Nagyjából egy éve, még a Geek Világ kezdeti szárnypróbálgatásai egyikeként írtam meg az Unboxról és annak közegéről a véleményem. Egy másik felületen, más stilisztikai viszonyok közepette fogalmaztam meg az indie szféráról hosszú évek során kialakult meglátásomat, amit a mai napig tartok. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a sors fintora, hogy egy évvel később ugyanolyan körülmények között végezte a konzolomon jelen alanyom is, szintén Sarakrael kolléga közbenjárásának hála. Aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy próbáljam ki a Riddled Corpses EX-et.
Egy kis utánajárás után kapásból két szög is veszélyes közelségbe került a játék koporsójához. Olcsó, indie múltidézésből platformok szerte millió-egy van; a Zs kategóriás zombis, posztapokaliptikus krónikáktól meg már kiégtek az idevágó receptoraim. Így megint nem túl biztató prekoncepciókkal ültem le játszani, hogy végeredményében egy kellemeset csalódjak.
[h]Grind, grind és újra[/h]
A Riddled Corpses az ezer meg egyedik képviselője a twin-stick/top-down shooterek ligájának. Megkapóan egyszerű pixeles látvánnyal, papír vékony történettel, könnyen betanulható játékmechanikákkal és olyan meredek nehézségi görbével, hogy a műlesiklók is csak lifttel jönnek le rajta. Ami a szimplicizmus ellenére mégis kiemeli a filléres játékok posványából, az a játékmenet.
Három módban eshetünk neki a zombiknak és más túlvilági szörnyeknek. A sztori módban egy elég bugyuta narratíva mentén ugorhatunk fejest a rendelkezésre álló 6 pálya legyűrésébe, azonban a játék már az első pár próbálkozás után gyorsan kimutatja a foga fehérjét. Mivel a 6 egyedi karakter közül az első kb. egy hurkapálca szintjén áll, ezért gyorsan el fogunk halálozni. Ezen a ponton pedig rögtön világossá válik, hogy amit nem tudunk megoldani ügyességből, azt könnyen abszolválhatjuk gyűjtögetéssel. Ugyanis a játék fókuszában az opponenseink után hátramaradt arany összeszedése, ez által az új karakterek feloldása, fejlesztése és a segítséget nyújtó plusz cuccok bespájzolása áll. Szóval viszonylag korán egy grindfalba ütközünk, ami más játéknál zavarna, itt valahogy mégsem rontott az élményen.
Ugyanis a tucatszámra özönlő szörnyek armadájának megtizedelése lassan válik csak monotonná. A 6 pálya mindegyike jól elkülönül egymástól, a karakterek feloldása és fejlesztése, illetve az ellenfél típusának számossága kellően változatossá teszi a képernyőnkre telepedő pixelharcot. A Riddled Corpses pedig akkor válik igazán élvezetesé, amikor az ember elkezdi tudatosan játszani. Amikor ráérez a játékmenet ritmusára, elkezdi tudatosan kihasználni a pályákon elhelyezett szétlőhető, felrobbantható tereptárgyakat. A megfelelő pillanatban nyomja el az idő lassítást vagy a dinamitot és nem csak eszetlenül lövöldözik.
[h]Üröm az örömben[/h]
Ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem válik egy idő után frusztrálóvá a játék. Mivel ahhoz, hogy az embernek komolyabb sikerélménye legyen, a könnyen tanulható játékmenet ellenére is idő kell. A sztori mód 10 órája alatt 3 komolyabb probléma is kiütközött a játékkal. Az első a hirtelen lövedékpokolba hajló zombikerülgetés, ami ad egy hatalmas adrenalin löketet a játékmenetnek. Cserébe egy idő után a túl sok ellenfélnek és az időközben sokasodó, sebzést okozó tereptárgyaknak hála inkább zavaró tényező lesz. A második a HUD, ami az előrehaladásunkkal párhuzamosan egy idő után előszeretettel takarja ki a képernyő széléről beszállingózó szörnyeket és lövedékeket. A harmadik pedig ebből adódóan az ellenfeleink felbukkanása, ami eléggé inkonzisztensnek ahhoz, hogy problémát okozzon. Erre némileg gyógyír lehetne az, hogy ha a koporsó formában felbukkanó ellenen még idejében átszalad a karakterünk, akkor azok nem kelnek ki belőle. Ez adna egy plusz taktikai réteget a darának. Ám mivel kiszámíthatatlan, hogy hol bukkannak fel a koporsók, jó eséllyel egy éppen öntudatra ébredő szörnybe szaladunk bele.
Ezek után csak futó ismeretséget kötöttem a másik két móddal. Az Arcade – ahogy a neve is indukálja – egy mezei pontgyűjtés. A pályák sorrendje ugyanaz, viszont nincsenek cuki átvezető videók és a karakterfejlesztés power-uppok formájában történik, menet közben. Az első elhalálozás után Game Over és kezdhetjük elölről. A Survivalben pedig a sztoriban látott fejlődési rendszer keretei között kapunk egy egyképernyős túlélő módot. De jó hír lehet az együttműködés szerelmeseinek, hogy mindhárom mód támogat két játékost, még ha ez semmit sem könnyít a játékon.
A fenti problémák ellenére az egyetlen nagyobb a gondom a játékkal a platform amin nyúztam. Mivel a Riddled Corpses inkább vérbeli marokkonzolos cím, amit szívesen előveszek napközben 1-2 menetre, de ennyi bőven elég is belőle. Jobban illik a szép lassan kivéreztetett PS Vita felhozatalába vagy a Nintendo jelenlegi konzoljaira, mint PS4-re amin teszteltem. Nyilván itt érvényesül a kis költségvetésű projektek rákfenéje, hogy technikailag kifogásolhatatlan az élmény amit a játékos kap. Azonban bőven tudni kell a helyén kezelni azt. És ugyan ez nekem sikerült, de nem biztos, hogy 12 euróért széles mosollyal az arcomon tudnám ugyanezt ajánlani bárkinek. Viszont ha valakinek ennyit megér egy pörgős, rövid távon piszkosul szórakoztató, de hosszú távon bosszantóvá váló pixelzombi hentelés, az nem tehet vele rossz lóra.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!