Az, hogy ebben a cikkben melyik játékokat mutatom be, jó párszor változott. Ez köszönhető az időbeli korlátoknak, a tematika alakulásnak és a lehetőségek magas számának is. Meg volt olyan játék is, amelyiknél arra kellett rájöjjek, hogy inkább gargalizálok fáradt olajjal, de nem vagyok hajlandó idegsejteket veszíteni miatta. Az biztos, hogy jó pár alkotás összegyűlt az IndieMix-várólistámon. Ezek nem feltétlenül érdemesek egy teljes kritikára, akár méretük, akár jelentőségük miatt, de pár szóban megérdemelnek egy bemutatót. Ennek megfelelően a rovat egy darabig sűrűbben fog jelentkezni, egyelőre főleg horror-tematikában. Ebben az epizódban három játékot mutatok be idén nyárról, amelyek megpróbálják ránk hozni a frászt, több-kevesebb sikerrel.
Lunacy: Saint Rhodes – Kétes családi örökség
Elsőként lássuk a háromból azt a játékot, amelyik a leggyengébben sikerült. A Lunacy: Saint Rhodes a török Stromling Studios pszichológiai horrorjátéka, és elsőre egy tisztességes alkotásnak tűnik. Nem vártam tőle sokat, de az előzetes és az első benyomások egy alapvető színvonalat ígértek. Azonban sok szempontból csalódnom kellett, a Lunacy ugyanis beleállt a rossz design kartácstüzébe, és rengeteg sebből vérzik.
Főszereplőnk egy régi, elhagyatott házat örököl a félreeső Saint Rhodes falucskában. Az ingatlanról onnan értesül, hogy egy nyomozó akar benne körbenézni, gyilkosság nyomai után kutatva. Hősünk előbb szeretne saját maga is körüljárni az ódon családi lakban, így egyedül érkezik meg a gyanúsan kihalt településre. Hamar rá kell jöjjön, hogy ősei borzalmas dolgokat műveltek a múltban, amelynek köszönhetően Saint Rhodes szellemektől és démonoktól nyüzsög.
A kalandunk tehát a családi titkok gyanújának árnyékában telik, a dolog szépséghibája csak az, hogy mindez nem eléggé érdekes. Hiába van több tucat levél, naplóbejegyzés, és hiába tárhatjuk fel az egész családfánkat, ha mindez nem ugorja meg az ingerküszöböt. A lényegi sztorit úgyis a szánkba rágják egy rém hosszú, tudatalattiban tett utazás során. Ez utóbbi kifejezzetten jól áll a Layers of Fearnek, és általában a Bloober-életműnek, itt ugyanis ingerszegény és rosszul időzített a környezetünk dinamikus változása.
Gyenge szellemiség
A hangulat egyébként eleinte teljesen rendben van. A feszültség ügyesen épül a kihalt falun át, és mire eljutunk a Rhodes-házig, már bőven meg lett alapozva az atmoszféra. Azonban nem sikerült ez megfelelően kiaknázni. A feszültség nagyon ritkán konvertálódik át félelemmé, és az ijesztések időzítése pedig nagyon furcsa. Sokszor csak bámulunk a szellemre, hogy reagálja már le, hogy észrevettük, és végre álljon tovább egy hirtelen hangeffekt kíséretében. Ezt a rendkívül spontán élményt átélhetjük minden alkalommal, amikor ideiglenesen lezárnak előttünk egy ajtót, csak hogy egy szkriptelt pillanatot láthassunk, ez pedig rendszeresen kivet az élményből.
A tárgyak után való hosszú keresgélés is elég unalmassá tud válni, az üres fiókok nyitogatását csak ritkán rázza fel a ház egyes részeinek megkérdőjelezhető elbarikádozása. A kutatásban később egy kristály segíthet (nem olyan kristály), amely kijelöli a környzetünkben azokat a tárgyakat, amelyek interakcióra érdemesek. A feladványok egyébként többnyire kimerülnek kulcskeresgélésben, és csak elvétve van önálló fejtörő. Utóbbiak nem igazán különlegesek, általában konkrétan le van írva, mit kell csinálni, hogy csak a tényleg analfabéták vérezzenek el rajta.
