2019. április 25. Több mint hét éve. Ekkor volt a Bosszúállók: Végjáték magyarországi premierje. A film, amely megkoronázta az MCU bő egy évtizedét, méltán lett hatalmas siker. Úgy érződött, hogy minden univerzumépítés, minden korábbi film ezt a (nagyjából háromórás) pillanatot készítette elő. A katarzis után pedig nem maradt más, csak üresség. Ez a jól sikerült lezárások érdeme, azonban köztudomású volt, hogy a szuperhősök még nem akasztják szögre a köpenyüket. Az élet megy tovább, csak egy új helyzetben, amelyhez mind a karaktereknek, mind a nézőknek alkalmazkodnia kellett. Tudni lehetett, hogy egy átmeneti időszak, egy eldolgozási fázis következik. Azt viszont nem sejtettem, hogy ez az időszak hét évig tart majd.
Eleinte természetes volt, hogy az egyes filmek a Végjátékból indultak ki, és onnan folytak tovább. Ahogy az is, hogy előzményfilmeket és sorozatokat is kaptunk szép számmal. Azonban teltek az évek, gyűltek a csúnya mellényúlások (a Kvantumániától a Marvelekig), és egyedül a multiverzum építgetésére történtek próbálkozások. De innen is hiányzott az a kontinuitás, az az alaposság, amely a Végjáték előtti érát jellemezte. Itt nem érződött úgy, hogy valami nagy felé közeledünk. És amikor a tavalyi Amerika kapitány is még a feldolgozással kezdett, és a Fantasztikus 4-es kezdte el először felvezetni a a Doomsday-t, volt valami baj a levegőben. Főleg, hogy utána bő egyéves szünet következett. Július végén azonban megérkezett a Pókember: Vadonatúj nap, és ezáltal úgy tűnik, véget ért a hét szűk esztendő.
Feledés-kalitka
Bár Pókember a Nincs hazaút végén megmentette a szeretteit (és gyakorlatilag a világot), ennek súlyos ára volt. Peter Parkert ugyanis mindenki elfelejtette, és egyedül a maszkos hős maradt meg a köztudatban. Nem emlékszik rá sem MJ, sem a barátai, és csak a közösségi médiából követheti, ahogy apránként elvégzik az egyetemet. Ő maga közben a munkába temetkezik, sorra számolja fel New York bűnszervezeteit és legveszélyesebb gonosztevőit. A lakosság rajong érte, a hatóságok is szívesen veszik a segítségét, de közben mégis mélyen magányos. Gyakran ellátogat May néni sírjához, de nem barátkozik, nem szocializálódik és nem kapcsolódik ki.
Bár a felszínen működik a dolog, a kiégés csak egy a számtalan nehézség között. Felbukkan egy titokzatos ellenség, aki képes telekinézissel átvenni a hatalmat emberek felett. Válogatás nélkül száll meg civileket és elítélt bűnözőket, és egy V-Max nevű tárgy után kutat. Egyedül Peter agyába képtelen beférkőzni, ezzel azonban csak magára haragít valakit, aki képes tönkretenni az életét. Közben pedig a pók-génjei sem bírnak magukkal, és a teste ijesztő átalakuláson megy át. Hamar rá kell döbbenjen, hogy a magány nem tartható fenn a végtelenségig. Szüksége van barátokra, vagy legalábbis szövetségesekre mind különös ellenfelével szemben, mind a saját egészsége érdekében.
Mert barát nélkül gyenge még a Póki is
A Vadonatúj nap egyik legnagyobb erénye ugyanis éppen abban rejlik, hogy hagyományos karakterdrámaként is remek. Miután túllendülünk a fonál felvételére rendelt montázson, egyből mellbe vág Peter magánya és fájdalma. Évekkel korábban meghozott egy döntést, amely elvágta őt az emberektől, és ezen már nem is próbál változtatni. Nem keresi fel barátait, sem szuperhős-kollégáit, legalábbis nem Peterként. És mindeközben a film remekül érzékelteti, hogy az elidegenedés nem feltétlenül látszik a felszínen. Hiszen ott a szakmai siker, a küldetéstudat, a maszk mögüli látszat-kedélyesség. A Vadonatúj nap ennek megfelelően is van szerkesztve. Nem merülünk el hosszan a letargiában, hanem két bevetés között kapunk el néhány őszinte pillanatot ebből a kiégés felé robogó életből.
