhőst játszó Dakota Johnson próbálta menteni a menthetőt. Az ő karaktere legalább működik valamennyire, ideig-óráig be is tudott hálózni.
Csábító leckék
Tyrion: A Csábító leckék egy film az irodalomról, olyan emberektől, akiknek az irodalom a Wattpad-fanfictionöket jelenti. Illetve szól még egy finoman szólva is megkérdőjelezhető kapcsolatról, anélkül, hogy bármivel is gazdagítana a végén. Nincs sem szívszorító tragédia, sem kifejtett dilemmák, sem tanulság, sem üzenet, lényegében a stáblistánál kezdődhetne a film. Így pedig csak a kényelmetlenség marad, ahogy a Csábító leckék látszólag elítéli a diáklány és tanárának kapcsolatát, de azért a kamera gond nélkül elidőzik Jenna Ortega bájain.
És valójában ez a céltalan vergődés a film legnagyobb hibája, nem a giccsbe belefulladó erotikus jelenetek, nem az ugyanilyen ízléstelen pszeudo-irodalom, és még csak nem is a szétszórt színészi játék. Dühösen jöttem ki a vetítésről, pedig ez nagyon ritkán történik meg. A Csábító leckék egy mód arra, hogy bő másfél óráig, pénzért aktívan szarul érezd magad, és a Twilight is magas művészetnek tűnjön. Ha ebből a szögből nézzük, ez is egy szép teljesítmény.
A holló
Tyrion: Az előbb említett ál-irodalmiság A holló remake-jébe is beférkőzött, de korántsem ez a legnagyobb problémája. Sokkal inkább az, hogy a kultikus bosszúfilm újraalkotása fogott egy adag gótikus melankóliát, nyakon öntötte egy liter kínos jelenettel, megszórta egy felesleges magyarázattal, majd felkínálta a közönségnek. Szerencsétlenségükre még él annyira az előd emléke, hogy a kontraszt látványos legyen. Az új Holló egy szekunder szégyenben tocsogó gyenge közepes misztikus dráma, amely jobb pillanataiban is inkább unalmas.
Illetve van nagyjából tíz perc, amikor megtáltosodik. Néhány akciójelenet egészen erősre sikeredett, és amikor tudnak mit kezdeni a főszereplő képességével, az még menőnek is mondható. Csak aztán visszatér a hatásvadász poéta-véna, és A holló visszaszáll a sírba. A nagy előd iránti tiszteletből kérem, hogy most már maradjon is eltemetve.
Atlas
Tyrion: Az, hogy az Atlas távol maradt a nagy vászontól, sokakat tartott boldog tudatlanságban. A magam részéről nem is biztatnék senkit, hogy egyen a tiltott gyümölcsből, mert ez simán az év legbutább filmje. Ez még nem is lenne akkora probléma, hiszen papíron egy CGI-ban gazdag sci-firől van szó gigászi robbanásokkal. A gond csak az, hogy az Atlas elhiszi magáról, hogy intelligens. Olyan magabiztossággal prezentálja a nevetséges húzásait és fejti ki önellentmondásban álló üzenetét, mintha legalábbis évtizedes szakértői tapasztalatokat osztana meg.
És nem elég, hogy megkapjuk tőle az eddigi leghaszontalanabb üzenetet a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, de közben akciófilmnek is gyatra. A harcjelenetek idegennek hatnak, a CGI olcsó, és egészen a legvégéig nem történik semmi. A forgatókönyv olyan interakciókat szül, amelyek természetellenessége egy társkereső realityvel versenyzik, és Jennifer Lopez is durván túljátssza a főszerepet. A végeredmény pedig annyira rossz, hogy még bűnös élvezetnek sem megy el.
Szerkesztői különdíjak
Ahogy letudtuk a kötelező rosszat, forduljunk is rá azokra az alkotásokra, amelyekre megéri emlékezni. Rengeteg fantasztikus film jelent meg idén, amely nem tudott felférni a végső listára. Hogy néhánynak azért emlékművet állítsunk, itt vannak a szerkesztői különdíjak, avagy azok a kedvencek, amelyek lemaradtak a Top 10-ről.
