A hét elején a Horrorra akadva kritikámat úgy fejeztem be, hogy inkább mindenki keressen egyet az idei év meglepően minőségi horror-terméséből. Ebből a termésből pedig szokatlan módon többet is YouTube-ról érkező (első)filmesek szállítottak. Markiplier Iron Lungja végül nem igazán jutott át az Atlanti-óceánon, de Kane Parsons Backroomsa és Curry Barker Megszállottsága már annál inkább. És úgy tűnik, hogy a horror felfrissülése ismét egy alulról induló folyamat, ahol a fiatalos lendület képes utat törni. Miközben a nyolcadik Sikoly készül, és lassan a Fűrész is kiállíthat egy teljes focicsapatot, szükség is van némi megújulásra. Legyen akármilyen különös is ez néhány szkeccsvideóstól.
Persze jobban belegondolva nem akkora meglepetés, hogy Barkerék kompetens horrort tudnak rendezni. Egyrészt, a munkásságukban (a csatornán, amelyet az egyik főszereplővel, Cooper Tomlinsonnal csinálnak) már felütötte a fejét a borzongatás. Másrészt hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egy igényesebb videós kifejezetten sok filmes gyakrolatot szerezhet, és semmivel nem lesz alkalmatlanabb annál, aki most sétált ki diplomával a kezében egy filmes akadémiáról. Hiába, szokatlan világban élünk, ahol a reménybeli feltörekvő rendezőcsillagok és a „Ne hívd fel Peppa malacot hajnali háromkor” ugyanazon a platformon osztoznak.
Dévényi Tibi bácsi csalódott lenne
A Megszállottság egy négyfős baráti társaságnak mutat be minket. Ugyanabban a lemezboltban dolgoznak, közösen járnak kvízestekre, és néha kicsit egymásba szeretnek. Közülük Bear (Michael Johnston) az, aki kicsit kilóg a bandából: szorongó, zárkózott személyiség. A srác fülig szerelmes Nikkibe (Inde Navarrette), de képtelen elmondani neki az érzéseit. Pedig az idő nem neki dolgozik: Nikki úgy dönt, hogy felmond a munkahelyükön, és Bear még el is puskázza az adódó lehetőségeket, hogy randizni hívja. Ekkor egy kétségbeesett ötlettől vezérelve eltöri a korábban vett, vicces csecsebecsének hitt Kívánságfűzt, azt kívánva, hogy Nikki bárcsak úgy szeretné őt, mint senki mást a világon.
Ahogy az lenni szokott ez az óhaj csúnyán a visszájára fordul. Nikki eleinte csak természetellenesen vonzódik Bearhez, ragaszkodik hozzá, és szinte sose tágít az oldaláról. Aztán elkezd egyre furcsábban viselkedni. Éjszakánként egy sarokból figyeli, ahogy alszik. Furcsán, természetellenesen mozog, és egyre ijesztőbb érzelmi kitörései vannak. A teljes megszállottság közepette Bear is elkezdi érezni, hogy valami sokkal gonoszabbat szabadított magára, mint azt a kívánsága elsuttogása közben gondolta volna. Az átok pedig igazán makacsnak bizonyul, és semmi garancia nincs rá, hogy meg lehet törni.
Egy makulált elme örök süllyedése
A Megszállottság (bár több ponton is nagyon erős), a történetével is meglepően nagy ívet jár be. Pedig ez nem jellemző a legtöbb horrorra, itt mégis egészen felkavaró és elgondolkodtató öteltekkel van dolgunk. Mert messze túlmutat a hagyományos toposzon, miszerint vigyázz, mit kívánsz, mert a nyájas dzsinn nem azt teljesíti, amire vágysz, hanem azt, amit kimondasz. Fundementálisan persze erről van szó, és Bear lényegében azzal a mozdulattal, amellyel eltöri a Kívánságfűzt, el is bukik. Azonban az, hogy mi hogyan viszonyulunk hozzá, az már ettől lényegesen független, olyannyira, hogy egy ponton túl már nem is lesznek olyan lényegesek az átkot körülvevő technikai részletek.
Eleinte ugyanis nem olyan nehéz együtt érezni Bearrel. Egy krónikusan szorongó, elmagányosodott srác, aki alapvetően jószándékú. Persze lehet bosszankodni gyávaságán és döntésképtelenségén, és azt sem állítom, hogy a barátid után ácsingózni, de mindezt egy szóval sem említeni egy egészséges kapcsolati dinamika. De mégis megsajnálja az ember ezt az esendő, bénázó karaktert. Aztán kezébe veszi a Kívánságfűzt, és megindul a lejtőn. Ezen a ponton ugyanis belép a képbe a szabad akarat és a beleegyezés kérdése is.
Itt ugyanis Bear lényegében felülírja Nikki vélt vagy valós visszautasítását (sose jut el odáig, hogy tényleg rákérdezzen), ezáltal pedig az autonómiáját is. Ez az első pillanatban sem szép, de talán még nem annyira főbenjáró, elvégre impulzívan cselekszik, és még napokkal később sem lehet biztos benne, hogy a mágikus tárgynak bármi köze van a történtekhez. Azonban az ezt követő tettei már szépen lassan érdemessé teszik arra a büntetésre, ami közeleg felé. Ez egyébként valahol a „jófiú-szindróma” jelenségét is leírja. Nem azzal van a baj, ha valaki elsőre azt kívánja, bárcsak mégse utasították volna vissza. Azzal van a baj, ha valaki nem képes elfogadni a helyzetet, és a másik szabad akaratát.
Man or bear?
