A Hot Wheels Unleashed két éve olyan volt nekem, mint annak idején a fingerboarding. Ha elkapott a hype és megtaláltad benne a saját szórakozásod, esetleg némi extra erőfeszítést is tettél bele, akkor az jó eséllyel felértékelte az élményt. Ellenkező esetben csak ámulva figyeled ahogy mások nyáladzanak, vagy indokolatlanul ügyesek az interneten és értetlenül állsz a jelenség előtt.
Több ízben is volt szerencsém az első részhez. De jópár óra játék után sem kerültem közelebb annak megértéséhez, hogy a környezetemben miért zsongtak be úgy az emberek. Persze valamilyen szinten a legtöbb fiúnak van valami minimális kötődése a miniatűr autókhoz. Ha más nem, akkor a Mattel másik brandjén, a „gyufásdobozokon” keresztül. Illetve a játék alapjai és körítése mélyen, legbelül a Lego Racers-t és Revoltot idézte meg. Ami szerintem egy ponton mindannyiunk életébe csempészett egy kis árkád autós bohóckodást és kellemes emlékekkel gondolunk vissza rájuk. Mégis, minél többet játszottam az Unleasheddel, annál kisebb etapokban bírtam, míg végül totál elhalt az érdeklődésem. És valahogy ezt láttam a nagy átlagon is. Ahogy jöttek a kerekek, hírtelen lángra kaptak, úgy ki is égtek elég gyorsan. Amit a tonnaszámra érkező DLC-be zárt tartalommal és a “meglepetés mechanikákkal”, illetve a közel teljes árral se sikerült maradéktalanul ellensúlyozni. De az egy másik savazás, egy másik cikkre.
És most két évvel később itt a folytatás, ami kvázi egy nagyobb frissítésbe illő bővítésnek hála néhány trükkel és autóval ugyan több lett, de szinte semmivel se jobb.
Hogy kellett-e volna ennél több? Nos, a Mattelnek, akik a Barbie sikere mellett látszólag Hot Wheels brandet is sikeresen mentették át egy másik médiumba, biztosan nem. Ők eddig is köszönték szépen és fejték a monetizációs tehenüket és a zsetonokat számolgatták. A játék viszont, ha el is bírt volna több ötletet, az alapok maradtak változatlanul jók. És ugyan olyan elánnal farol be a rajongók és a hozzám hasonló szkeptikusok közé, mint 2021-ben. És jól áll neki.
Kölykök, a drágák összementek!
Hogy most ezt az mondatja velem, hogy két év alatt ennyit változott a hozzáállásom. Vagy talán nekem most ért be a koncepció, az egy jó kérdés. Mivel első blikkre a két játék nem sokban tér el egymástól. Annyira se, hogy szerintem, ha egymás mellé tennék egy-egy állóképet, viszonylag kevesen tudnák egyértelműen megmondani melyik melyik. Mégis, valahogy most sokkal jobban elkapott és élvezni tudtam a plasztik útcsíkok felszaggatását.
Ehhez viszont vajmi kevés köze volt a revitalizált kampány módnak. Amivel nem is az a baj, hogy gyerekekre szabott. Elvégre maga a Hot Wheels, a felnőtt játékgyűjtési szokások és nosztalgia vonat mellett is eredetileg valahol a 3 és 8 év közötti korosztályra lőne. Inkább az, hogy a komolytalansága mellett végtelenül kisstílű. Ami eredhetne abból is, hogy a játékot fejlesztő Milestone eleddig motoros szimulációkkal volt jelen a piacon, tehát nem nagyon van tapasztalatuk történetmesélésben. De inkább süt az egészből az érdektelenség, hisz kicsik és nagyok is a márka miatt vannak itt.
Dióhéjban megkapjuk a már megismert kampányt, ami egy terepasztalon szisztematikusan szétszórt versenyeket és különböző kihívásokat takar. Viszont a készítők annyira büszkék, hogy e köré most sikerült egy “eredeti” történetet is rittyenteni, hogy totál megfeledkeztek arról az aprócska tényről, hogy az animált képregényes átvezetők műmájer és idétlen karakterei körül a Drágám, a kölykök összementek! forró kerekesített plotja bontakozik ki. Amibe főként találomra emeltek be elemeket és párbeszédeket a “hello fellow kids” egyértelműsítő lap példasoraiból.
Viszont azt meg kell hagyni, hogy a kellemetlen átvezetők között összepakolt versenyek és kihívások kifejezetten szórakoztatóak lettek ezúttal is. Pont, mint az első részben, a főellenfelek egy-egy létező Hot Wheels pályaszett lényét idézik meg, akikhez számos futamon keresztül tudunk eljutni. Ezek pedig nem csak az alapokba vezetnek be és megismertetnek a pályákkal. De kellően hullámzó nehézségi görbén meríti el a játékost a játékmenet nem épp mély medencéjében.