Andris különdíja: Ma este gyilkolunk
Egyértelmű, hogy a Ma este gyilkolunk az idei év egyik legkülönlegesebb filmélményét nyújtotta számomra. Fazakas Péter rendezése mesterien keveri a klasszikus krimik izgalmát a fekete komédia csípős humorával, miközben egyedi hangulatot teremt a magyar filmek világában. A történet középpontjában egy rejtélyes gyilkosság áll, amelyet egy színházi társulat tagjai próbálnak felderíteni – nemcsak a színpadon, hanem az életben is. Ez a kettősség már önmagában izgalmas, de ami igazán lenyűgözött, az a karakterek kidolgozottsága és a színészi játék, amely Kern András vezetésével egyszerre volt szórakoztató és érzelmileg megragadó.
A film nemcsak remek szórakozás, hanem igazi tisztelgés a művészetek, különösen a színház iránt. A jelenetek tele vannak finom utalásokkal és rétegekkel, amelyek csak még élvezetesebbé teszik az élményt azok számára, akik szeretik a részletekben rejlő szépséget. A cselekmény fordulatai nemcsak a történetbe vonják be a nézőt, hanem olyan kérdéseket is felvetnek, amelyek sokáig ott motoszkálnak az ember fejében a stáblista után is. Ez egy olyan film, amit újra és újra meg szeretnék nézni, mert biztos vagyok benne, hogy minden alkalommal felfedezek benne valami újat.
Gabe különdíja: Late Night With The Devil
Nem is én lennék, ha nem egy horrort próbálnék feljebb rugdosni a ranglétrán. Már csak azért is, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a műfaj nem csak a vásári ijesztések mentén mozog, hanem annál többet is tud nyújtani. De már alapból elégedett lehetek, hiszen a toplistára végül bekerült egy horror alkotás, ami bizonyítja, hogy a zsáner utat tud törni magának a legnívósabb darabok közé.
A különdíjamat pedig nem másnak szánom, mint a Late Night With The Devil. Ez egy roppant alacsony költségvetésű alkotás, amiben egy éjjeli talk showban szabadul el a pokol. Szó szerint. A koncepció üdítő, a 70-es évek vizualitását kiválóan valósították meg, és David Dastmalchiant is nagyon jó látni végre egy főszerepben. Nincsenek bazári ijesztgetések, cserébe van feszült atmoszféra és remek sodrású cselekmény.
Mikee különdíja: Look Back
Nem titkoltan egy személyes kedvencemet szerettem volna díjazni. Ez pedig nem más, mint a Look Back, ami elképesztően meg tudott érinteni. Egyrészt az egyik kedvenc mangakám, Tatsuki Fujimoto állt a manga mögött, akit a Chainsaw Man kapcsán fedeztem fel. Az anime két mangaka, Fujino és Kyomoto középiskolai éveit követi nyomon, akiket összehoz a közös alkotás. Az igazat megvallva kicsit féltem attól, hogy hogyan is fogják adaptálni a mangát. Jelentem, TÖKÉLETES lett a végeredmény. Konkrétan képkockáról képkockára sikerült ugyanazt lemásolni. Lemásolni?
Több annál, hiszen a szolgai másolás helyett a készítők minden apró részletre figyelve nemcsak reprodukálták, de egy új szinte emelték az eredeti művet. Ami egyszerre szól a barátságról, az alkotásról, egyfajta megszállott elhivatottságról, a lemondásról. Miközben a realista képi világ képes a földön tartani az embert, a két karakter sorsa pedig szívbemarkolóan emberi tud maradni. Az pedig külön öröm, hogy ahogyan megelevenedtek a különféle manga-panelek a filmben. Érdemes lesz többször is visszanézni, mert szerintem a Look Back sokadik nézésre is tartogat még meglepetéseket.
Roli különdíja: Suncoast
A Suncoastot még a jobb young adult filmek közé tudnám sorolni. A történet középpontjában Doris (Nico Parker) és anyja Kristine (Laura Linney) állnak. A mellékszerepben feltűnik a jó öreg Woody Harrelson, mint Paul Warren vallási aktivista, aki később Dorissal köt furcsa, de annál őszintébb barátságot. A film emellett emléket állít a rendezőnő régen elhunyt testvérének, akinél szintén agydaganatot diagnosztizáltak, mint a filmben Doris testvérénél.