Aztán persze érkezik az első komolyabb érzelmi gyomros, és Peter a sokk hatására elkezd átalakulni. Ez eleinte komolyan gátolja a munkája végzésében, és ekkor kényszerül először magára odafigyelni. Az első reflexe, hogy elnyomja az új (g)énjét, és idővel kell megtapasztalja, hogy ez nem egészen így működik. Peter egy kifejezetten komoly, tanulságos és felemelő utazáson megy keresztül. Szó se róla, egy viszonylag tipikus ívet jár be, de ennél sokkal fontosabb, hogy mindez hitelesen hat. Hogy az MCU egyik legszerethetőbb karaktere tényleg a szemünk láttára válik felnőtté. És hogy nemcsak a pókösztönök és a felhőkarcolók közötti szaltók miatt nézhetünk fel rá, de emberileg is.
És ehhez nagyon szorosan kapcsolódik az évszázados felismerés: nem jó az embernek egyedül lenni. A Vadonatúj nap így különös barátságokat sző, akár más szuperhősök, akár civilek felé. Van, hogy ez felszínesebben jelenik meg, mint a Fekete Özvegy esetében, de máskor a film csúcspontjai születnek meg. Pókember és a Megtorló kettőse egyszerűen imádnivaló. Ahogy a sziklakemény álarcok mögül lassan egy valódi barátság alakul ki, egészen szívmelengető, és egyben szórakoztató is, pont a tagadhatatlan kontraszt miatt. A kettőst képtelenség megunni, és csak remélni tudom, hogy még visszatér a formáció, amely az MCU egyik legegészségesebb dinamikáját hordozza.
A kiszámíthatóság védelmében
Persze az egész felállásnak megvan az a mellékhatása, hogy Peter kortársaira egy kicsit kevesebb idő jut. Félreértés ne essék, fontos szerepük lesz a történetben, de a Vadonatúj nap erősen épít arra, hogy mostanra már megismertük és megszerettük őket. Ennek megfelelően a teljesen új érkezők kicsit tanácstalanabbak lehetnek, de mindenki másnak egyértelmű lesz, milyen hatékony katalizátorai ezek a karakterek a narratíva ritmusváltásainak. Arról már csak nem is beszélve, milyen érett és érzelmes közös jeleneteket köszönhetünk nekik. A Vadonatúj nap ráadásul nem is próbál meg cukormázas-szirupos happy endet adni minden szálnak. Hagyja, hogy egy földhöz ragadt, de megkapó és előremutató befejezéssel búcsúzzunk, legalábbis egyelőre.
Mindeközben a klasszikusabb kalandfilmes szálak sincsenek elhanyagolva. A rejtély magját adó „láthatatlan” ellenfél remekül működik, hiába lett lényegében a premier előtt lelőve a kiléte. Kellően titokzatos és fenyegető is, különösen, hogy eleinte a célja sem teljesen tiszta. De mint idővel kiderül, az egyik legkerekebb motivációval megáldott ellenfél, és a hozzá tartozó leleplezések is működnek. Azért azt semmiképpen nem állítom, hogy ne lehetne megtippelni, mi hogyan fog alakulni a fináléban. Mostanra már nem egyszerű meglepni a közönséget, így akár a kiszámítható jelzőt is rá lehetne aggatni a Vadonatúj napra.
