A Capcom az elmúlt kilenc évben nyerő szériában van zászlóshajójával, a Resident Evillel. A hetedik rész egyszerre volt újszerű a díszletével és belső nézetével, és mégis egy visszatérés a gyökerekhez a tempójával és túlélő-fókuszú játékmenetével. A következő években pedig a régi és az új kéz a kézben járt. Megkaptuk három klasszikus rész remake-jét, ebből kettőt példás minőségben, amelyek magasra helyezték a lécet a felújítások műfajában. Öt éve pedig a Village gondolta tovább a hetedik rész koncepcióját. Végül nem sokat tartott meg belőle, de egy lendületes és sokszínű horrorélményt adott. Most pedig a Cenega jóvoltából megtapasztalhattam, hogyan kapcsolja össze a két utat, a múltat és a jelent a Requiem.
Még a megjelenés előtt suttogtak róla, hogy a Requiem talán az utolsó Resident Evil-rész lehet, legalábbis az ismert karakterekkel és helyszíneken. Bár látva a széria pénzügyi és kritikai sikerét ezt nehéz elhinni, az is biztos, hogy a Requiem egy remek lezárása lenne az elmúlt harminc évnek. A széria csaknem minden korszakához tud kapcsolódni, akár a történetben, akár játékmenetében. Felül a nosztalgiavonatra, de újít is, egyszerre kedvez a túlélőhorror-rajongóknak és az akció-orientált játékosoknak. És ugyan messze nem nevezném az elmúlt évtized legjobb Resident Evil-jének, egy méltó, minőségi megkoronázása a sorozatnak. Ez pedig egy ekkora múltú és jelenű franchise esetében egy hatalmas teljesítmény.
Raccoon City csápjai
Grace Ashcroft az FBI egyik nyomozójaként különös halálesetek után kutat. Az áldozatok bőre megfeketedett, úgy tűnik, hogy valami megfertőzte őket. A közös bennük ezen kívül egyedül az, hogy mind túlélői az 1998-as Raccoon City-beli eseményeknek. Bár Grace leginkább irodai munkát végez, kivezénylik, hogy helyszíneljen a Wrenwood Hotelben, ahol egy új áldozat bukkant fel. Mivel ez volt a hely, ahol annak idején megölték az anyját, érthető módon nem repes az örömtől, de nekilát felderíteni a félreeső, rég bezárt létesítményt. Megérkezve azt kell látnia, hogy talán tényleg nem véletlen a helyszínválasztás: valaki határozottan vár rá itt és figyeli minden lépését. A különös alak, aki az anyja halálát is okozta, el is rabolja Grace-t, hogy kísérletezzen rajta.
Mindeközben Leon S. Kennedy szintén magán viseli a többi túlélő tüneteit. Tudja, hogy a napjai meg vannak számlálva, így kétségbeesetten kutat a fertőzés eredete után. A Wrenwood Hotel közelében fut bele Grace-be és az őt éppen elrabló Victor Gideonba, így a nyomukba ered. A két főhős innentől közösen, de általában egymástól elszakadva próbálja kideríteni a fertőzések okát, és azt, hogy miért ilyen fontos Grace az elrablóinak. És természetesen egy nagy, Umbrella-központú összeesküvés is lassan előkúszik a háttérből, amely a szokásosnál is több és veszélyesebb fertőzöttet állít Leonék és az igazság közé.
Ellentétek véres balladája
A Requiem-ben tehát két főhőst is irányítunk, de a kettejük harci készültsége a spektrum két szélsőségét fedi le. Grace éppen csak kapott kiképzést, de világéletében egy íróasztal mögül dolgozott, és sosem volt még éles helyzetben. Leon ellenben egy szinte elpusztíthatatlan tank, széles arzenállal és elnyűhetetlen pörgőrúgásokkal. Ennek megfelelően pedig az ő szekcióik is két merőben más oldalát mutatják meg a horrornak. Míg Grace egyértelműen a túlélésre játszik, megidézve mind a klasszikus részeket, mind a hetedik epizódot, addig Leon már az első perctől egy magas fordulatszámon pörgő akcióhorror kormányosa lesz. És hiába tűnhet úgy, hogy ez a két dudás nem fér meg egy csárdában, a hangszereik mégis különböznek annyira, hogy kiegészítsék egymást.