Pár évvel ezelőtt az Oscar-díjas CODA talált be nálam ennyire. Az alkotás fő üzenetei közé tartozik a gyász feldolgozása és az ezzel való együttélés. Doris karaktere a film során próbálja bepótolni a tinédzser korát, ami az élete során kimaradt a bátyja betegsége miatt. Az anyja ezzel szemben próbál minden utolsó percet a fiával tölteni, mert úgy érzi nem volt elég jó anya. Ezek mellett ott van Woody Harrelson karaktere Paul Warren, akinek a múltját is tarkították veszteségek, így áttudja érezni Doris jelenlegi helyzetét. Az ő furcsa barátságuk az alkotás egyik legjobb pontja.
A film nem találja fel a spanyolviaszt, de jó érzékkel vegyíti az emberi sorsokat a drámával és a fanyar humorával. Az év egyik legkellemesebb meglepetése számomra. A filmet megtaláljátok a Disney+ kínálatában.
Tyrion különdíja: Agymanók 2
Annyi remek film maradt le a végső listáról, hogy nehezemre esett egyet választani a különdíjra érdemes rengeteg alkotás közül. Végül, az animációs filmek hiánya miatt az Agymanók 2-re esett a választásom. A Pixar új filmje joggal lett hihetetlenül sikeres: a fantasztikus alapötletet szépen vitte tovább. A főszereplő kislány, Riley belép a kamaszkorba, és az ezzel járó új helyzetek gyökerestül felforgatják mind az ő, mind az agyában lakó manók életét. A felbukkanó szituációk ismerősek, és éppen ezért fontos és megsüvegelendő azok érett kezelése, hol szimbólumok által, hol direktebb módon. Az Agymanók 2 egy fontos üzenetet ad át meglepő természetességgel és finomsággal.
Közben azért nem felejt el egy szórakoztató családi film sem lenni. A fejben kalandozás ugyan nem sok újat tud mutatni, de a számtalan szórakoztató karakter, a jól kidolgozott poénok és az okosan adagolt feszültség mégis egy kiváló moziélménnyé teszik. A kifejezetten igényes animáció pedig már szinte elvárás a Pixar felé. Az Agymanók 2 talán nem éri el az első rész szintjét, de nagyjából mindent kihoz a koncepcióból, amit még ki lehetett.
2024 legjobb filmjei
Most pedig következzenek az év legjobbjai! A listán bárki találhat a szívéhez közel állót: van itt látványos sci-fi és drámai művészfilm, könnyesre kacagtató komédia és gyomorforgató testhorror. Akárhogy is, szerkesztőségünk szerint ezt a tíz filmet érdemes a leginkább elraktározzuk az emlékezetünkben.
Az év filmje: Téli szünet
Mikee: A Téli szünetnél tökéletesebb karácsonyi filmet nem is kívánhattunk volna 2024-ben. Egyszerre tud abszurd és vicces is lenni, de közben meg sokszor könnyfakasztóan drámai. Pedig lássuk be, a sztori nincsen túlbonyolítva. Tully, a különc, lázadó zseni, Mary, az iskola szakácsnője és Hunham, a mogorva töritanár a kampusz falai között ragad a téli szünet idején. A bezártság pedig mindenkiből mást hoz ki. Persze a kezdeti gyanakvást, az előítéleteket leküzdve a karakterek elkezdenek közeledni egymáshoz, szépen lassan minden szereplő traumáira, belső démonjaira fény derül.
Mondanom sem kell, hogy a film humora elképesztően jól el lett találva, a poénok ülnek, egy percig sem erőltetettek. A párbeszédek szintén természetesnek hatnak. A színészek pedig tökéletesen hozzák a szerepüket. A képi világ szintén dicséretre méltó, kicsit olyan a film, mintha egy retro hetvenes évekbeli mozit néztem volna. A film egyedüli hibája, hogy kvázi lassan indul be, komótosan, lépésről lépésre építi fel a cselekményét. A Téli szünet egy gyönyörű, szívbemarkoló, maximálisan emberi film, pontosan az a típusú alkotás, amire karácsonykor mindenkinek szüksége van. Egyszerre szól az elfogadásról, az empátiáról, a továbblépésről és a múltunk elfogadásáról.
