Ezúttal az idei tavasz három kalandjáték-gyümölcsét mutatjuk be. Ezekben az alkotásokban közös, hogy nem sok játékmenetet tartalmaznak, mert az csak egyfajta háttértáncos a frontember, a történet mögött. A feldolgozott témáik ugyanakkor nem is lehetnének különbözőbbek. A SANYA révén a gyermeki ártatlanságból indulunk ki, amely megmarad egy lepukkant szovjet lakótelep koszában is. Az Open Roads alatt az emberi természet sokszínűségét csodálhatjuk meg, annak minden mélységével és magasságával. Végül az INDIKA kíséretében alászállunk a poklokra, és megkérdőjeleződik minden, amit erkölcsről valaha valaki állított. Ez egy fentről indított Isteni színjáték lesz, habár a részei nem feltétlenül zsebelik majd be a klasszikus jelzőt.
SANYA – Minden kutya a mennybe jut
A SANYA egy azok közül a játékok közül, amelyekben bárhogyan is erőlködöm, nem tudok semmilyen célt felfedezni. Már ha a cél nem az, hogy mutasson valami végtelenül aranyosat, de ugyanennyire felejthetőt. A helpnode point & click kalandjátéka egy vaskos nosztalgiázáson és néhány megkapó karakterdesignon túl nem sokat tud felmutatni. Viszont mivel ezekben jeleskedik, nem tudok rá haragudni akkor sem, ha jövő ilyenkor már arra sem emlékszem, hogy valaha megfordult a Steam-könyvtáramban.
A SANYA az azonos nevű (de vélhetően Caps Lock nélkül anyakönyvezett) kisfiú kalandjait mutatja be egy szovjet lakótekepen. Sanya családja nemrég költözött csak a városba, ahol az apját egyből elnyeli a munka. Sanya azonban egyenruha hiányában még nem járhat iskolába, így az anyjának segít a kipakolásban. Az unalmas házimunkák elől hősünk kimenekül a parkba, ahol hamar összebarátkozik néhány hasonló korú lurkóval. Rajtuk kívül pedig még egy hű barátot is szerez, amikor jóhiszeműen eltulajdonít egy kiskutyát a panel lépcsőházában. A házi kedvenc és játszótársai oldalán pedig olyan hihetetlen kalandokba keveredik, mint a kenyérvásárlás és a bújócska.
Nos igen, a SANYA nem az az alkotás, ami különösebb tétet kölcsönöz a történéseinek. Nincs semmi mélysége, nincsenek fenyegető veszélyek, kibogozhatatlan rejtélyek vagy lélekölő erkölcsi dilemmák. Átlagos, egészen eseménytelen pillanatokat élhetünk át abban a bő másfél órában, amíg a játék kitart. A közben kibontakozó történet se nem érdekes, se nem izgalmas, és az egyetlen beleerőltetett tetőpont is minden szempontból csalódást keltő. Ha szigorú vagyok, az egész narratíva teljesen érdektelen, és a SANYA így egy többnyire céltalan játék.
Ez a menny, vagy csak a tizedik emelet?
Azért meg kell hagyni, hogy békés szovjet panelkörképnek korántsem csapnivaló a SANYA. A beszélgetésekben előkerülő fogalmakat, márkákat jótékonyan meg is magyarázza a játék, hasonlóan a Pentiment kódexének széljegyzeteihez. Ez a plusz kontextus legalább ad némi értéket az alkotásnak, amely ezen túl csak és kizárólag aranyos akar lenni. Ennek vannak alárendelve a meglehetősen visszafogott konfliktusok a gyerekek között, vagy a két öreg autószerelő, akiket kibékíthetünk egymással, vagy végleg összeugraszthatunk, ha úgy kívánjuk.
Más kérdés, hogy a SANYA eseménytelen ártatlanságától ez utóbbi meglehetősen idegen választásnak hat. Ez a játék ugyanis minden figurájából egy gyermeki, és még éppen nem gyermeteg békét áraszt, középpontban természetesen a kiskutyával. Pumpkin végtelenül aranyos, és hozzá kapcsolódik a SANYA egyetlen értékelhető játékmechanikája is. Őt ugyanis különböző trükkökre taníthatjuk meg, és végül szagok követésére is képes lesz, amivel például a bújócskát abszolválhatjuk.
Ezen felül viszont elég gyér a felhozatal. Van néhány összefüggéstelen, de legalább primitív minijáték, és egy felvizezett kalandjátékos rendszer, ahol semmi sem számít igazán. Nem leszünk semmivel se többek, ha a SANYA minden szálát elvarrjuk, sem azzal, hogy a tessék-lássék feladványait abszolváljuk. Az egyértelmű mélypont viszont egy kis platformerszegmens, ahol egyszerűen kriminális az irányítás. Ilyen játékmenettel pedig nehéz megmenteni egy olyan címet, amely tematikájában sem tud, sőt, nem is akar szólni semmiről. De legalább a kutya aranyos, nézzük a jó oldalát.
