2023 egy brutálisan kompetitív év a videojátékos világban. Szinte felsorolni is nehéz lenne, hány alkotás jelentkezett már be az év játéka címre. Várható volt, hogy a Marvel’s Spider-Man 2-t is a legjobbak között fogjuk emlegetni, azonan ilyen erős évben úgy érzem, kicsit lemaradt az élbolytól. Félreértés ne essék, a játék minden tekintetben nagyszerű, de egyszerűen annyira masszív az idei felhozatal, hogy a jobbnál jobb játékok között még egy Spider-Man 2 is el tud fakulni.
Nem kell többnapi hidegélelem
Az inflálódó valutánk, a dráguló videojátékok és a silányodó minőség mellett a játékosok egyre kevesebb kapaszkodóval rendelkeznek, amivel validálhatják befektetésüket egyes címekbe. Sajnos elég sok diskurzusba botlottam az utóbbi hetekben, melyekben például az Assassin’s Creed: Mirage hosszát (rövidségét?) érték a kritikák. Azonban én még mindig tartom, hogy egyáltalán nem ördögtől való, ha egy játéknak van eleje, közepe és vége. Ráadásul, ha minderre nem kell a rohanó világban az időnk egy nagy szeletét rááldozni, annak külön szoktam örülni.
Viszont még mindig nagyon sokan mérik időben a játékok árát. Pedig nem is tudom melyik a jobb: ha ugyanannyiért egy soha véget nem érő grindfesztivált kapunk bármilyen hozzáadott érték nélkül, vagy egy 30-órás kalandot feszes sztorival, mondanivalóval, és jól felépített játékmechanikákkal?
A Sony gondozásában és az Insomniac fejlesztésében megjelent Spider-Man 2 sem egy végeláthatatlan monstrum. Már mielőtt megjelent volna, a hangos kisebbség előre temette, hiszen sztori-vezérelt, egyjátékos módban játszható (na jó, egy kooperatív mód simán elfért volna benne) alkotásként nem kínált többszáz órányi tartalmat. Sőt, még endgame tartalom sincs benne! Tökéletesen megértem, hogy az egyre drágább árcédulák mellett a játékos is többre vágyik, de határozottan nem a rétestészta nyújtása a megoldás.
A Spider-Man 2-nek pedig nem tisztje, hogy egy live service modellbe oltott grindparádé legyen. Igazából nagyon halkan azt is megjegyezném, hogy talán még így is hosszabb volt a kelleténél.
Kétszeres erő, kétszeres felelősség
A 2018-as első rész, és a Miles Morales főszereplésével készült önálló kiegészítő után kapja fel a fonalat a folytatás. Immáron két Pókember őrzi New Yorkot, de a két hálószövőnek még így is nehéz zsonglőrködnie a szuperhősködés és a magánélet között.
Peter Parker tanári állásának első napját sem tudja lenyomni, mert épp a Homokember kezdett ámokfutásba. A tutorialként is szolgáló szegmens izgalmasan és lendületesen indította be a sztorit, és már az első fél órában irigylésre méltón megteremtette a hangulatot. Ami talán saját maga ellenségévé is vált, amikor a kirobbanó felvezetés után egy kicsit leült a narratíva, hogy összeszedje magát és elindítsa az új történetszálat.
Miles pedig a sulit, barátokat, potenciális barátnőt és az átlagos tiniéletet veszélyezteti minden alkalommal, amikor magára ölti a pókgúnyát.
A történetben egyáltalán nem szeretnék elmélyedni, mert ahogy észrevettem internetes szaladgálásaim közben, többeknél az is heveny pánikrohamot okozott, ha megláttak olyasmit, ami amúgy az előzetesekben is benne volt.
Szóval legyen egyelőre annyi elég, hogy Peter és Miles együttes erővel veszi fel a harcot Kraven vadászatával szemben, miközben a magánéletük szépen kicsúszik az irányításuk alól. Klasszikus Pókember-narratíva, de a játék kiválóan vázolja fel a dinamizmusokat, melyek parádésan változnak a cselekmény során.