Anora
Tyrion: Sean Baker sosem vetette meg a merész témaválasztást a filmjeihez, és az Anora sem egy szokványos vígjáték. Előbb egy sztriptíztáncosnő és egy milliárdosi sarj hirtelen kapcsolatát és házasságát követhetjük végig, majd azt az éjszakát, amikor mindez az amerikai álom szertefoszlik. A dühös szülők által a odaküldött verőemberek apránként egyre szimpatikusabbak lesznek, ahogy a címszereplővel egy valószínűtlen csapatot alkotva szelik át New York utcáit egy elkényeztetett (és éppen közel sem józan) srác után kutatva. És közben be sem lehet telni azzal az energiával, ami árad a jelenetekből. Az abszurditás, a jellem- és helyzetkomikum, az okos és hihető párbeszédek tökéletes elegye egy elképesztően felszabadító élményt ad.
Az energizáló, lendületes komédia pedig egy kellő karakterdrámát is magába foglal. Mikey Madison csodálatos alakítása mellett a finálé érzelmi csúcspontja is megkapó. A feldolgozott témák sosem lesznek igazán borúsak, nem is értekeznek sokat róluk, de mégis hatásosan érzékeltetve vannak. Az Anorának van súlya, és ez csak segít abban, hogy még jóízűbben nevessünk meglepő, kaotikus és hisztérikusan vicces jeleneteken. Az ilyen összhang nagyon ritka a vígjátékok között.
Dűne: Második rész
Andris: A Dűne: Második rész nem csupán folytatása Denis Villeneuve monumentális sci-fi eposzának, hanem annak betetőzése is, amely minden szempontból túlmutat az első filmen. Villeneuve ismét bebizonyította, hogy képes lenyűgöző, grandiózus világokat teremteni, miközben a történet legapróbb emberi drámáit is érzékenyen ábrázolja. A film ezúttal még mélyebbre ás az Atreides-ház történetébe, Paul sorsfordító döntéseibe és a Dűne bolygó misztikus világába. A látványvilág lehengerlő, minden egyes képkocka egy festmény, a zenével és a hangkeveréssel együtt pedig olyan intenzív élményt nyújt, amely szinte beszippantja a nézőt.
A karakterek még árnyaltabbak lettek, Timothée Chalamet és Zendaya játéka pedig kiemelkedő, ahogy Paul és Chani kapcsolatának alakulását követjük. A film nagyszabású csatái és intrikái mögött ott rejlenek az emberi gyarlóság, a hatalomvágy és a remény kérdései, amelyek időtlenné teszik a történetet. A Dűne: Második rész nem csupán a sci-fi rajongók számára kötelező, hanem mindazoknak, akik szeretnének elmerülni egy olyan világban, ahol a vizualitás, a történet és az érzelmek tökéletes harmóniában vannak. Ez nem egy egyszerű folytatás – ez egy mestermű, amely hosszú évekig a filmtörténet egyik mérföldköve lesz.
Előző életek
Tyrion: Két legjobb barát, Na Yong és Hae Sung közé előbb egy kontinensnyi távolság áll, de előbb az interneten keresztül, majd személyesen is felveszik egymással a kapcsolatot. Közösen bejárják New York-ot, és a sorsról beszélgetnek, amely egymáshoz tereli az embereket. Ez lehetne egy romantikus film is, de mégsem az. Na Yong ugyanis megházasodik, a belé fülig szerelmes Hae Sung pedig nem tudja, és nem is akarja őt elhódítani. Csak előbb még elbúcsúzik az érzelmeitől, mielőtt visszatérne Koreába, valószínűleg örökre. Nincsenek vad veszekedések, botrányok, csak kulturált, csendes emberek barátsága, fájdalma és öröme. És ez teszi igazán gyönyörűvé az Előző életeket.