Totem a tetem ellen
A címadó települést egyébként viszonylag szabadon bejárhatjuk, de konrét cél nélkül nem sok értelme lesz kalandoznunk. A falu viszonylag üres, és csak néhány kijelölt pont között kell szaladgálnunk. Arra viszony remek alkalmat ad, hogy elmerülhessünk a Lunacy remek harcrendszerében. Már ha lehet annak nevezni. A már említett kristályt egy kopnyába téve lesz egy “fegyverünk”, amelyet feltöltve kiadunk egy energialöketet. Ha ez eléri az ellenfelünket, megsebződik, és megtorpan. Azonban mindegyiküknek kell egy második biztatás is, mire végleg maguk mögött hagyják ezt a földi purgatóriumot, így elég bosszantóvá alakul az összecsapás. A totemünk nagyon lassan töltődik újra, és addig tehetetlenek vagyunk, csak hátrálhatunk, és reménykedhetünk, hogy időben visszatér bele az erő.
Ez persze az esetek többségében bőven elegendő a rettenetesen primitív csaták áthidalásához, csak maga a mechanika nem annyira megbízható. Hirtelen reagálni nem nagyon lehet vele, két impulzus között nincs is a kezünkben a kontroll, és az sem ritka, hogy kapunk a fejünkre úgy is, hogy már kilőttük magunk köré a virtuális távolságtartási végzést. Így a harc tud stresszes lenni, de pont a rossz indokokból, sosem lehet tudni, mikor hagynak cserben az ingatag mechanikák.
Nem avatják szentté
Lesz, hogy meneküléssel kell megoldani a vészhelyzetet, és időnként lopakodni is kell majd. Mindkét megoldás félkésznek hat. Osonás közben sokszor elég csak guggolni, mert a szörnyek szeme derék alatt huszonöt dioptriás, cserébe esélytelen megmondani, ha véletlenül mégis észre vesznek, az miért történt. A menekülés csak szimplán a pontatlan kristály levét issza meg, még a játék vége fele is, ahol már fel véltem fedezni némi ötletet. Itt-ott megcsillan valami kreativitás, és a finálé is működik, csak a megvalósítás ott is suta. Így pedig az ellenfelek nem igazán félelmetesek, mint vagy idegesítőek, vagy nevetségek, szituációtól függően.
A körítést tekintve nem rossz a játék, a hangzás teljesen korrekt, sokat hozzátesz a feszült légkörhöz. A zene ugyanakkor nem igazán emlékezetes, a tipikus torz aláfestés és az üldözések inetenzívebb dallamai nagyjából minden horrornak kellékei. A látvány is a helyén van, már amennyit a vaksötétben be tudunk fogadni, igaz, technikailag nem lenyűgöző az összkép. Különösen, hogy az optimalizáció egészen gyatra lett.
De ez már csak az utolsó szög a koporsóban. A Lunacy: Saint Rhodes egy olcsó hatású, csalódást keltő játék. A hangulatban és a helyszínben lett volna fantázia, de nem sikerült vele semmit sem kezdeni.
Értékelés: 4/10
Trepang2 – Féktelen fegyverkezés
A Trepang2 címe kicsit megtévesztő lehet, ugyanis ez nem egy igazi folytatás. Az “első rész” csak a fejlesztők, a Trepang Studios Discord-szerverén érhető el, és egy side-scrolling platformer egy tengeri uborkáról. A “folytatás” ezzel szemben egy lendületes, időlassítással tarkított FPS, horror-elemekkel. Igaz, szerepeltetése a listán kicsit csalás, hiszen összességében nem egy horrorról beszélhetünk.
A történet elég egyszerű, egy szuperkatona vagyunk, a Syndicate alkalmazásában. A Horizon nevű gonosz gigacég ellen vezetjük bevetéseinket, akik a játék elején foglyul is ejtenek minket. Szabadulásunk után azonban esélytelenek, hogy megállítsanak, és bevetésről bevetésre számoljuk fel csapataikat szerte a világon. És lényegében ennyi a történet. Van egy kiszámítható csavar, de amúgy annyi a feladat, hogy menj be, lődd szét, a virágot meg majd az öltözőbe várd.
Nem lassított felvétel
Más kérdés, hogy ennél nem is kell több, ha a játékmenet egy ennyire erős gericét adja az élménynek. A mechanikák tekintetében a Trepang2 a F.E.A.R. szellemi örökösének tekinthető. A legegyértelműbb párhuzam az időlassítás, és a becsúszások, de a horror-hangulat is visszaköszön egy-egy küldetés erejéig. A Trepang2 azonban nemcsak átvett egy erős receptet, hanem 2023-hoz hangolta, és kiszakította vele a közfalat.