Ami nem romlott el…
Az előző résznél is felmerült bennem, a Turbochargednál pedig ismét, hogy valahol elképesztő a szimulátorok és a simcade játékok sűrűjében kiadni egy ilyen pofátlanul egyszerű játékot. Aminek alapvetései nem lépnek túl egy-egy komolyabb mobilos játéknál, mint mondjuk az Asphalt sorozat. De az elmúlt 20 év karting játékain biztos nem. És ha erre valaki instant rávágná, hogy de a Mario Kart… Nos, a Nintendonál valószínűleg bérelt irodája van a sátánnak, akinek bőszen áldoznak. A Milestone ezzel szemben a szerény alapok biztoskezű kombinálásával éri el ugyan azt a kellemes árkád hatást.
A vaj sima irányítás mellett a Tubocharged örökölte elődje minden erényét. A lényeg még mindig a drifttel felhalmozható boost jó ütemű ellövése úgy, hogy a lehető legtöbb gyorsító érintése mellett a kanyarokat úgy vegyük be és az akadályokat úgy kerüljük el, hogy a lehető legkisebb lendületet veszítse a járgányunk. Ezt egészíti ki a folytatás az ugrás és a dash lehetőségével. Ezek alapjaiban ugyan nem rengetik meg a játékmenetet. Viszont utóbbi remek adaléka lett a versengő szemétkedésnek, amivel nemhogy borsot törhetünk az orruk alá, de konkrétan képen nyomhatjuk ellenfeleinket a borsszóróval. Egy jól irányzott sallerrel akár kiszórva őket a pájáról. Előbbi pedig további eszközöket adott a pályakészítők mancsába, hogy ismét remek dizájnokat hozzanak össze.
Az persze még mindig zseniális ahogy egy az egyben átemelték a pályadizájnba a valódi arányokat. Tehát reális méretben elevenednek meg a díszletek, amikben méretarányosan kisebbnek hatnak az autóink és a pályák. Ehhez hoz is öt új környezetet a folytatás, amikbe szépen illeszkednek be a plasztikcsíkokból összetűzött vonalvezetések. Amiken az öt új játékmódnak hála többféleképpen is lezavarhatjuk az akár 12 fős versenyeket.
Ami jelentősebb változás, az az új felülettípusok, mint a homok, fű vagy mondjuk egy szőnyeg. Ezek lassíthatnak, csúszhatnak vagy autó függvényében teljesen átrendezhetik a kezelhetőséget. Ennek hála pedig sokkal fontosabb, hogy milyen autót választunk az adott pályához. Még jó, hogy akad választék.
Kicsi kocsi bumm-bumm
Az első játék alapból 66 autóval jelent meg, amit később 106 darabra bővítettek a DLC-kkel. A második rész alapból 130-nál több járgánnyal indul, ami kifejezetten impresszív. Még azzal együtt is, hogy az első rész majd teljes felhozatala egy az egyben visszaköszön a folytatásban. Amik mellé csatlakoztak ezúttal a kétkerekű vasak is. Ugyanakkor a rajongók szavára hallgatva is variált kicsit a Milestone.
Az első rész egyik komoly problémája volt, hogy nem voltak az autók semmilyen rendszerbe sorolva. Gyakorlatilag bármelyik járgány összekerülhetett egy futamba. Ami magával hozta, hogy hiába volt számos autó, igazából egy idő után, ha kompetitív akart maradni az ember, akkor eléggé lekorlátozódott a választási lehetősége. Ezt most úgy hidalták át, hogy minden verda alapból 3 osztályba tartozhat, ami az adott négykerekű teljesítmény szintjét jelzi. Viszont, ha a mi kedvencünk nem a számunkra megfelelő osztályba tartozna, akkor az új képességrendszernek hála felhozhatjuk a megfelelő szintre.
Ugyanitt akár az adott jármű vezetési tulajdonságait is testre szabhatjuk egy bizonyos szintig. Sajnos mélyrehatóan nem tudtam kielemezni ezt a rendszert, de a felszínen nem túl összetett. Upgrade kitekkel növelhetjük autónk osztályát, amik új képességeket oldanak fel, amiket képességpontok elégetésével vehetünk használatba. Az autónk szintjétől függően használhatunk maximum 6 képességet, ezek az autónk tulajdonságait befolyásolja. És bár drasztikus átalakításra nincs lehetőség, arra pont jó, hogy finom hangoljuk játékszerünk és használható maradjon minden járgány hosszútávon.
És bár több ponton is pozitív előrelépés övezi a játékot, ahogy engem is el tudott most kapni a játékmenet. Hovatovább kifejezetten élveztem ezúttal a játékkal töltött időmet. Ahol adott a folytatás, az érem másik oldalán meg is tartott hibáiból. Ami nem meglepő annak tükrében, hogy bár kapott egy maréknyi adalékot a Turbocharged, de igazából ez ugyan az a játék, amit 2021-ben már egyszer megkaptunk. Itt-ott kicsit több, kicsit jobb. De érzésre semmivel sem éri meg jobban azt az 50 eurót, mint az elődje.
