Mindjárt itt van március idusa, én még még egyetlen IndieMixbe sem adtam bele a magamét. Részben önhibámon kívül. Több olyan cím is volt, ami amúgy valami válogatásba ment volna, de egyedisége vagy minősége miatt külön cikket szenteltem nekik. Ilyen volt az Ultros, és a hamarosan kritizálandó Pacific Drive is. Ezen felül tele volt az év eleje meglepően nagy dobásokkal és meglepetéssikerekkel – na meg meglepetésbukásokkal is. De végre felhúztam a kesztyűt, mélyre nyúltam indie-zsákomban, és hoztam nektek három játékot a műfajfa minden ágáról.
Graven
Úgy érzem, hogy – főleg újabban – van egyfajta mozgalom a gémerközösségben, amely előszeretettel bálványozza a múltat. És itt még csak nem is az igazi boomer gémerekre gondolok, akik meg vannak róla győződve, hogy az 1993-as Doom továbbra is a világ legjobb játéka, nem pedig muzeális értékkel bíró mérföldkő a videojáték-történelem idővonalán. Ők megvannak a maguk kis enklávéjában, elszigetelve a játékosok többi részétől. Arról a gondolatiságról beszélek itt inkább, amikor a modern játékipar iránt érzett csalódottság folyományaként többen irónia nélkül visszaböfögik, hogy “régenmindenjobbvolt”.
Nos, nekik ajánlom a Gavent, ami a fenti állításnak a tökéletes antitézise. Félre ne értsetek, én aztán csípek egy kis barnásszürke színpalettával tálalt buta lövöldözést feleslegesen nagy arénákban olyan ellenfelek ellen, akik úgy néznek ki, mint a sietve összedobált legófigurák. De ehhez az is kell, hogy a játék maga jó legyen. A Graven azonban azon túl, hogy szinte szolgaian lemásolja a Hexen szinte összes játékelemét, nem túl sokat tud felmutatni a saját védelmében.
Kleptomán kriptaszökevény
Kezdjük mindjárt azzal, hogy a színpaletta a bézs, a barna és a szürke árnyalataiban merül ki. Néha, amikor igazán merész a látványtervezés, akkor bedobnak egy kis fakózöldet vagy mérgesvöröset. De ezt még el tudom könyvelni hagyományőrzésként. Amit már nehezebb lenyelni, hogy a szinte monokróm háttéren igen nehézkes meglátni kulcsfontosságú tárgyakat, vagy esetenként szörnyeket. Ez nem egyszer okozott frusztráló pillanatokat és nemkívánt újratöltéseket.
Ahol azonban valóban nem bújhat a Graven a hagyományőrzés védőpajzsa mögé, az a harcrendszer. Sokmindent el lehet mondani az inspirációul szolgáló Hexenről, de a maga idejében az egy igen kompetens lövöldének számított. A Gravenről ezt már nem lehet elmondani. Nem elég, hogy a fegyverarzenálunk legfeljebb a minimumszintet szolgáltatja, a legtöbb fegyver hangja leginkább egy szégyenlős szellentéshez hasonlítható. Sokszor nehéz megmondani, hogy egy ellenfél ütni készül, vagy pillanatnyi agyvérzést szenved el, a bossok pedig túlnyomórészt a “statikus hústorony messze túl sok HP-val” örökzöld kategóriájába esnek. Így a játék harcrendszere még a jobb pillanataiban sem igazán kielégítő, és a világ összes nosztalgia-szemüvege sem elég ahhoz, hogy egy gyenge közepesnél jobbra értékeljem.
Ahol azonban valóban kiütközik, hogy a Hexen formulája inkább pancsolt lőreként, mintsem nemes borként öregedett, az a pályadizájn. Mert bár a nagy előd valóban úttörő volt abból a szempontból, hogy berobbantotta a köztudatba a központosított, szerteágazó pályatervezést FPS-ekben, sajnos ennek a kibontakoztatására az akkori technológiai feltételek és játékdizájn-megszokások vajmi kevesek voltak. Ennek megfelelően pedig a Gravenben is messze túl sok a kulcsok után caplatás. Jutalmunk pedig csak még több labirintusszerű barnásszürke folyosó és kazamata.
A Graven talán érdekes lehet azoknak, akik továbbra is valami hamisítatlanul retróra vágynak. Mások számára azonban legfeljebb fényes bizonyítékul szolgál, hogy vannak dolgok, amiket jobb, ha elfed a múlt.
Verdikt: 4/10
Last Epoch
Jóval egyszerűbb kibontani egy olyan játékot, mint a Last Epoch. Még úgy is, hogy kicsit tartottam tőle, hogy nem fogok tudni belerakni annyi órát, amennyi egy épkézláb teszthez szükséges lenne. A játék szerverei ugyanis a megjelenés után – és még a napokban is – rosszul viselték a betóduló embertömeget. Legyen ez mindjárt egy apró figyelmeztetés a leendő kalandoroknak: figyeljétek a Steam fórumokat és a játék értékeléseit, és ha allergiásak vagyok a “lost connection” üzenetekre, akkor várjatok a vásárlással.