Grace eleinte teljesen védtelen lesz, sőt, az első két fejezete inkább hajaz egy pszichológiai horrorra, mintsem egy Resident Evil-játékra. Kevés a konkrét fenyegetés, és ami van, az is elpusztíthatatlan. Így marad az óvatos felfedezés és a lopakodás, szűk folyosókon settenkedve és sötét sarkokban bújkálva. A felütés mintha a 2010-es évek végén népszerű indie horrorokat idézné, csak egy fokkal magasabb produkciós minőséggel. A Reqiuem egészen hatásosan eleveníti meg ezt az alműfajt is, de annak természetes behatároltsága miatt egyáltalán nem bántam, hogy nem időzünk itt sokat. Amilyen félelmetes az atmoszféra, olyan gyorsan ki is fulladna a játékmenet. Még szerencse, hogy hamarosan átnyergelünk egy klinikára, ahol kinyílik előttünk egy jól ismert felépítésű RE-helyszín.
Persze itt is lassan építkezünk. Leon ugyan kölcsönadja pusztító kéziágyúját, a Requiem-et, abban mindössze egy töltény van. Az elsődleges módszer tahát továbbra is a lopakodás lesz. Mivel a helyi zombik többnyire beragadtak a még életükben végzett tevékenységekbe, egészen hatékonyan el lehet navigálni közöttük, amíg nem találunk magunknak erősebb arzenált. És meg kell hagyni, hogy mindez remekül működik. Újra tarthatunk egyszerű zombiktól, és nem azért, mert halhatatlanok, hanem mert szűkösek a lehetőségeink. És a zombi-rutinok is érdekes adalékok, amelyek közelebb hozzák a klinikát, vagy legalábbis azt, ami egykor lehetett.
Utólér az útvesztő
Aztán találunk egy hagyományos pisztolyt, és beindul a klasszikus Resident Evil-élmény. Még kevés az erőforrás, még nem érdemes mindenkit lelőni, de már meg tudjuk védeni magunkat. A klinika is egyre jobban megnyílik, és a széria védjegyének számító kastéllyá avanzsál. Vagyis ezúttal is egy apránként feltérképezett, számtalan zárral, megnyitható rövidítéssel és felfedezhető mellékággal operáló helyszínt járhatunk be. Ez persze olyan alap, mint Kinder-tojásban a műanyag játék (és legalább akkora meglepetés is), de ettől még veszettül szórakoztató. Sokszor írtam már arról, hogy ez a fajta felfedezés valami egészen különös helyen csiklandozza az agyamat. És az is biztos, hogy az utóbbi időben sokan próbálták meg lemásolni a receptet, elég csak a Crisolra gondolni. De mégis a Capcom az, aki következetesen magas színvonalon kínálja mindezt.
Ezúttal is sikerült eltalálni az egyensúlyt, hogy a felfedezés belátható, de mégis izgalmas legyen. Hogy mindig annyi opció legyen, ami még nem terhel túl. Hogy meg tudjuk jegyezni a zsákutcákat, hogy azok végig ott motoszkálhassanak a fejünkben. És ezáltal lesz igazán kielégítő, amikor egy kulcshoz elfogynak a zárak, vagy amikor hosszú percek munkája árán megnyílik az átjárás két, addig elszigetelt szárny között. Lépésről lépére feltérképezni a klinikát most is egy OCD-s nedves álma lesz, különösen, hogy a térkép is jelöli a fel nem vett tárgyakat és a fel nem tört lakatokat. De az is mindenképpen dicséretes, hogy a Requiem egy percre sem bizonytalanít el, hogy mikor tudsz még visszatérni egy adott helyszínre körülnézni, és mikor hagyod magad mögött azt örökre.
A vér nem válik vízzé, de Molotov-koktéllá igen
Persze a Resident Evil-státusszal nemcsak a kacsalábon forgó zombikastélyok, de a felszerelésünk menedzselése is jár. Grace viszonylag kevés túrazsákkal érkezik a helyszínre, így alig fér nála el valami. Ennek megfelelően érdemes számon tartani, hogy hol hagytunk el valami értékeset, esetleg több körben behordani mindent a feneketlen tárolóládák egyikébe. Idővel találhatunk néhány hasitasit, de eddigre a zsákmány mennyisége is nő annyit, hogy ne dúskáljunk a férőhelyekben. Eddigre egyre több recept szerint kraftolhatunk magunknak gyógyszert vagy lőszert is a fellelhető zöld növényekből vagy fémhulladékból.
Ennek a folyamatnak fontos tényezője lesz a mutáns zombivér, amelyet egy kis készülékkel gyűjthetünk össze. Néhol csak tócsában áll a padlón a gusztusos nedű, máskor legyőzött élőhalottakat csapolhatunk meg. Érdekes mechanika, és még egy ok, hogy újra visszatérjünk korábban már látogatott helyiségekbe, elvégre végtelen sok vért mégsem vihetünk magunkkal egyszerre. A zombikat életető (élőhalottató?) folyadékból egyébként már olyan izmosabb játékszereket is barkácsolhatunk, mint a Molotov-koktél, vagy az injekció, amely spontán robbanásra készteti a megszúrt zombit.