Minden összecsapás egy eksztázisba ejtő, elemi erővel ható ólompumpálás. Az egész játék egy kendőzetlen, féktelen akció-orgia, amely épp csak annyi pihenőt hagy, hogy ne kelljen egy óra után abbahagyni a játékot. Intenzív tűzharcok, tökéletes tempóban érkező ellenfelek, és kellemes szabadság kísér minket ezen a hullámvasúton. Egyértelműen a bullet time-képességünk viszi a pálmát, lassított felvételben fejlövéseket osztani végtelenül kielégítő. Azonban arra is figyeltek, hogy ezt ne pazaroljuk nyakló nélkül, ki kell érdemelnünk azt minél több ellenfél likvidálásával. Ez, és a lelőtt opponensek után kapott stamina-löket is ösztökél minket egy agresszív játékstílusra, amely fenntartja a játék tempóját.
A fegyverek kezelése is remek érzés, a sörétes puska például darabokra szaggatja az ellenfelet, a gépfegyver pedig ellenállhatatlanul dübörög a kezünkben. Egy részük kegyetlenül szór, de ez egyrészt módosítható begyűjtött plusz alkatrészekkel, másrészt rávesz, hogy néha mesterlövész-puskára vagy pisztolyra váltsunk.
Mr. Worldwide
A Trepang2 tagadhatatlan erőssége még, hogy az egyes missziók merőben más helyszínt rejtenek. Egy veszélyes szekta kastélyában lépten-nyomon gránátos mániákusok száguldanak felénk, Szibériában szembe kell néznünk a saját félelmeinkkel is, a Horizon épülete pedig egy futursztikus csatatér lesz. Nemcsak a hangulat, de a harcok érzete is eltér egy kicsit, így semmiképp nem lehet beleunni a bevetésekbe.
Maguk a pályarészek szigorúan nézve elég lineárisak, nem mindig hagynak lehetőséget bekerítő hadműveletekre, de ez a linearitás egy bizonyos szintig nem is káros. Ez a harcrendszer fókuszált, szűkebb díszletek között szuperál, és annyi elágazást azért kapunk, hogy ne újuljon ki a klausztrofóbiánk. Gyűjthetünk felejgyzéseket és levelezéseket is, amelyek nem sokat tesznek hozzá az atmoszférához, de úgy-ahogy árnyalják a faék-egyszerű történetet.
Egy változatos, sodró erejű kaland a Trepang2, amely adott esetben engedi, hogy kitomboljuk magunkat. Pusztíthatunk kedvünkre, dobálhatjuk az ellenfeleinket, vagy csak vehetünk egy-egy shotgunt a kezünkbe, és két cső torkából zúdulhat a halál.
Nem a hossz számít
Egy ilyen karakteres élmény mondjuk nehezen tűr meg maga mellett alternatívákat. Például lopakodni is lehet, csak minek, ha rommá lőni mindenkit sokkal szórakoztatóbb. A horror is járhatna így, de ott okosan visszavettek a tempóból, és egy rövid időre tényleg fenyegetve éreztem magam, hiába összpontosult óriási tűzerő a kezemben. Igaz, simán harc közben is rám tudta hozni a frászta Trepang2, például amikor egy óriási mutáns közeledett törve-zúzva a sötétben.
Az ilyen élmények a mellékküldetésekben nem köszönnek vissza. Persze az alapok itt is több, mint rendben vannak, de minden más hiányzik. Ilyenkor egy kisebb, behatárolt területen vagyunk, védekezünk támadás helyett, túl könnyen be lehetünk szorítva, és a helyszínek sem érdekesek. Egy-egy misszió egy konkrét hordamód lett, elkölthető játékbeli pénzzel, amely számomra nem illett az összképbe. Igaz, enélkül a játék csak 4-5 óra hosszú. Magasabb nehézségi szinteken és a feloldható csalásokkal persze neki lehet futni még egyszer, de ez nem egy hosszú alkotás.
Amíg viszont tart, addig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla, a Doom Eternal óta nem szórakoztam ilyen jól FPS-sel. A Trepang2 talán megérdemelt volna egy saját kritikát is, és év végén legalább egy különdíj erejéig érdemes lesz megemlékezni róla.
Értékelés: 9/10
My Friendly Neighborhood – Barátok, örökre
A My Friendly Neighborhood sem egy klasszikus horrorjáték, sokkal inkább egy paródia, de annak egészen élvezetes. A kiindulópont, hogy Muppet Show-szökevény bábuk önálló életre kelnek egy régi stúdióban. Ha már ott vannak, illegálisan sugározni is kezdik gyerekeknek címzett műsorukat, ez azonban zavarja a televíziós fejeseket. Főszereplőnket küldik hát a helyszínre, hogy kapcsolja le az antennát az épület tetején.
Hősünk persze nem számít arra, hogy az ABC-t tanító gyerekjátékok fogják vele feltörölni a padlót, így először fegyver nélkül kell túlélnünk. A futkosás nem tart sokáig, hamarosan találunk egy csavarkulcsot, asztán apránként egy pisztollyal, egy sörétessel és gránátokkal bővül az arzenál. Sőt, a végére egy minigunt is beszerezhetünk, ha szemfülesek vagyunk.
