Hollywood az elmúlt 10 évben újra felfedezte magának a Szellemirtókat. 2016-ban 27 év után érkezett új mozifilm a szériába a vegyes fogadtatású, női főszereplőkkel készült remake által, majd 2021-ben egy, az eredeti filmekhez kapcsolódó folytatás is befutott. A Szellemirtók: Az örökség egy új csapatot is átejtett a tűz- (vagy éppen proton-) keresztségen, és a fiatalabb generáció tér vissza ezúttal is, A borzongás birodalmában. Ez viszont azt jelenti, hogy az a vérfrissítés, ami három éve újszerűnek hatott, most már ismerős szereplők halmazává vált, így nem lehetett pusztán rájuk építeni. Kellettek más módok, amelyekkel sikerülhet nagyot durrantani. Úgy tűnt, ez gond nélkül teljesülhet is, hiszen az előzetesek egy egészen fenyegető, ötletes főgonoszt sejtettek. Csak kár, hogy egy ilyen stabil pont sem elegendő, ha közben a film nem áll össze egy koherens egésszé.
Generációs problémák
A borzongás birodalma legnagyobb problémája ugyanis, hogy egyszerre szeretne misztikus, horrorelemekkel tarkított kalandfilm és egy családi vígjáték lenni. Az első jelenetben rögtön találkozhatunk az egyébként kifejezetten fajsúlyos fenyegetéssel. Egy apró bronzgömb hatalmas lakója egy teljes teremnyi arisztokratát fagyasztott meg még a 20. század elején, akik egy idő után egyszerűen csak darabokra hullottak. Majd ezután rögtön át is váltunk egy masszív Disney Channel-szökevény szekcióra, ahol a Spengler-család szellemirtó-kalandjait követhetjük. Callie (Carrie Coon) lassan belerázódik az örökségével járó feladatokba, Gary (Paul Rudd) fokozatosan kezd beépülni a famíliába, a gyerekek, Phoebe és Trevor pedig rendkívüli módon élvezik a város újabb és újabb megmentéseit.
Egészen addig, amíg az egyik mentőakció az egészségesnél több anyagi kárral jár, a polgármester pedig rájuk pirít. Veszélybe kerül a Szellemirtók főhadiszállása, a régi tűzoltóállomás, és azt is megkapják, hogy a kiskorú Phoebe-nek végképp nem kellene velük furikáznia. A lányt tehát nem viszik magukkal a következő akcióra, aki így egyre nehezebben találja a helyét a családban, és egyben a világban. Pedig szükség lenne az összetartásra, hiszen a kis bronzgömb újra felbukkan New Yorkban, és lakója mindenáron ki akar jutni. Még szerencse, hogy a régi Szellemirtók nyugdíjas éveikben sem pihennek, és Winston vezetésével egy kutatólaboratóriumot hoztak létre. A kibontakozó fenyegetéssel a két generációnak közösen kell szembenéznie.
Family Frost
A nyitójelenet utáni perceket nagyon erősen ledominálja a már említett családi filmes közhelyparádé. Én értem, hogy ez a széria sohasem a Tarr Béla-életművel osztozott a célközönségen, de a közös Spengler-akció mégis rettenet kínos volt. A szereplők között nem érződik eléggé a kémia, nehéz róluk elhinni, hogy nem csak úgy összeverődtek felületes ismertség után. A jelenetek nem eléggé természetesek, így pedig nehéz komolyan venni a kialakuló drámát is. A tűzoltóállomás bezárása példul egy huncut pillanatig sem tűnik egy valós fenyegetésnek, ahogy a meg nem értett tinédzser toposza sem tudott megérinteni. Ez azért nagy szó, mert a szociálisan kínos jeleneteket számomra nagyobb kihívás nézni, mint egy horrorfilmet.