Értékelés: 4/10
Open Roads – Páratlan purgatórium
A sétaszimulátorok előtt lényegében két út van, ha szeretnének hatásosak lenni. Az egyik, hogy megpróbálnak minél mélyebbre menni, akár a rejtély, akár a feldolgozott témák tekintetében. A másik pedig, hogy minél emberibb érzelmeket kommunikálnak a játékos felé, ennek a szerethető egyszerűségében. Az Open Roads az utóbbi utat választotta, és bár semmiképpen nem rengeti meg sem a műfaj, sem a videojátékos narratívák alapvetéseit, amit csinál, azt veszettül hatásosan csinálja.
Az Open Roads során egy Tess nevű tinilányt irányítunk, akinek anyjával, Opallal együtt el kell hagyniuk a nagymama házát. A nagyi ugyanis leginkább csak jelzálogot hagyott maga után, így a történetet a szobánk összepakolásával kezdhetjük. Miután becsomagoltunk, az egész házat is átfésülhetjük, hogy végül a padlás rejtsen egy szokatlan nyomot. Úgy tűnik, a nagyinak volt egy titkos élete, amely egészen szövevényes családi tikokat is eredményezhet, így Tess és Opal úgy dönt, az ügy végére járnak. Ez a kis kiruccanás anya-lánya programnak sem utolsó, amire szükségük is van a családjukat megviselő válás után.
A legkevesebb szót talán a játékmenetre érdemes pazarolni. Ahogy tematikában, úgy az interakciókat nézve sem vagyunk nagyon messze a Gone Home-tól. Vagyis szinte mindent megfoghatunk, felemelhetünk, körbeforgathatunk, de legalább különösebb funkció nélkül. Lesz garmadányi levél, amit elolvashatunk, és ami egyre közelebb visz minket a nagy megfejtéshez, vagy a karakterek múltjába enged egy kis bepillantást. Valódi jelentősége azoknak a tárgyaknak/írásoknak lesz, amelyeknél szóba elegyedhetünk Opallal. Nemcsak a sztoribeli szignifikancia miatt, de a párbeszédek minősége miatt is.
Emberi színjáték
Az egyik tényező, amely elviszi a hátán az Open Roads-ot, és kiemeli a tucat-sétaszimulátorok közül, az az anya-lánya kapcsolat, amely szép lassan kibontakozik a szemeink előtt. A közeli, de nem teljesen bizalmas viszony apránként átalakul. Előkerülnek súlyos konfliktusok, őszintétlenségek, aggodalmak, előítéletek. A körüljárt témák is bár tipikusak egy szülő-gyerek kapcsolatban, de hitelesek. A válás, a kettős mérce kérdése, az önállósodás és az anyagi gondok mind hihetően, elemi erővel jelennek meg. De mégsem lesz belőle egy családon belüli Mónika-show, hanem mindezt sikerült finoman, ízlésesen kezelni.
Tess és Opal pedig végig épül a beszélgetéseikből, a végére pedig minden esendőségük ellenére egy harmonikusabb, bizalmasabb kapcsolatuk lesz. Ezt megtapasztalni pedig mindenképpen felemelő, és egy kicsit megható is. Az egész történet végtelenül emberi, még ha a nyomozós szál nem is igazán merül le a felszín alá. A nagyi titkai persze apránként kiderülnek, kapunk egy nem túl diszkréten tálalt, de legalább hihető csavart, de semmi olyasmit nem találunk, ami újdonságként hatna. De mint már mondtam, az Open Roads szinte biztosan nem is ezt tűzte ki elsődleges céljának.
Mert a misztikum ugyan nem forradalmi, nem végletekig kidolgozott, de működik. A kalandjátékos elemek primitívek, de elegendőek arra, hogy a felfedezés vágyát fenntartsák. A grafika nem lenyűgöző, de esztétikus, a rajzolt karakterekkel együtt pedig egészen egyedi látványvilágot alkot. Így pedig egy hangulatos, az érdeklődést fenntartó, de megoldásaiban hagyományos sétaszimulátort kapunk, egy megkapó anya-lánya szállal, és remek szinkronnal. Ennél többet pedig nem is várok el ebben a műfajban.
Értékelés: 7/10
INDIKA – Szabadíts meg a gonosztól!
Az INDIKA a sétaszimulátorok már említett opciói közül a másik iskolát választotta, mint az Open Roads. Nem akar sem felemelő, sem szívmelengető lenni, sőt, érzelmileg inkább taszít, mint vonz. Helyette egy sötét, súlyos történet alatt vezet végig egy filozófiai utazáson, amely alatt mindent és mindenkit megkérdőjelez. Ehhez pedig nem más lesz a narrátor, mint maga az ördög.