Néha mozi, néha játék
Nem meglepő az állítás, hogy a Spider-Man 2 is egy történetközpontú játék lett, ami erősen épít a szereplői közti kapcsolatra, miközben persze a szuperhősös bűnüldözés sem maradhat ki a repertoárból.
Az összképet tekintve erősen elkülöníthető maga a sztori és a játékmenet, így nem nehéz felfejteni a mostanra jobban szembetűnő hibákat. A játék egyfelől megpróbál filmként viselkedni. Rengeteg átvezetőt láthatunk, a dramaturgia is erősen filmszerű, ahogy a szinkronszínészek és a szereplők játéka is egy filmalkotásra hajaz. A cinematikusság nyilván nem újkeletű a Sony játékainál, de a Spider-Man 2-nél vettem észre a leginkább, hogy mostanra mennyire elkülönül mindez a játékélménytől.
A szigorúan vett játékmenet során nem sokat mesél a játék, az megmarad vegytiszta csihi-puhinak, felfedezésnek, amibe néha bele-belemagyaráznak a karakterek. Ellenben, ha egymás mögé raknánk az átvezetőket, valószínűleg a teljes sztorit megkapnánk egy egységes filmként.
Egy név, két lehengerlő személyiség
Van, amikor nem baj, ha egy folytatás, nagyobb, több, és szebb. Az előbbi jelzők közül sok teljesül is, de itt nem ártott volna, ha egy kicsit többet kapunk. A sztori a végére csömörítően tömény lesz, ellenben a New Yorkban elvégezhető melléktevékenységek nagy százalékban nem érdekesek annyira, hogy minden áron loholjunk utánuk.
De maximalistáknak szerencséjük van, mert egy laza 30 óra alatt platinázható a játék, és minden elvégzett mellékszál, gyűjtögetnivaló után kapunk valami kis extrát, ami miatt végülis megérte a fáradtságot.
A fejlesztők elég ügyesen oldották meg a két karakter irányíthatóságát is. Bevallom, előzetesen úgy gondoltam, hogy el fogják alibizni, de meglepően nagy szabadságot kaptunk; habár itt sem voltam tökéletesen megelégedve. Bizonyos, karakterre szabott küldetéseken kívül szabadon választhatunk Miles és Peter között, és a sztoriküldetések során automatikusan cseréli a játék a nézőpontokat.
A két Pókember képességei ugyan eltérnek egymástól, és egy közös mellett külön-külön képességfát is kaptak, de őszintén szólva játékélmény szempontjából nem sok különbség van köztük. Hiányzott valamiféle fundamentálisan más megközelítés, ami miatt taktikai szempontból érdemes lett volna cserélgetni őket. A változatosságnak csak egy ránk erőltetett illúzióját kaptuk azzal, hogy bizonyos tevékenységeket csak egyikükkel, vagy másikukkal tudtunk elvégezni. Ezen kívül marad az egyéni preferencia, hogy éppen kit használunk többet.
A játékmenettel szemben a sztori ismét jobban használja a rendelkezésére álló eszközöket. A két Pókember szembesül saját nemeziseivel, ugyanakkor a maszk nélküli hétköznapok során felmerült megpróbáltatásaikban is helyt kell állniuk. Mindkét hálószövő karakteríve jól behatárolható, és elég figyelmet kapnak minden aspektusban. Az írói munka abszolút elképesztő, ahogy ezt a csomó szálat összehozták, és nem csorbult egyik karakternek sem az íve.
Azért senki se essen kétségbe, a Spider-Man 2 során nem csak átvezetőket bámulunk; egészen meglepő, de játszani is enged bennünket!
Hálószárnyakat ki!
