Meg kell hagyni, van benne valami nyugtalanító, amikor egy fejlesztőcsapat a saját maga által megteremtett IP-val kényszerül versenyre. A Don’t Nod mégis ebbe a helyzetbe került. A Life Is Strange jogai a mai napig a kiadónál, a Square Enixnél vannak, a francia fejlesztők pedig más címek felé fordultak, átadva a stafétát a Deck Nine csapatának. Bár a Don’t Nod-ot új műfajokban sem kellett félteni olyan játékok után, mint a Jusant vagy a Banishers, idén visszafordultak ahhoz, ami a legnagyobb sikert hozta nekik. A Lost Records: Bloom & Rage ugyanis egyértelműen abban a szubzsánerben lakozik, mint a LiS-széria.
Így történhetett meg, hogy idén ősszel ütközött volna a régi és az új Life Is Strange. A Don’t Nod azonban tartott a Double Exposure-tól, vagy talán még inkább a márkanévtől. Ezért csúszott át a Lost Records idén év elejére. Eleinte sajnáltam is őket, különösen, hogy a Deck Nine legutóbbi próbálkozása inkább érződött feleslegesnek, semmint előremutatónak. Ez azért már ott árnyalódott bennem, amikor láttam, hogy a Lost Records második kazettája végül csak áprilisban jelent meg, hogy megkaphassa az utolsó simításokat. Az őszi premier ez alapján még lehet, hogy egyébként is korai lett volna. És a történet végére érve azt sem tudom elmondani, hogy a Don’t Nod jól megmutatta a bitorlóknak, hogy hogyan kell ezt csinálni. A Lost Records ugyan tele van érdekes és értékes elemekkel, de olyan lassú és körülményes, hogy csaknem megfeküdte az én kimértséghez szokott gyomromat is.
27 évvel később
A Lost Records egyszerre két idősíkon játszódik. Egyrészt 2022-ben, amikor Swann már felnőtt nőként találkozik néhány gimis barátnőjével a szülővárosukban, a békés Velvet Cove-ban. Már nem sokra emlékszik a közösen eltöltött időből, pedig annak idején közeli barátok voltak. Arra azonban igen, hogy akkor régen megígérték egymásnak, hogy soha többet nem találkoznak. Most azonban kaptak egy különös csomagot, kifejezetten nekik címezve. Pontosabban a Bloom & Rage-nek, a régi garázs-rockbandájuknak. 27 év elteltével ez elég különös, így végül mégis összefutnak a helyi kocsmában, hogy visszaemlékezzenek, mi történt 1995 fülledt és titokzatos nyarán
A másik szál pedig a múltban fut, és ezt a memória-sztrádát futja (vagy inkább poroszkálja) be. Swann ekkor egy félénk, önbizalom-hiányos tinédzser volt, aki egyedül a filmek társaságában érezte komfortosan magát. Egy szép nap azonban összefutott három másik, szociálisan perifériára szorult lánnyal, Autumnnal, Norával és Kattel. Négyük között egyre szorosabb barátság szövődik, amelynek ki kell állnia a helyi bully-k zaklatását és a környéken feltűnő, egyre különösebb eseményeket is. És ahogy egyre behatóbban ismerjük meg őket, egyre közelebb araszolunk a válaszhoz, hogy miért volt szükség a közel három évtized mosolyszünetre és az önkéntes amnéziára.
A párhuzamosok a végtelenben találkoznak
A két szálon futó narratíva egy remek alapötletnek bizonyult. A 2022-ben egyelőre még rendszerezetlenül előtörő emlékek, az asztalra kikerülő titokzatos doboz, és az elhidegült barátnők lassú újrakapcsolódása egy ideális keretet ad a visszaemlékezésnek. Van az egészben egy lappangó feszültség, ahogy eleinte kerülgetik az érzékeny témákat. De mindeközben ott ül az asztal közepén a csomag, amely válaszokat követel. A felállás tehát mindenképpen érdekes, különösen, hogy a két idősíkhoz más nézőpont társul. Míg 1995-ben külső nézetből szemlélhetünk mindent, addig a kvázi jelenben FPS-ben létezünk. Az, hogy nem látjuk Swann arcát, csak hozzáad a titokzatossághoz, amely belengi a szituációt.
Más kérdés, hogy a Lost Records kriminális ütemezése már itt is elkezdi áldatlan tevékenységét. A kifejezetten erős felállás ugyanis csak egy jó óra után áll össze, amikorra már a türelmetlenebb játékos ki is lépett, mondván, hogy itt semmi érdekes nem történik. Utána pedig a játék sportot űz abból, hogy ezt az érzést ismételten előhívja a játékosából. A lassan megkopó misztikum még tartotta bennem a lelket, de ismételten meg kellett erőltetni magam, hogy ne hagyjam abba még a cselekmény első felében.