Indika egy fiatal apáca egy orosz kolostorban a 19. század végén. Az ő kalandjai is házimunkával kezdődnek, mint a cikk két másik játéka is, de ennek hátterében még kevésbé bizalomgerjesztő okok állnak. Indika ugyanis közutálatnak örvend a monostorban, a többi nővér felesleges munkákat bíz rá, és éppen hogy megtűrik maguk között. Ennek pedig nem más az oka, hogy Indika úgy hiszi, megszállta az ördög. A fejében újra és újra megszólaló hang pedig éles érzelmi kitöréseket okoz, amellyel a szertartásokat is rendre megzavarja. Egyszer aztán egy levél kézbesítésével bízzák meg Indikát, aki odakint egy hideg, vad világban kénytelen boldogulni. Egy szökött fegyenchez csatlakozik, akivel közösen keresik a gyógyulást egy távoli ereklyénél.
Az útjuk során pedig elmosódik a határ valóság és hallucináció, mentális betegségek és démonok között. Egy szürreális, bizarr hangulatú, de végig magába szippantó, lenyűgöző látványú világba kerülünk, amelyet még furcsábbá tesz egy-két pixelgarfikás minijáték. A visszaemlékezéseket ugyanis platformer-szegmensek, időzítéses feladványok, egy izometrikus motorverseny és egy Pacman-variáns által élhetjük át. Kifejezetten kreatív megoldások, amelyek színt visznek az egyébként nem túlságosan lebilincselő játékmenetbe. Indika feladata legtöbbször kimerül a futkorászásban, de időnként kiegészül némi mozgáslapú, platformer-szerű feladvány-megoldással. Itt néhány ötlet megkapaszkodott a kreatív sztyeppén, de nagy élményt nem nyújtanak ezek a szegmensek. Az INDIKA elég lineáris is, és gyűjtögetni sincs sok értelme. Ugyancsak teljesen értelmetlen az XP, amit ezen tárgyak után kapunk, vagy a belőlük fakadó szintlépések.
Minden relatív, kivéve a relativitást
A mászás-kapaszkodás közepette egy erősebb játékmechanika van, ez pedig a valós és a démoni dimenzió közötti utazás. A kétségbeesés hatására Indika belső hangja felerősödik, és egy szétesett, darabokra hullott világot hagy maga után. Ezt némi imádsággal tudja visszanyugtatni egy, a fizika törvényeinek engedelmeskedő környezetté, a két állapot közötti váltogatás pedig a továbbhaladás kulcsa lesz. Az ördög pedig nem alszik, és nem csak a játékmenetben, de a történetben is egyre aktívabb részt vállal. Megkérdőjelez mindent, de elsősorban Indika világképét, amely az átéltek hatására amúgy is az összeomlás szélén van.
Az INDIKA nagyon sok érdekes és mély témával foglalkozik. Előkerül a hit elvesztése, az erkölcsi rendek szerepe, az elnyomott mentális betegségek és traumák, és a mindent átható emberi önzőség. Erősen megjelenik Nietzsche filozófiája, elsősorban a perspektivizmus, amely a fináléra nihilizmusba is átcsap. Mint sejthető, ez nem egy szívderítő kaland, hanem egy súlyos, nyomasztó és sötét történet, amelyet helyenként kifejezetten kellemetlen átélni. Az biztos, hogy az INDIKA (a narrátor sötét, gúnyos humora ellenére) elsősorban nem szórakoztatni, hanem elgondolkoztatni akar.
Így belemerülünk a keresztény világkép különböző aspektusaiba, például a szabad akarat kérdésébe is. Ezeken a helyeken azonban csak a kérdések felvetése történik, de legalábbis nem kerülnek feldolgozásra az ezekre létező teológiai válaszok. Gyanítom, hogy ez egy szándékos tervezői döntés volt, és nem felszínesség eredménye. Az INDIKA nem kíván egy nagy megfejtéseket tartalmazó értekezés lenni, csak egy provokatív, helyenként cinikus utazás. Emberi életek törnek össze, vesztik el minden értelmüket, csakúgy, mint a közben gyűjtött tapasztalati pontok. A moralitás alapjai kérdőjeleződnek meg, elmosódik a határ jó és rossz, helyes és helytelen között. A mű üzenetével nem feltétlenül értek egyet, de nem fogom emiatt leminősíteni, ugyanis valóban nagyon hatásosan teszi fel a dilemmáit. Vagyis egy dologba mégiscsak bele tudok kötni. A játék lezárása ugyanis szinte kinyilatkoztatás-szerű, ez pedig nem áll olyan jól a perspektivizmusnak. Aztán a fene tudja, semmit sem lehet egyértelmű állásfoglalásnak tartani egy történetben, aminek az ördög a narrátora.
Értékelés: 7/10