Adva volt, hogy a 2018-as első részben és a 2020-as Miles Moralesben látott alapokból fog építkezni a második rész is. A játékmenet nem tartalmaz nagy újításokat, vagy forradalmi változásokat. Ami működik, azt meghagyták, ami esetleg javításra szorult, azt pedig a kicsiszolták.
A játék csúcspontja viszont még mindig maga az utazás. A hálóhintázás New York megalomán építményei között, átsuhanás a Central Park felett, vagy nyugis városnézés a queensi kertvárosban még mindig elképesztően jó érzés. Mivel a térkép bejárható területe is megnőtt a folytatásra, a sima hálóhinta már nem lesz elég, hogy gyorsan elérjünk egyik helyről a másikra.
Peter és Miles is felszerelkezett hálószárnyakkal, melyek segítségével nagy sebességgel vitorlázhatunk. A város megannyi szélcsatornáját felhasználva pedig az eddiginél sokkal nagyobb távolságokat tehetünk meg anélkül, hogy a lábunk a földet érné.
A tökéletes flow élményt azonban feltűnően sokszor akasztotta meg a bugos irányítás. Csomószor fordult elő, hogy hálóhintázás közben nem pont arra ugrott a Pókemberem, amerre akartam, és néhána még a megfelelő gombkombinációt sem vette be kiugráshoz, felkapaszkodáshoz, vagy más műveletekhez. Ilyesmire nem emlékszem a korábbi részekből, de itt kifejezetten sokszor találkoztam vele, ami elég bosszantó volt.
Kapd el őket, tigris!
Na, nem annyira bosszantó, mint az MJ-vel való kötelező lopakodós küldetések. Nem tudom, hogy ezek a skippelhetetlen, de cserébe rém kellemetlen missziók milyen célt szolgáltak a sztori, vagy a cselekmény szempontjából, de ezen a ponton már nem is érdekel. A fejlesztők annyira izzadságszagúan igyekeztek minden erejükkel MJ-t is egy kompetens szereplővé tenni, hogy azt már rossz volt nézni. Annál sokkal finomabb dramaturgiai eszközökkel is meg lehetett volna oldani, mintsem valamiféle John Wickké tenni őt a játék végére. Ez nem jellem- vagy karakterfejlődés, ez leginkább borzasztó írás.
És ahogy MJ, úgy összességében a játék is egyre fárasztóbbá válik. A rövid attention spannel rendelkező célcsoport mindent megkap, hogy a szerotonin a plafont is kirúgja. Töméntelen mennyiségben érik egymást az akciók, bossharcok és végeláthatatlan csaták a rosszfiúkkal. Ha valamit, akkor ezt simán lehetett volna szellősebbnek hagyni, mert így az is csömört fog kapni, aki amúgy él-hal az akciójelenetekért.
Közben pedig érthetetlen módon, abszurd kontrasztot állítva az MJ-s szegmensekhez hasonlóan egy csomó lassú, filler rész is megjelenik a fő sztori során, ami rendre kidobott az élményből.
A felirat nem beszélni magyar
És volt még valami, ami állandóan hazavágta a hangulatot. Mégpedig a magyar felirat. Valahol hallottam, hogy talán AI végezte a fordítást, ami sok mindent megmagyarázna. Értem én, hogy egy ilyen apró piacra szinte fölösleges erőforrás kidobás lokalizálni egy játékot. De ha már készül, akkor készüljön el rendesen.
Ami inkább aggasztó, hogy sehol sem futottam bele olyan bejegyzésbe, ahol ezt a silány feliratot kritika érte volna. Mivel alapbeállítás, hogy régiónkban magyarul jelenik meg a felirat, majdnem biztos vagyok benne, hogy minden magyar játékos így találkozik vele először. Jól értem, és beszélem az angolt, alapvetően nem lett volna szükségem a magyar feliratra, de egy idő után már a katasztrófaturizmus miatt és megszokásból bekapcsolva hagytam.