Ettől eltekintve azonban a Lost Epoch egy ezerszer látott formulára húz új köntöst, ami nem más, mint az ARPG. Igen, ha játszottál valaha életedben Diablóval, vagy esetleg a Path of Exile-lel, akkor pontosan tudod, hogy mire számíts. Hosszú órányi egér-és billentyűzetpüfölés során kialakuló ideiglenes kéztőalagút-szindróma, szörnyhordák, hulladombok és loothegyek várnak. Mindezt tisztességes tálalásban, megfelelő mennyiségű tartalommal körítve.
Égtelenül végtelen
De ne rendezzük el ennyivel a kibeszélőshow-t. Mit tud a Last Epoch és mit nem? Nos, véleményem szerint az ARPG-knek három fontos alappillére van. A harc, a felszerelés, és a végjáték. Ezek közül az első a zsáner alapjáratát nyújtja. Még az early access időszak alatt az egyik nagy kritika a játékkal szemben az volt, hogy nincs elég súlya az ütéseknek. Nem elég kielégítő a hangdizájn, nem elég csilli-villik az effektek. Örömmel jelentem, hogy bár a Last Epoch továbbra is messze elmarad az arany sztenderd PoE mögött, de legalább egy középerős szintet stabilan tud hozni. Harminc óra után sem éreztem úgy, hogy unalmas lenne ugyanazt a két-három gombot nyomkodni, vagy ellaposodott volna többtucat ellenfél lekaszálásának élménye.
Az itemizációval már vannak markánsabb problémáim. A kezdő-és középerős felszerelésen nem akarok túl sokat morogni. Ezek úgyis csak arra vannak, hogy átsegítsenek minket a játék gerincén. Azonban a legmagasabb minőségű fegyverek és páncélok esetén sem éreztem azt, hogy szörnyen nagy választékot kapok. Ezeknek a tárgyaknak túlnyomó többsége statnövelő tömegtermék, ami egy kicsit kiábrándító. Igaz, a Last Epochban ott vannak a talentek, hogy felrázzák alapképességeinket, de igazán szívesen vettem volna, ha több magas szintű tárgy rendelkezik valamilyen extra képességgel.
A Last Epoch végjátéka az úgynevezett monolithokban merül ki. Ezek többnyire randomgenerált mini-dungeonök, amiket első végigpörgetés után újra és újra végig tudunk tolni jobb lootért cserébe, magasabb szinteken pedig nagyobb szörnyeket találunk több HP-val és sebzéssel. És bár ezek a kalandok első nekifutásra kiszolgálták a színes-szagos gombnyomkodó gyíkagyamat, bizony már egyel magasabb nehézségen is kifolyt a nyálam az unalomtól. Sajnos a játéknak nincs meg az a robosztus végjátéka, ami miatt teljes nyugalommal tudnám ajánlani a zsáner keményvonalas rajongóinak.
De ez ne vegye el senkinek a kedvét. A Last Epoch egy tisztességesen összerakott ARPG, ami a listaárért cserébe 20-30 órányi kommersz szórakozást nyújt. Nincs ezzel semmi baj, de nem ez lesz a műfaj legújabb trónkövetelője. Nekem pedig ezek tudatában nehezemre esik egy közepesnél jobb értékelést megszavazni.
Verdikt: 5/10
Shashingo: Learn Japanese with Photography
Ritka alkalmak egyike, amikor nem nyomok értékelést egy játékra. Nehéz is lenne a Shashingót megfogni kritikai szempontból. Ugyanis ennek a címnek az elsődleges célja a tanulás – vagy újkeletű suhancoknak edutainment. Ennek apropóján került az én látókörömbe is. Immár három éve tanulok japánul több-kevesebb sikerrel, és bár a nyelvtani részt viszonylag könnyű volt abszolválni, a szótanulással mindig is hadilábon álltam.
És pont ebben segít nagyon sokat a Shashingo. Elsődleges célunk, hogy kameránkkal körbejárjunk egy idealizált, elragadóan meseszerű japán várost, és ott fotókat készítsünk mindenféle tereptárgyról, járműről, boltról és állatról. Ezeket a fotókat aztán a gyűjteményünkbe rakhatjuk, bekeretezhetjük, fotózhatunk fekete-fehérben vagy szépiában. De ami ennél is fontosabb, hogy szépen lassan összeáll egy fotóalbumba fűzött szótár. Idővel a játék teljes kifejezéseket és összetett szavakat is segít megtanulni, ahogy egy több és több képet lövünk.
Hogy kinek érdemes figyelni erre a játékra? Igazából bárkinek, akinek csak egy kicsit izgatja a fantáziáját a japán nyelv, esetleg már elhagyta a teljesen kezdő szintet és szeretné a szókincsét bővíteni. Fontos azonban megjegyezni, hogy annyira sok más edutainment szoftverhez hasonlóan a Shashingo sem tudja teljes mértékben helyettesíteni a hagyományos tanulást. Nem fogunk ezzel nyelvvizsgát szerezni, vagy felirat nélkül animét nézni. De mennyei kiegészítője lehet a megszokott tanulási módszereknek.