Utóbbi lesz a legerősebb fegyverünk lopakodás közben, és meglepően kielégítő az amúgy szívós élőhalottakat egyetlen véres pukkanás közepette kimúlni látni. De ha nem vetjük meg a nagyobb hangzavart, a Requiem még egy fokkal nagyobbat szól. Az egy dolog, hogy fantasztikus érzés elsütni (nemcsak akkorát rúg vissza, mint egy ló, de az ellenfél arcát is leszakítja), viszont a lőszer szűkössége is különlegessé teszi. Amikor megszólal, az egy sátoros ünnep, és a jelenléte egy megnyugtató biztonságot ad akkor is, amikor hemzsegnek körülöttünk a fertőzöttek.
Posztó is, meg nemezis
Grace klinikája tehát nem annyira a terror, mint a jól adagolt izgalom háza lesz, de azért akadnak pontok, ahol visszaköszön a félelem is. Egy-egy helyszínen ugyanis kapunk a nyakunkba egy elpusztíthatatlan, de megingatható bestiát, aki megállás nélkül rója a folyosókat és vadászik ránk. Ez, különösen a klinika pincéjében fantasztikusan működik. A szörny egyszerre fenyegető, megköveteli, hogy óvatosak és csendesek legyünk, de mégsem válik bosszantóvá. Nem éreztem azt, hogy csak púp a hátamra. Persze gyakran akadályozza az előrehaladást, de inkább egy dühös házőrző kutya, mintsem egy kiállhatatlan piaci légy érzetét kelti. Ez megint egy olyan tulajdonság, amelyet pontosabban megörökíthetnének a Capcom házi feladatát lemásolók.
Az ifjú FBI-ügynök tehát egy viszonylag klasszikus, alulról építkező Resident Evil-kalandba vezet be minket, ahol az atmoszférának is nagy jelentősége van. Itt az ember nem érzi magát biztonságban a folyosókon, nem példátlan, hogy megijesztik, vagy hogy vívódik, bekapcsolja-e a lámpát a koromsötétben, kockáztatva ezzel a zombik megtisztelő figyelmét. Bár egyre kevésbé vagyunk védtelenek, egészen a fináléig érezni fogjuk korlátosságunkat, és emiatt végig működik is a horror félelemközpontú aspektusa. Nos, talán nem meglepő, hogy Leon esetében nem egészen ez lesz a helyzet.
Leon, a profi
Leon már az első felbukkanásakor egy gyilkológép. Komoly tűzerő, akrobatikus rúgások. Kicsit megidézi a rossz emlékű hatodik részt is, csak itt a harcrendszeren megérezni az azóta eltelt tizenöt évet (de talán többet is). Ez azt jelenti, hogy Leon szekciói szégyentelenül, bűnös élvezetet nyújtóan szórakoztatóak. Egy véres, lendületes káosz az egész, tetemes arzenállal. Előkerül kétféle sörétes puska, egy gépfegyver, két mesterlövészpuska, gránátok, és szekercével is úgy apríthatjuk az élőhalottakat, mint a tűzifát. Sőt, nem egyszer a láncfűrész is előkerül. És nem kell félni, gore-ból is jut bőven: robbannak a fejek, fröcsköl a vér, és közben a mordályaink is példás visszajelzést adnak. Leon irányítása, kár szépíteni, egy power fantasy, és eleinte a Requiem is így kezeli.
A játék első felében Leon lesz az, akivel kiereszthetjük a gőzt Grace stresszes menekülései után. Egy-egy jóleső szünetet kapunk, amikor néhány tucat zombival együtt az idegeinket is kivasalhatjuk. Ez egyrészt segít, hogy hosszabb ideig a Requiem előtt maradhassunk, másrészt megelőzi, hogy elérzéketlenedjünk a Grace által érzett borzalmak iránt. És bár az én ízlésemnek túl rövidek voltak ezek az ámokfutások, nagyjából értem, hogy miért volt szükség rá. Egy intenzív, de múlandó szekció után még nem vágyunk vissza a védtelen állapotba, de mégis vissza kell térni Grace-hez, és ez ad egy plusz félelmet és ódzkodást, amíg újra felvesszük a fonalat.