Barátságos óriások
Mondjuk hamar bele kell törődjünk, hogy a lövöldözés nem egy nagy élmény. A hitboxok furcsák, a fegyverek nem adnak rendes visszajelzést, és úgy általában nem túl áramvonalas a gunplay. Cserébe az sem tiszta, mennyire közelíthetjük meg az ádáz szomszédságot, mielőtt ellenállhatatlanul a padlóra löknek minket. Ez a kis kiszámíthatatlanság tud bosszantó pillanatokat okozni az egyébiránt nem túl nehéz játékban.
A fókusz persze nem is a lövöldözésen van, sokkal inkább a túlélőhorrorok elemein, csak kicsit kicsavarva. A lőszer erősen limitált, úgyhogy bőszen keresgélnünk kell, és az ellenfeleket sem elég csak egyszer a földre küldeni. Itt egyszerűen talpra ugranak, ha nem szigszalagozzuk őket oda a padlóhoz, így át kell gondoljuk, kire és mennyit lövünk. A forgalmasabb utakon persze érdemes örökre lecsendesíteni a bábukat, de mint mindennel, a ragasztószalaggal is spórolni kell. A Resident Evil-játékokból megszokottan cirkáló ellenfelek is nehezítik a dolgunkat, igaz, jóval kevésbé fenyegetőek, mint Mr. X és barátai. Sőt, a My Friendly Neighborhood szörnyeivel békét is köthetünk, ami aztán a befejezésre is hatással van.
Resident Neighbor
Persze az eszköztárunk is limitált, így a hozzám hasonló maximalisták a fél játékot ennek menedszelésével fogják eltölteni. A biztonságos szobákban (ahol gyűjthető tokenekért meneteni és gyógyulni is tudunk) található ládákba ugyan pakolhatunk, de ez hosszú cirkálást fog jelenteni még két shotgun-lőszer kedvéért – pont, ahogy annak lennie kell.
A futkározást amúgy sem spórolhatjuk meg, hiszen a felépítés is a Resident Evilhez hasonló túlélőhorrorok kalandjátékos elemeit veszi kölcsön. Kulcsokat kell keresnünk, amit aztán korábbi helyszíneken is felhasználhatunk, és nem egyszer nagyobb tárgyakat kell eljuttatnunk a megfelelő helyére – jaj annak, akinek tele a táskája. Ezt a backtrackinget alapvetően mindig is élveztem, és többnyire itt is így van. A stúdió és környéke egy meglepően összetett, méretes komplexum, ahol nem egyszer ötletes feladványokkal és rendhagyó kutatással kerülünk szembe. Emellett számtalan kisebb titok, meglepetés, érdekesség is vár ránk a félhomáylos folyosókon.
Viszont a rendszeres visszalátogatás itt nem érződik olyan természetesenk, mint a Capcom üdvöskéjénél, így pedig néha fárasztó tud lenni. A finálé előtt már nagyon sok volt az oda-vissza séta, pláne, hogy ez a makacs támadóinknak köszönhetően megcsapolta a lőszerkészletem is. Ennek ellenére érdemes kitartani, mert az alaposság jutalmazva van, és nem utolsó sorban a befejezést is befolyásolja.
Paródia is meg nem is
A My Friednly Neighborhood egyébként kellemesen hangulatos, de nem mondanám kifejezetten ijesztőnek. Vannak benne erősebb horror-pillanatok a vége felé, és van abban valami hátborzongató, hogy gyermekded figurák álcája mögött lapulnak rosszakaróink. De az, hogy az összekötözött bábu arról beszél, hogy a postás mikor hozza a levelet, inkább bizarr, mint félelmetes. Érezhetően nem is egy valódi horrorélmény volt a cél, elvégre ez egy paródia. Más kérdés, hogy annak nem egyöntetűen jó. Persze a helyzet nem szokványos, sok minden ki van csavarva, a fegyverünk például az ABC betűit lövi, de ritkán mutat görbe tükröt a műfajnak.
A tálalás pedig teljesen korrekt. A látvány egyedi és egészen pofás, a zene és a szinkron is minőségi munka. Valamennyi amatőr érzet megmaradt, de tekintve, hogy egy kis csapat hozta össze, nincs mit szégynekezni. A My Friendly Neighborhood egy kompetens, jól összerakott játék egy vállalható sztorival. A Bendy and the Ink Machine után ismét rémálmokat okozhatnak a gyermekkorunk szereplői.
Értékelés: 7/10