Félreértés ne essék, én alapvetően szeretem a lassú történeteket. Árad belőlük egy elegancia, és van lehetőségük tényleg előkészíteni a terepet a lényegi történéseknek. A Lost Records mégis túlzásnak érződött. Rendben van, hogy építkezni kell, hogy a tényleg szívszorító drámához először meg kell ismerni a karaktereket. De ezt is lehet ennél vagy tizenöt fokkal izgalmasabban csinálni. Jó példa erre a Steins;Gate, amely szintén kapott kritikát a lassan felfutó ívéért, de ott is megvolt egy ennél erősebb horog, ami bent tartott.
Kisvárosi időgyilkosságok
Sajnos a Lost Records-ból ez csaknem teljesen hiányzik. Szó sincs róla, hogy rossz lenne. A megismert karakterek autentikusak, tényleg el lehet hinni, hogy barátokká válnak. Hiába bosszantóak néha, hiába audio-terrorizmus a zenéjük, szerethetőek és hitelesek. De hiába érződnek valódinak, ha lényegében semmi érdekes nem történik körülöttük. Csak tengődnek a fülledt nyári szünetben, nincsenek érdemi konfliktusok vagy bármi, ami feszültséget katalizálna. Ezzel pedig az a baj, hogy a barátságuk tényleg csak az övék marad, a játékosnak vajmi kevés lehetősége van tényleg bevonódni a történetbe.
A Lost Records bő feléig ebben a ráérős tempóban csorognak az események. Mintha az az átfüvezett kánikula, amely számos jelenetnek az alaphangulata, a teljes első kazettára átragadt volna. Lehet, hogy nekem is a spangli hiányzott a kezemből. Az pedig biztos, hogy az azonosulásban segített volna, ha mit tudom én, mondjuk lettem volna már tinilány. Az azonosulás ezen részét nem is kérem számon a Lost Records-on. Viszont semmiképpen nem egy egészséges ütemezés az, amely az első (és nem mellesleg lényegesen hosszabb) felvonás végén adja meg az első komolyabb gyomrost.
Addig hiába lóg a levegőben egy természetfeletti szál, hiába a doboz önkénytelen feszültsége, mintha egy szűrőn keresztül néznénk egy álmot. Metaszinten ez működik ugyan, de nem bántam volna, ha mindez megmarad a stílus szintjén. Mert persze, hogy van valami álomszerű abban, amikor az ember visszatekint egy keserédes emlékre. De semmi nem indokolja, hogy ez egy ennyire elnyújtott és eseménytelen első félidőt eredményezzen.
Camera obscura
A játékmenet is rokon vonásokat mutat ezzel. Viszonylag tipikus kalandjátékos mederben mozgunk, a tempó pedig itt is kimért. Még éppen nem bosszantó, de a filmes érzetű animációkkal meglehetősen ráérős minden felfedezés és tárgyvizsgálás. Van egy pont, ahol a Lost Records elhitette velem, hogy bizonyos pontokon van jelentősége, hogy mit priorizálunk, de aztán rá kellett jöjjek, hogy nem igazán számít. Teljes nyugalommal nézhetünk körbe, hallgathatjuk meg Swann monológjait, és bukkanhatunk rá néhány tényleg érdekes apróságra.
Sem a tárgykeresős feladatok, sem a nagy ritkán megjelenő feladványok nem jelentenek komoly kihívást, de egyáltalán nem is hitványak. Kellemesen különböznek egymástól, és némi kreativitás is lappang bennük. A fő attrakció viszont egyértelműen Swann videokamerája lesz. Ezzel egyrészt a legfontosabb pillanatokat örökíthetjük meg, másrészt a gyűjtögetni valókat is így húzhatjuk be. Különböző témákban kereshetünk megfelelő alanyokat, és ha összegyűlt a kollekció, akkor egy kis narrált összeállítást is kapunk belőle. Ebbe egyébként mi is belenyúlhatunk, kicserélhetünk snitteket, vagy megvariálhatjuk azok sorrendjét.
Az operatőrködés pont eltalálja az arany középutat, hogy ne legyen végtelenül primitív, de ne is vessen ki túlságosan a sodrásból. Könnyű bármikor előkapni és menet közben filmezni, de azért fontos, hogy le tudjuk-e követni az alanyunkat, mennyire közelítünk be, és hasonlók. A kamera fénye pedig akár zseblámaként is szolgálhat az éjszakai szekcióknál. Ahogy úgy általában a játékmenet, ez is egy viszonylag békés, de azért jó szándékkal sem kiemelkedő elem.