A kicsi kocsi újra a régi
Bár egy percig nem akarom elvitatni a Hot Wheels Unleashed 2 erényeit. De az például kifejezetten szúrta a szemem, hogy hiába van öt helyszínen negyven féle pálya. Ha azok öt pálya elemeinek negyven féle mismásolásának érződnek. Amin az átdolgozott pályaszerkesztő se feltétlen tud segíteni. Bár azt el tudom képzelni, hogy valakinek maga a vonalvezetés változása és az akadályok variálása is kielégíti a pályák iránti vágyát. Elvégre valami ilyesfajta elven játszottunk a valódi szettekkel is.
Ahogy az se feltétlen kellemes, hogy bár a kampány tényleg nem lett rossz, mert hát kihívás van bőven. De ezt úgy érték el, hogy hiába vágom haza az AI-t, kvázi csukott szemmel. Ha az időmérők annyira ki vannak centizve, többnyire ismeretlen pályákon, hogy párommal borzasztóan jól szórkaztunk, amíg be nem szorultunk egy ilyen pályán és ketten morzsoltuk a kontrollert félidegesen, mert 1-1 másodpercekkel lecsúsztunk az időről. Ami pár nekifutás után nem kellemes kihívásnak hatott, inkább pofátlan időhúzásnak. Pláne ha felsejlik, hogy ez egyébként egy kisgyerekeknek szánt program, vagy mifene.
De ezeket még könnyen félresöpröm, hisz alapvetően a játék tényleg piszkosul szórakoztató tud lenni mind offline, mind online.
Ami leginkább zavar, az valószínűleg az IP tulajdonos nevéhez köthető, a Mattelhez. Ez pedig a játék ára és a monetizációs rendszere. Az első résznél többen hangot adtak annak, hogy egy majd teljes árú játéknál kissé nevetséges, hogy sose érezheted igazán magadénak a játékot és annak tartalmát. Ha mindent be akartál zsebelni, akkor a vételár közel négyszeresét kellett kicsengetni. Még akkor is, ha az Ultimate Edition-t vetted.
Ugyan időközben a Milestone kicsit finomított ezen, amiből profitált a Turbocharged is. Kicsit könnyebb ritkább autókhoz jutni és az erre szolgáló boltot gyakrabban lehet frissíteni, jobb zsákmány reményében. Mégis ugyan az a tendencia látszódik a folytatáson is, ami az előző Unleashedet is mételyezte. Hogy egy bizonyos játékidő után a hangsúly a szórakozásról eltolódik a pénzköltés irányába. A kampány végével elfogynak a jutalmak, lelassul az in-game krajcár beszerzése és a játék egyfeszt a tárcánk kinyitására sarkall. Vagy marad a lassú gründolás és mikromenedzsment a kollekciónk felett.
Plusz örülök, hogy nem megjelenés napján készült el a cikk, ugyanis 19-e előtt még üres volt a DLC szekció a menüben. De mit ad isten, a megjelenés napjára felbukkant az első season pass és az első DLC is. Ami hogy-hogy nem, az első résznél kérve-könyörgött AcceleRacers autók egy jelentős részét tartalmazza. Innen meg a határ már a csillagos ég.
Verdikt
Ezeknek hála eljutottam odáig, hogy habár piszkosul zavar, hogy a Milestone játéka, ami jobb esetben azért van, hogy a Mattel még tőbb minimobilt adjon el a boltokban, inkább hasonlít egy pénzfejő kalodára. A Hot Wheel Unleashed 2-t inkább mégis inkább annak értékelem, ami. Egy szórakoztató árkád verseny őrület.
A sebességérzet és a vezetés még mindig szórakoztató. Könnyű elkezdeni és a kellően türelmesek a végtelenségig tökéletesíthetik a képességeiket, amíg fékezés nélkül végig tudnak menni bármelyik pályán bekötött szemmel. E mellett még mindig jól idézi meg a szőnyegen felállított Hot Wheels szettek hangulatát és maximálisan kielégíti minden rajongó nedves álmát. És jól lehet, hogy azt többnyire az első rész is tudta már, de ez mit sem von le a Turbocharged értékéből. Mégha szerintem azt az ismét 50 eurodolláros induló árral kicsit magasra is lőtték be.
És jól lehet, hogy nem fogok egy multi inkompetens pénzhajhászása miatt lehúzni egy játékot se. A fentebb említett okokból a keményvonalas rajongókon kívül senkinek tudom nyugodt szívvel ajánlani a Hot Wheels Unleashed 2 megvásárlását a megjelenéskor. Mégha azt egyébként a játék belbecse önmagában meg is érdemelné.
A teszt kódot köszönjük a Magnewnak.