Viszont itt minden annyira tipikus, hogy az első perctől kezdve pontosan tudjuk, mire számíthatunk. Phoebe bizonyítani akar, de elszúrja, folyton leszidják, így a saját útjain jár. Találkozik egy szellemlánnyal, aki megérti, így közel engedi magához. Nem kell komoly túlvilági kapcsolat hozzá, hogy megsejtsük, mi fog történni, de ennél is nagyobb probléma, hogy az odavezető út is túl jól ismert. Tudom, hogy a korosztály esszenciális problémája a megfelelési kényszer és a meg nem értettség, de ezt annyiszor láttuk már a kis képernyőn és a mozivásznon is, hogy nehéz újat mutatni. Az viszont egyből feltűnik, ha a megvalósítás nem elég hiteles, és itt pontosan ez a helyzet. Gary próbálkozásai, ahogy az apaszereppel akar azonosulni, ugyan aranyosak, de kicsit felvizezettek. Ezeket a jeleneteket egy mesterséges intelligencia is megalkothatta volna, pár tucat sitcom és 90-es évekbeli családi film elfogyasztása után.
Irtó szellemes
Ahogy letudjuk az expozíciót, és elkezd körvonalazódni a fenyegetés, azért magára talál A borzongás birodalma. A mindent megfagyasztó kis gömböc ügyesen van tálalva, és frekventáltan megmutatja magát, de csak egy kis időre. Más szellemek félnek tőle, sőt, parancsol nekik, erősen reagál a Szellemirtó-műszerekkel. Szóval egyre feltűnőbben problémát jelent, és emiatt hőseink el is kezdenek nyomozni utána. Ez azt eredményezi, hogy pár jelentsorig A borzongás birodalma hajlandó egy kaland-vígjátékká válni. Ez nagyon jót tesz neki, kifejezetten szórakoztató pillanatokban is részünk lesz, ahol arányos keverékben kapjuk a humort és a kergetőzést. Alapvetően ötlet is van bennük, a tárgyakat megszálló szellem például lazán leviszi a hátán a jelenetek felét.
Persze lesznek kevésbé fókuszált pillanatok, meg szükségtelennek tűnő mellékszálak is, de megfelelő hozzáállással ezek is könnyedén tolerálhatóak. Mondjuk ez attól is függ, hogy a poénok éppen a szekunder szégeny-skála melyik tartományában táboroznak le. Néha igazán arcpirító mondatok hangzanak el, amiket nem lehet teljes egészben betudni annak, hogy Gary humora szándékosan kellemetlen. Máskor viszont egészen kedves, vállalható viccek is szembejönnek, és szerencsére túlsúlyban is maradnak. A családi kört elhagyva tehát egy aranyos és a nézőjét korrekten lekötő kalandfilm vár, és valami ilyesmire vágyom egy Szellemirtók-mozitól.
Eljő a jeges
A tét pedig közben lassan, de biztosan nő. Először a laborban kezdődnek el a gyanús jelenségek, és ezek tálalása nem is kicsi horror-eszköztárral történt. Erős lenne azt állítani, hogy igazán félelmetesek lennének ezek a szekvenciák, de legalább az izgalmas tartományba befértek, és ez már remek hír. Ezt ötvözve a főgonosz potenciáljával pedig felmerülhet, hogy A borzongás birodalma simán lehetett volna egy korhatáros, valóban feszült alkotás is. Sőt, az előzetes alapján is egy fokkal komolyabb kalandra számítottam. Azonban nagyon sokára szabadul el valóban a fagyos pokol, és ebből már sajnos sejthető, hogy ez a remény hiú volt.
Pedig az ellenfél által előidézett armageddon minden, csak nem komolyan vehetetlen. Öröm volt nézni, ahogyan a káosz eluralkodik, és látni, hogy igenis van súlya annak, ami történik. Az ellenség fenyegető és erős, így minden adott lenne egy lebilincselő leszámoláshoz. Aztán az valahogy mégsem érkezik meg. És nem csak azért, mert végül megint ezerszer látott és újramelegített mirelit-megoldások kerülnek elő, mert eddigre ezek már nem leptek meg. Hanem főleg az fájt, hogy mindezt végtelenül költséghatékonyan sikerült megvalósítani. Az egész metropoliszt pusztulással riogató rém mindössze egy garázsba zárt csetepatévá alakul, ez pedig erősen alulmúlja a felépített várakozásokat.