Az Előző életek már csak a fantasztikus színészi játék miatt is megérint érzelmileg, de Celine Song rendezése is makulátlan. A képi világ is gyönyörű, és akár a szimbolikájával, akár a kamera művészi kalandozásával díszíti fel a fenséges new yorki utcaképeket. Közben pedig mi is elgondolkodhatunk az emberi kapcsolatokról, megismerhetjük a koreai kultúra egy szeletét, és egy hullámhosszra kerülhetünk a szereplőkkel. Együtt sírunk és együtt nevetünk velük az év legemberibb filmjében.
Godzilla Minus One
Mikee: Godzilla 2024-ben igencsak odatette magát, két filmben is láthattuk a kaiju-t tombolni. A Godzilla X Kong: Az új birodalom nem váltotta meg a világot, a Godzilla Minus One viszont annál inkább. Itt kicsit csaltunk, mivel eredetileg 2023 októberében debütált Japánban a film. Hozzánk a Netflix segítségével jutott el, az igazat megvallva kicsit bánom, hogy ezt a tombolást nem moziban láttam. Godzilla még sosem volt ennyire félelmetes és tekintélyt parancsoló a vásznon. A sztori az emberi karakterekre és az emberi sorsokra koncentrál, ugyanis a Godzilla Minus One nem egy klasszikus értelemben vett szörnyfilm.
A korábbi filmekkel ellentétben a szörnyek királya itt a háború, az értelmetlen pusztítás és a halál istenét személyesíti meg. A film központi témája szintén hozzá és az emberi karakterekhez kapcsolódik. Szóba kerül a japán társadalom szembenézése a háborús traumákkal, a továbblépés, a remény, de még a közösség erejére és az emberi élet értékességére is felhívja a figyelmet a film. A kissé “hollywoodi” lezárás egy kicsit belerondít az összképbe, viszont azt bátran kijelenthetjük, hogy a Godzilla Minus One az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb szörnyfilmje. Kár, hogy ezt nem adták a hazai mozik.
Szegény párák
Gabe: Giórgosz Lánthimosz munkássága és művészete nem tartozik a legkönnyebben fogyasztható hollywoodi sztenderdek közé. Dacára, hogy a Szegény párák az eddigi legbefogadhatóbb alkotása, úgyis nagyon távol áll attól, amivel az átlag néző találkozhat, ha jegyet vált egy filmre. Azonban végeredménytől függetlenül is szükségünk van szerzői művekre, pláne ha azt olyan minőségben láthatjuk, mint a Szegény párák.
Témája fontos, aktuális, vakmerő, a tálalás pedig pikírt, szemérmetlen és gyakran polgárpukkasztó. A látványból, díszletekből, kosztümökből és a színészi alakításokból külön-külön is mesterkurzust lehetne tartani. Nagybetűs művészet ez a film, ami természeténél fogva megosztja a nézőket, és ez így tökéletesen rendben is van.
A szer
Gabe: Ha valaki sokat foglalkozik egy adott zsánerrel, előbb-utóbb akaratlanul is eljön az a pillanat, amikor a befogadó ingerküszöbje kitolódik, és már borzasztó nehéz lesz újat mutatni neki. Nos, én így állok a horrorral. A mostanában elterjedt popcorn-horrorok közül nyilvánvalóan nem mindegyik vacak, de a menetrend szerint érkező jumpscare-ek és a csontig lerágott toposzok miatt legtöbbször csak unottan sóhajtozok, semmint izgatottan várnám a fejleményeket.
Ezzel szemben 2024-ben három film is volt, aminek sikerült meglepnie, ebből kettő pedig tisztességesen lehozott az életről. Az egyik a merő gore-fesztivál és kínzáspornó Terrifier 3 volt, a másik pedig A szer. Utóbbi egy elképesztő testhorror, ami lecsupaszítja, szétszedi, megrágja és kiköpi a modern popkultúra szépségről alkotott fogalmát, és annak fals elvárásait a nőkkel szemben.
Ugyan A szer rendesen túllőtt a célon az utolsó fél órájában, és önmaga groteszk komédiájává vált, még így is sikerült maradandó sebeket ejtenie a lelkemen. Megrázó, morbid, gyakran kifejezetten undorító (fogadjunk, hogy ilyen gusztustalan garnéla zabálást még nem láttál filmen), de eléri a célját. Margaret Qualley és Demi Moore tökéletes casting volt, mindketten elképesztő alakítást nyújtottak.