Ez azonban nem lenne teljesen korrekt. Ahogy nemrégiben Christopher Nolan is kifejtette egy interjúban, csak azért, mert bizonyos mintázatokat, praktikákat felismerünk, azok nem lesznek automatikusan rosszak. Ha nem teljesen banális és sablonos a történet, csak rájövünk, mire törekszik, attól még lehet hatással ránk. És a Vadonatúj nap ebben kifejezetten ügyes. A nagy, hősies pillanatokat, izgalmas leszámolásokat, nagy fordulatokat ugyanúgy át tudjuk élni akkor is, ha némi sejtésünk lehet, mire megy ki a játék. Úgy is lehet keretezni a dolgot, hogy valóban elő lettek készítve a csavarok. Mindenesetre a film tempójának nagyon jót tesznek a megfelelő időben történő ritmusváltások és felismerések. A csaknem két és fél óra alatt sem ül le, és hosszúnak sem érződik Pókember új kalandja.
A peak pókja
De ha valaki a klasszikus szuperhős-élményre vágyik, annak sem kell csalódnia. A Vadonatúj nap kifejezetten látványos film, legyen szó a dinamikus pók-akrobatikáról, vagy ádáz leszámolásokról. Talán nem itt található az MCU legtöbb nagy kaliberű zúzása, de azért egy Hulk-tombolás, és pár komolyabb harc alatt szépen muzsikálnak a speciális effektusok. És ami sokkal fontosabb, az összecsapások koreográfiája remek, okosan használt kameraállásokkal és kitűnő ritmussal. De az operatőri munka egyébként is remek, számos meglepően mutatós beállítást láthatunk harcokon kívül is. Ez pedig azért nem jellemző a szuperhősfilmek többségére.
A szokásosnál drámaibb hangvétel a színészi alakításokban is megmutatkozik. Tom Holland kifejezetten erősen hozza a magával is hadban álló Pókembert. Számomra nem mindig szokott meggyőző lenni (ahogy az Odüsszeiában sem volt az), de itt több mint korrekten játszik. Jon Bernthallal remek párost alkotnak, Bernthal a komikus és a drámai pillanatokban is otthonosan mozog. Florence Pugh és Mark Ruffalo inkább sztárvendégként vannak jelen, de Zendaya már komolyabb szerpet kap és a tőle megszokott stabil teljesítményt nyújtja. A pálmát viszont Sadie Sink viszi el. Nehéz úgy beszélni róla, hogy ne lőjem le, kit játszik (ha már végig kellett csinálnia egy teljes sajtóturnét, hogy nem árulhatta el, nem spoilerezek, hátha valaki még nem járt utána). Mindenesetre nélküle nem működött volna az utolsó fél óra érzelmi töltete.
Verdikt
A Pókember: Vadonatúj nap talán a legjobb dolog, ami a Marvellel történt a Végjáték óta. A kellően karakterfókuszú, de a nagy egészhez is hozzáadó történet az univerzum fénykorát idézi. A rejtély ugyan megfejthető, de mégis izgalmassá teszi a cselekményt, az üzenet pedig kifejezetten emberi és szimpatikus. A film egyszerre tud valóban drámai és egy klasszikus szuperhősfilm lenni, ez pedig ritka kombináció. Az talán már csak hab a tortán, hogy a harcok remekül festenek, és művészileg is többet vállaltak a kötelezőnél.
Persze jó kérdés, hogy mindez elég-e, hogy kimozdítsa az MCU-t a nyugalmi helyzetből. Tavaly már a Mennydörgők sem volt rossz, csak éppen az univerzumépítésben volt béna. A Vadonatúj nap ugyan ügyesebb, de szintén nem kínálja tálcán a felvezetést. Év végén a Doomsday ugyanúgy a saját lábán kell megálljon, mert nem kapott túl sok felvezetést. Szó sincs róla, hogy ne működhetne, hiszen a Marvel végre újra életjelet adott magáról. Csak reménykedni lehet, hogy hosszú távon is hasonló szellemiségben készülnek a szuperhősös mozik, MCU-n innen és túl.