És ez az elpuskázott potenciál a szomorú, mert látványosan nem tudtak vele mit kezdeni a készítők. A különböző műfajok mintha nem férnének meg egymás mellett. Ez a film derekán is megjelenik, amikor kicsit dekoncentrált és darabos lesz a cselekmény, és újra és újra parlagra kerülnek a valóban érdekes motívumok. A fináléra pedig természetesen vissza kellett térni a szirupos családi összeborulásokba, ismét komolyabb érzelmi hatás vagy őszintség nélkül. Hiába, keretes szerkezet, vagy mi a szösz. És ettől még nem lesz rossz film A borzongás birodalma, megvannak a pillanatai, van egy kedves üzenete, helyenként még izgalmas is, de az átütőtől ez baromi messze van.
Hideg fél-profizmus
És ez a látványra is igaz, méghozzá hatványozottan. A CGI sajnos ugyanolyan gyenge, mint amit annyi hollywoodi produkciónál megszokhattunk. Idegennek hatnak az effektek, a film elején látott üldözős jelenet évtizedekkel ezelőtt sem lett volna szemkápráztató. A szellemek különösen furcsán festenek, és ezen csak alig ellensúlyoz az, hogy a jég a maga módján kifejezetten látványos tud lenni. A fényképezés és a vágás viszont teljesen rendben van, bár nagy művészi ambíciók nem várnak minket – de lehet, hogy jobb is így. Mindenesetre a képi világ igényes, amikor egyetlen számítógéppel generált részlet sincs a vásznon, csak sajnos ez nem is olyan gyakori. Az egy hosszú és érdekes kérdés, hogy miért jön elő a nézőkből ismételten a CGI-tól való ódzkodás, de az biztos, hogy hollywood jelenleg egészségtelenül közelíti meg a technológiát. Vagy rendezői hozzáállásban, vagy a munkakörülményekben, de sokat kellene fejlődni, mert nem normális, hogy ennyi pénzből ilyen csúnya filmek készülnek.
A színészek közben hozták a kötelezőt, de annál semmi többet. Carrie Coon és Paul Rudd egy-egy pillanatra elhitetik, hogy együtt vannak, de a “gyerekeik” felé már nem ilyen rózsás a helyzet. De ez nem is csak rajtuk múlik, még úgy sem, hogy Rudd rendre ugyanabba a karakterbe csúszik bele a filmjeiben. A fiatalok alakítása sem kínos, de rajtuk sem látom, hogy ez lenne a szakmai karrierjük csúcspontja. A nagy öregeken viszont látszott, hogy élveznek itt lenni, Bill Murray pedig még némi öniróniát is mutatott, amikor a tűzoltóállomásra visszatérve első útja a dugipiához vezetett. Egy valakit mégis ki kell emeljek, és ő sajnos negatívan lógott ki a sorból. James Acastert hiába tartom nagyszerű humoristának, a színészkedés látványosan nem megy neki, és nincs olyan arckifejezés, amit ne játszana túl. Ez még egy vígjátékban is kicsit túlzás.
Verdikt
A Szellemirtók: A borzongás birodalma egy tolerálható, középszerű kalandfilm, kisebb identitásválsággal. Amilyen jól működhetne a mindent megfagyasztó, valóban fenyegető antagonistájával, annyira nem képes harmóniába hozni a különböző stílusú, eltérő műfajú részeit. Az izgalmas szekciók elvesznek a családi perpatvar és összeborulás őszintétlen és sablonos körforgásában, még úgy is, hogy néhány kaland-vígjátékos betét kifejezetten szórakoztatóra sikerült. Szakmailag is inkább egy iparosmunka, amely CGI terén még csak nem is igazán tisztességes. Nem azt mondom, hogy nagy kár érte, és az évtized üres kapus ziccerét hagyták ki, de A borzongás birodalma lehetett volna egy fokkal kevésbé gyermeteg vagy mesterkélt. Ki tudja, hátha akkor jobb szájízzel tudtam volna elhagyni a mozit.