Bear ugyanis nem figyel az olyan részletkérdésekre, hogy mennyire természetellenes Nikki friss keletű vonzalma. Pedig Barker minden követ megmozgat, hogy érezhető legyen. Olyannyira, hogy néha kicsit túlzásnak is éreztem a baljós, nyomasztó zenét az egyébként idillinek tűnő jelenetek alatt. A kialakuló kontraszt látványos, de talán lehetett volna engedni a nézőnek, hogy szépen lassan döbbenjen rá a helyzet fonákságára. Az addig kedves, de abszolút csak barátként viselkedő Nikki ugyanis innentől abszolút nem önmaga. Mielőtt elkezdené ámokfutását, Bearnek le kellene esnie, hogy ez már nem ugyanaz a lány, akivel éveken át barátságot ápolt.
És itt válik a történet kvázi gonoszává, amint nem kíván kilépni a helyzetből, egész addig, amíg az kifejezetten rá nem jelent veszélyt. Viszonylag gyorsan maga mögött hagyja az úriemberhez méltó, tartózkodó viselkedést, és csak kihasználja Nikkit. És itt muszáj megdicsérjem a forgatókönyvet (szintén Barker munkája), amely finoman, de mégis érzékletesen mutatja be Bear lelkének sötétebb szegleteit. Például amikor egy-egy pillanatra az igazi Nikki mégis kibukkan az őt elnyomó démon mögül, és a haláláért könyörög, mindebből csak annyi esik le neki, hogy a lány nem akar vele lenni.
Viszont ezen a ponton a történet által kihagyott lehetőségekre is ki kell térni. Az igazi Nikki messze nem kap elég fókuszt a Bear önzését megtorló végzet mellett, és maga Bear is csak néhány villanást mutat személyiségéből a folyamatos kétségbeesés mellett. Így sajnos érzelmileg nem tud úgy bevonni a Megszállottság (már ami a páni félelmen túl van). Azt már egy fokkal jobban értem, miért nem kapott több fókuszt a Kívánságfűz, és az azt árusító gyanús varázsbolt, de ezáltal meg azért lyukak is maradnak a narratív szöveten.
Kilátástalan kiáltások
A Megszállottság ugyanakkor keményen megdolgozik azért, hogy ilyesmi részleteken időnk se legyen gondolkodni. Barker rendezése ugyanis egy olyan nyugtalanító légkört teremt, amely egészen példás. Az, hogy nem éreztem magam biztonságban a moziszékben, nem is kifejezés. Végig biztos lehettem benne, hogy a helyzet egyre csak romlani fog, mind a helyzetre egy jobban rászolgáló főszereplő, mind a barátaik számára. De hogy pontosan mikor és hogyan, abban folyamatos meglepetések jöttek. Néha csak egy nyomasztó légkör alakul ki, máskor a szociális szégyenérzettel szegeznek a székhez, amikor Nikki művel egyre furcsább dolgokat. Végül pedig olyan terrort szabadít a nézőre, hogy nem viccelek, a moziból kisétálva egy pánikroham szélén voltam.
Hogy ez ilyen jól működik, az egyben a filmes eszköztárnak is köszönhető. A Megszállottság érezhetően alacsony költségvetésű, de ez jól is áll neki. A kevés helyszín és statiszta egy klausztrofób érzetet az a jeleneteknek. Nem tart sokáig, hogy elhiggyük, innen nincs kiút, pláne a szorongó Bear számára. Minderre csak ráerősít a sok félhomályos, szubjektív színvilágú beállítás és az egészen sok közeli. A hagyományos horror-elemeknek pedig szintén elsőrangúan ágyaznak meg: háttérből éppen kirajzolódó sziluettek, baljós hangok a háttérből és ijesztő felismerések, nem egyszer nyers kegyetlenséggel párosítva.
És mindemellé a színészi játék is kitűnő, pedig alapvetően ismeretlen nevekről van szó. A Nikkit játszó Inde Navarrette egészen elképesztő, ahogyan képes váltani az igazi Nikki, az „overly attached girlfriend” és a bosszúálló démon személyisége között, mindegyik szerepben meggyőzőt alakítva. A legteátrálisabb jelenetei is neki vannak, de mindezt csontig hatolóan és nem ripacskodva tudta hozni. Michael Johnston Bearként már kisebb palettáról dolgozhatott, de ő is meggyőző volt az egyre kétségébeesettebb és szánalmasabb főszerepben. A mellékszerepekre sem lehetett panasz, igaz, Cooper Tomlinson már inkább csak tipikus seggfejet játszott. Azért YouTube-szkeccsekkből szabadulva ez sem rossz.
Verdikt
A Megszállottság nemcsak azért jó horrorfilm, mert megfosat. Szó se róla, megindítja az ember bélmozgását, és tudja, mikor engedjen a szorításon, és mikor ne kegyelmezzen a nézőnek. Csupán felszínes horrorként is csak dicsérni lehet, olyan archaikus félelmeket tud felszabadítani az emberben. A kilátástalanság azonban arra is jó, hogy elgondolkozz, valójában ki a tettes, és ki az áldozat. Hogy egyetlen férfi önzősége és beképzeltsége mennyi fájdalmat okoz a körülötte lévőknek. Hogy egy kapcsolat nem alapulhat manipuláción vagy más kötöttségeken, csakis kölcsönös szabad akaraton. Nem mondom, hogy ebben a szálban ne lehetett volna jobban elmerülni. De így is fantasztikus, hogy a Társ után ismét kapunk egy reménybeli klasszikust ebben a témában.