Vaskarom
Roli: Az idei év egyik legerősebb filmje a Vaskarom lett, ami a Von Erich pankrátor család életét és tragédiáját követi nyomon. A négy testvér szerepében Zac Efron, Jeremy Allen White, Harris Dickinson és Stanley Simons. Az említésre méltó nevek között szerepel még a Nyomd, bébi, nyomd (2017) sztárja Lily James és a Harcosok klubja vagy Mindhunter sztárja Holt McCallany.
Mai napig nem tudom felfogni, hogy maradt díj nélkül a díjszezonban ez a film. Zac Efron már az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány alkotással is kilépett a tőle megszokott szép fiú imázsból, de itt rátett még egy lapáttal Kevin Von Erich megszemélyesítésével. A többi fiút alakító színész is kitett magáért. Viszont a legelemibb alakítást szerintem Holt McCallany hozta el nekünk, mint Fritz Von Erich a fiúk apjaként. Ijesztő képet mutat a film a szülői befolyás ártalmairól, hogy miként próbálja meg az apa kiélni a be nem teljesült álmait a fiain.
A filmet Erdély Mátyás fényképezte, aminek mi magyarok külön örülhetünk. Az alkotás látványvilága és képi megoldásai festő vászonért kiáltanak. Gyönyörűen és szépen megkomponált emlék ez Sean Durkin rendezőtől, ami egy család tragédiáját kellő tisztelettel mutatja be a nézőknek.
A fattyú
Tyrion: Mads Mikkelsen hazájában sorra játssza le a csillagokat az égből, ennek legújabb állomása pedig A fattyú. Egy veterán katona küzdelme a helyi földesúrral, a mostoha körülményekkel és saját ridegségével. Mikkelsen játéka a karakterrel tökéletes összhangban lesz egyre nyitottabb, ez a folyamat pedig több szempontból is gyönyörű. És ha már gyönyörű, a jütlandi puszta zord szépségével egyszerűen nem lehet betelni, A fattyú fantasztikusan lett fényképezve.
Azért érdemes észben tartani, hogy egy könyörtelen, vérbeli északi drámával van dolgunk. A főszereplő sokat szenved, és vele együtt élhetjük át, ahogy megkérdőjeleződik és átrendeződik az értékrendje. De végső soron ez a mindent átvészelő, makacs kitartás krónikája, amely megvisel, de végül nem hagy ott az érzelmi árok mélyén. Egy megérintő, atmoszférikus, remek alakításokkal megkoronázott alkotás, amely joggal szerepelhetett volna az Oscar-jelöltek között is, legalább az idegen nyelvű kategóriában.
Polgárháború
Roli: Alex Garland munkássága mindennek mondható, de egysíkúnak biztosan nem. Az idei évben is leszállította a saját vízióját egy napjainkban játszódó második amerikai polgárháborús filmmel. A színészi gárdában nem kisebb nevek tűnnek fel, mint Kristen Dunst, Wagner Moura, Cailee Spaeny, Jesse Plemons és Stephen Henderson. Garland kivételesen nem a katonák, kormánytagok vagy hétköznapi emberek szemszögéből enged betekintést a háború borzalmaiba. A jelenlévő alkotás a haditudósítók munkáját helyezi a középpontjába, és az ezzel járó apolitikus látásmódot tárja a nézők elé. Az alkotás a road movie műfajba sorolandó, hiszen a cél eljutni a regnáló elnökhöz és egy utolsó interjút készíteni vele hatalmának összeomlása előtt. Garland a tőle megszokott stílusjegyekkel vegyítve ragadja meg az amerikai nép társadalmi polarizációját. Rob Hardy, Garland állandó operatőre remek érzékkel mutatja be a polgárháború által eltorzított amerikai tájakat.
A Polgárháború egy olyan szakmát mutat be, amibe mi hétköznapi emberek ilyen formában ritkán láthatunk bele. Alex Garland most nem dolgozta ki a történet hátterét, mint egy Ex Machinaban, de kellően megrázó víziót tár elénk egy lehetséges nép polarizációjának végletekig való elfajulásáról.