A magyar felirat ugyanis képtelen megbirkózni egy csomó szlenggel, kifejezésekkel, közhellyel, vagy egyértelműen fordítható szójátékokkal. Marad a jó öreg tükörfordítás, meg az esetlen nyelvtani fogalmazások. A legtöbb esetben mintha egy pofátlan Google-fordítást láttam volna, így mindenkinek, aki csak egy kicsit is érti bármelyik elérhető idegennyelvet, inkább azt javasolnám, hogy állítsa át arra a feliratozást. Ha pedig ezek is ugyanolyan szarok, mint a magyar, azt írjátok meg nekünk!
Más, technikai jellegű problémával nem nagyon találkoztam a játék során, de érdemes kiemelni a modern technológia szembenállását a klasszikus videojátékélménnyel. A Spider-Man 2 során nagyon erős az uncanny valley: a környezet, a város, az animációk félelmetesen kidolgozottak. Bizonyos szemszögből és távolságból már-már a fotorealisztikus minőséget karcolja, mindeközben a karakterek arcai kifejezetten furcsák. Miközben minden ultra realisztikus, a gyurmafejű Mary Jane, vagy Harry Osborn rendesen ijesztően hatnak. Talán Miles fizimiskája sikerült a legélethűbben, de még rajta is bőven látszik, hogy egy videojátékos CG karakter.
De ha megszokjuk, hogy az arcok úgy néznek ki, ahogy, akkor már a továbbiakban nem lesz probléma a látvány élvezhetőségével. A New York-i utcák, felhőkarcolók, parkok, a Hudson vagy az East River vizei egytől egyig valami elképesztően festenek. Az épületek a végletekig ki vannak dolgozva, de a játékmenetbeli animációk és mozdulatok is az utolsó részletig le vannak modellezve.
Pók-korrektségi kitekintő
Ismét elszörnyedve tapasztaltam, hogy mennyi-mennyi negatív felhangot kapott a játék, amiért mert bemutatni olyan embereket, és helyzeteket, amik eltérnek az önkényesen “normálisnak” bélyegzettektől. Lehet, hogy a Spider-Man 2 több helyen próbál érzékenyíteni egy kicsit, de egy pillanatra nem éreztem azt, hogy bármit is erőltetne. Szimplán csak természetesnek veszi, hogy léteznek mások is ciszhetero fehér férfiakon kívül, és ez egy hangos kisebbségnek cseszettül böki a csőrét. Minden hőbörgőt megnyugtatnék (miután nagy nehezen túllendültünk azon, hogy az új Pókember Puerto Ricó-i és afroamerikai felmenőkkel rendelkezik), hogy valamennyi “woke”-küldetés teljeséggel opcionális.
Verdikt
A Spider-Man 2 sztorija abszolút kiszámítható annak, aki valamennyire is ismeri a híresebb Pókember-történeteket. De akik nem mozognak otthonosan a képregények világában, azoknak abszolút újszerű és érdekes lehet. Az MCU mostani felhozatalát tekintve az írók beugorhatnának az Insomniachoz tanácsot kérni.
Összességében talán a szubjektív viszonyítási alap miatt, vagy mert 2023 ennyire piszkosul erős, azt kell mondanom, hogy ennél azért többet vártam. A Spider-Man első része egy nagyon jó játék volt, és ugyan tettenérhető a folytatásban a technikai fejlődés, a beltartalom nem sokban tudott megújulni.
Amíg tartott, a Spider-Man 2 kiváló szórakozást nyújtott, de sajnos nincsenek olyan mélységei, melyekben jól esne elveszni. Szerencsére a karakterek, a történet és a jól behatárolható játékidő mind hozzájárul, hogy később is emlékezzünk rá.
Minden Marvel és Pókfej rajongónak ettől függetlenül is szinte kötelező és ajánlható darab. Hiszen megannyi utalás, ismerős karakter teszi tiszteletét és egy halom ikonikus gúnyát is bezsákolhatunk, miközben New York-ban lengedezünk.