A Requiem második félidejében viszont a fókusz már inkább Leonra esik. Az akcióhorror-jelleg marad, csak jönnek szívósabb és veszélyesebb ellenfelek. Leon is megkapja a maga Resi-kastélyát, még ha nem is olyan klasszikus módon, mint Grace. A lövöldözés továbbra is szórakoztató, és a Capcom arra is ügyelt, hogy új ellenféltípusokkal és helyszíni sajátosságokkal is feldobja az összecsapásokat. Az élmény tehát itt is remek, de hazudnék, ha azt mondanám, ugyanolyan színvonalasnak éreztem, mint Grace fejezeteit. Talán a sivár környezet, talán a gyakrabban megjelenő linearitás, talán az addigiak tükrében szokatlan pontrendszer, de valami ott van a levegőben.
Előremutató múltidézés
Ne értsetek félre, Leon kalandjai így is nagyságrendekkel koherensebbek, mint elsőre gondoltam. És meglepően jól áll negyedik résztől bejött lazább, a camp kapuit ostromló stílus is, lássunk bármennyire hajmeresztő jeleneteket. Viszont így is volt némi hiányérzetem Raccoon City romjai között, egyenes úton előrehaladva, és lépten-nyomon egy nosztalgiacsapdába lépve. Mert a Requiem nagy tisztelettel fordul elődjei felé, de ez a tisztelet éppen a határán van annak, amit arcátlan fan service-nek neveznék. Ez, társítva a már említett ütemezési kiegyensúlyozatlansággal, hagyott bennem némi keserűséget.
Persze a történet indokolja valamelyest, hogy miért így festenek a dolgok. A játék elején még keveset tudunk, így Grace-szel együtt próbáljuk kideríteni az események hátterét. Amikor pedig a cselekvés ideje jön, akkor már Leon az emberünk, hogy egyszemélyes hadseregként próbálja megmenteni a világot. És ennél sokkal mélyebb sztorira nem is érdemes számítani. A rejtélyek lassan feloldódnak, valami az átvezető videók, valami a felszedhető feljegyzések által. Maga a cselekmény pont elég ahhoz, hogy izguljunk a hőseinkért, de őszintén szólva semmi olyat nem látunk, ami úgy igazán a falhoz vágna. Ez egy vérbeli Resident Evil kínos egysorosokkal és logikátlan összeesküvésekkel.
Viszont haragudni mégsem lehet rá. Egyrészt, mert egy Resident Evil nem is lenne önazonos némi szerethető kínosság-menőség keverék nélkül. Másrészt azért sem, mert a Capcom elegánsan fejet hajt az egész franchise előtt. Az első résztől az utolsóig mindegyikre vannak utalások, ahogy Grace anyja, Alyssa is ismerős lehet az Outbreak-ből. Lehet, hogy a nosztalgia néhol megszaladt, de mind játékmenetben, mind történetben egy olyan kalandot kapunk, amely mellett nem furcsa, hogy az első, a hatodik és a hetedik rész egyazon sorozat tagja. És ezért gondolom azt, hogy a Requiem ideális zárása lehetne a szériának, vagy legalábbis egy korszaknak.
Verdikt
Persze erre vajmi kevés az esély, és nemcsak a Resi sikeressége, de amiatt is, hogy igazi könnyes búcsút végül nem kell vegyünk a végén. De így is elismerésre méltó, ahogy a Requiem hidat képez az egyes előzményei között. A két nézőpont, a kétféle játékstílus nem üti, hanem kiegészíti egymást, és remekül működnek egyazon játékban. És az is látszik, hogy mi az, ami állandó a széria életében: a felépítés, a felfedezés, a visszatérő elemek és persze a kicsit kínos, kicsit lapos, de szerethető történet. És mindennek az egyik legkiforrottabb változatát láthatjuk. A körítés is kifejezetten minőségi. A látványtervezés ugyan nem egységes, de technikailag sosem lehet panasz, akár grafikáról, akár teljesítményről van szó. És bár a zene most nem olyan emlékezetes (kivéve a nosztalgia-húrokat pengető Raccoon City-dallamok), egy remek hangkeverés a fülünket is kényezteti.
A Resident Evil Requiem messze nem tökéletes, de mégis az egyik legteljesebb Resident Evil-élmény. Nem tagadom, hogy Grace szekcióit stílusukban közelebb érzem magamhoz, de közben nem mehetek el amellett sem, hogy milyen szórakoztató Leon féktelen pusztítása. Nem véletlen, hogy alig hallani negatív véleményt a rajongóktól. Részben mindenki kívánsága teljesült, még ha ez azzal is járt, hogy senkié sem teljesült tökéletesen. Ezt fel lehet fogni kompromisszumként, de úgy is, hogy most értek össze harminc év szálai.
A tesztpéldányt a játék hazai forgalmazója, a Cenega Hungary biztosította. A Resident Evil Requiem dobozos kiadása PlayStation 5, Xbox Series S és Nintendo Switch 2 platformokra megvásárolható a hazai boltokban.