Becsületes befejezés
A második fejezetre azért kicsit felgyorsulnak az események, ez pedig a játékmenetben is megjelenik. Továbbra sem kell lüktető akcióra vagy tényleges súllyal rendelkező üldözésekre számítani, de végre áramvonalasodik egy kicsit a központi játékciklus. Azért az eseménydúsabb közegben is vannak különös tempójú jelenetek. Néha olyan érzés volt nézni őket, mintha egy véletlen hatórásra duzzadt délutáni szundításból ébrednék, és ez a tompaság sajnos igen sokszor tette üdvözletét.
Legalább érzelmileg egyértelműen szintet lép a történet, ahogy nagyobb viszontagságok között is megismerhetjük a lányokat, és a jelenkori szálban is előtörnek az elnyomott emlékek. Ekkorra pedig egyre nagyobb hatása lesz annak, hogy mit teszünk. Az már korábban is szimpatikus volt, hogy a párbeszédekben sokszor rá kell néznünk valamire vagy valakire, hogy egy új opciót hívjunk elő. Ez később kiegészül azzal, hogy a korábbi dialógusaink is adnak plusz kontextust, amivel új ötleteink adódhatnak beszélgetés közben. Vagy az, hogy a tetteink és a viszonyunk valakihez számtalan kisebb változást okozhat a hozzáállásokban, vagy az adódó lehetőségekben.
A jelenetek egyébként kifejezetten jól lettek megírva, így pedig tényleg hatásos, ha a dolgok éppen jól, vagy éppen borzasztóan alakulnak az ifjú hölgyek között. A legnagyobb visszhangja egyértelműen a viszonyrendszernek lesz, a befejezésnél minden ezen áll vagy bukik, de jó volt látni, hogy a kisebb részletek is számítanak, és tükröződnek a párbeszédekben. A befejezés pedig ugyan nem üt akkorát, mint lehetett volna, és a felesleges stáblista utáni jelenet sem segít, de a jelenkori szálat sikerült nagyon szépen elvarrni. Olvastam pár helyen, hogy néhányaknak hiányzott valami definitívebb lezárás, de a Lost Records egyértelműen elsősorban a trauma- és gyászfeldolgozásról szól, és csak másodsorban a misztikus jelenségekről. Ez utóbbi is elégségesen elő van készítve, de érezhetően nem ezen van a fókusz.
Pazar kazettaborító
Ha valahol nem nagyon lehet belekötni a Lost Records-ba, az a körítés. A Don’t Nod egy kicsit stilizált, de rendkívül aprólékos grafikát hozott össze, amire egyszerűen jó ránézni. Különösen, hogy a színvilág, bizonyos kreatív beállítások és úgy általában a látványterv is erős. Az átvezető videók kameraszögei és vágásai azért árulkodhatnak némi tudatmódosítók fogyasztásáról, pár helyen egészen meredek fogásokat tapasztalhatunk. Viszont egyszerre megvan a Life Is Strange-játékok kicsit hipszter, kicsit otthonos stílusa, és a 90-es évek fűszerezése, a megjelenő popkult-elemekkel és a szemcsés videokamera-felvételekkel.
A hangzás pedig makulátlan, legyen szó a minőségi, érzelmes szinkronról, vagy a fantasztikus zenéről. Előbbi sokkal közelebb (vagy adott esetben távolabb) hozza a szereplőket, utóbbi pedig tökéletesen illik a hangulathoz. Legyen szó a basszussal okosan játszó, érzelmes synthwave-számokról, vagy éppen a lányok indie rockjáról, rengeteget adnak hozzá az atmoszférához. Főleg, amikor utóbbiról kiderül, hogy jó hangszereléssel és egy rendes énekhanggal nem is olyan rossz, csak az első verzióban szándékosan volt hamis, mint a bűn.
Verdikt
Mindettől még nem tudtam teljesen elfogadni a Lost Records: Bloom & Rage minden különcségét. Hiába kapunk a végén egy korrekt lezárást, az az érzelmi intenzitás, ami a korai LIS-játékok jellemzője volt, sehol sem található. Hiába láthatunk néhány megkapó, hiteles barátságot, ha ezek csak a második félidőben kerülnek valóban próba elé. És hiába lendül bele a második kazetta a tempóba, ez nem tudja ellensúlyozni a feleslegesen hosszú előkészítés vánszorgását. Mert sajnos azért akkorát nem üt a Lost Records, hogy megérje azt a csaknem 5 óra eseménytelenséget. Kár, mert egy kétségtelenül minőségi darabról beszélhetünk, csak egy (sokkal) jobb ütemezés kellett volna neki.