Lassan a HorrorHónap fináléjában járunk, szóval úgy voltam vele, hogy a spooktóber lezárásaként valami igazán sokkoló alkotást kellene gorcső alá vennem. A Scream! nevű streamingszolgáltatón pont nemrég debütált a tajvani “zombifim”, a The Sadness, szóval adta is magát a dolog. Az előzetes már sikeresen meggyőzött arról, hogy itt valami egészen gyomorforgató gyilokpornóval lesz dolgunk. Nem hiába, a távol-keletiek értik a dolgukat.
Viszont kicsit szkeptikusan álltam az egészhez, nem kenyerem ugyanis az indokolatlan, öncélú erőszak mozivásznon történő ábrázolása. A Terrifier kapcsán már szóba került, hogy pusztán pár hektoliter vérrel és kioltott belsőségekkel nem lehet elfedni a narratívában tátongó réseket. Nos mindezt a The Sadness úgy oldja meg, hogy négyzetre emeli a trancsírozást, a gyeplőt pedig bedobja a lovak közé. Teszi mindezt elképesztően szadista és polgárpukkasztó módon.
Nagy zűr kis Kínában
A sztori kifejezetten komótosan indul, szépen altatja a nézőt az első pár percben. A zombifilmekben megszokott módon ezúttal is egy vírus, a COVID-szerű Alvin szabadul el. Igen ám, viszont ez nem agyatlan hullákká változtat mindenkit, hanem fekete szemű, szadista ösztönlényekké, akik csak három dologra vágynak. Felzabálni, megdugni és megölni mindenkit a lehető legperverzebb és legváltozatosabb módokon. Főhőseink, Jim (Berant Zhu) és Kat (Regina Lei) Tajpejben tengetik mindennapjaikat.
A szokásos párkapcsolati problémákkal küzdenek, Jim megfeledkezik a közös kirándulásukról. A páros munkába menet kettészakad, majd az utcákon elszabadult a pokol. Természetesen szeretnék még egyszer utoljára látni egymást, szóval valahogyan át kell magukat vágniuk az őrjöngő fertőzöttek tömegén.
Friss hús a darálóban
Kicsit morbid, de akárhányszor is temették el a zombifilmes zsánert az utóbbi években, az mindig képes volt feltámadni. A kanadai születésű Rob Jabbaz remekült forgatta ki a műfaj kliséit, azt viszont érdemes megjegyezni, hogy nem véletlen a The Sadness esetében az X korhatár-besorolás. A gyengébb idegzetű nézők számára én egyáltalán nem is ajánlom megnézésre, mivel premier plánban élhetjük át a különféle bestiális kínzásokat és kivégzéseket.
A fertőzöttek ugyanis nem őrülnek meg teljesen, pusztán csak a gátlásaikat vetkőzik le. A cselekmény során ki is fejtik, hogy az Alvin vírus az agyban a limbikus rendszert támadja meg, ami a tudattalan érzelmek, indulatok és az ösztönélet szabályozásában játszik szerepet. Emellett a a szexuális és az agresszió iránti vágyat is felerősíti a fertőzött alanyban.
Már a 28 nappal később című zombis filmben is tetszett, hogy kicsit változtattak az élőhalottak csoszogó járásán. A Szomorúság még egyel tovább lép, itt ugyanis a fekete szemű “őrültek” intelligensek maradnak egy bizonyos szintig. Képesek gondolkodni, beszélni, fegyvereket és eszközöket is használni. Sőt, esetenként még rejtőzködni is tudnak. A szomorúságuk és a sírásuk oka pedig az, hogy teljes mértékben tudatában vannak annak, hogy milyen szörnyű dolgokat tesznek, de képtelenek azt abbahagyni.
A tajvani Motel, ami beleég a retinádba
A fentiekből már kiderülhetett, hogy a készítők nem igazán fogták vissza magukat: változatos kínzásoknak, testhorrornak, rengeteg kioltott belsőségnek és vérnek lehetünk a szemtanúi. A maszkmesterek munkáját külön ki kell emelni, a látvány ugyanis valami egészen elképesztő. Elképesztően beteges, szadista és undorító. “Nem spóroltam semmin” – hangzik el az ikonikus mondat a Jurassic Park széria első részében.
Ezt a mondatot a Szomorúság szó szerint értette. Szexuális erőszak, szodómia, csonkítás, kínzás, csak hogy pár dolgot említsek. A keménykötésű horror-fan természetesen már nem ütközik meg ezeken, viszont amikor egy öreg fószer kéjes hangon egy tolószékes, tehetetlen lány üres szemgödrébe dugja be a szerszámát… Nos, ilyenkor bennem eltörik valami legbelül.
Természetesen ez csak egy kiragadott példa a sok közül, a The Sadness nem rest tabukat döntögetni és megbotránkoztatni, sokszor már a testhorror szintjét súrolni. A gore részek mellett szerencsére a drámai szál és a társadalomkritika sem sorvad el, csupán átadja a helyét a szomorúságnak és az esztelen öldöklésnek.
Szodómia és Gomora
A film még a 2021-es pandémia idején készült, szóval a COVID-vírusra való reflektálás korántsem véletlen. Szerintem még sokunkban bennünk van a bezártság, a tehetetlenség és a szorongás érzése. A Szomorúság egyrészt ügyesen reflektál a vírus a társadalmat polarizáló hatásaira, emellett a vírustagadás, vírus-szkepticizmus témakörét is behozza a képbe. Kár, hogy ez kimerül a politikusok, tudósok kifigurázásban. A posztapokaliptikus filmek visszatérő eleme, a civilizációs gátak, erkölcsi normák leomlása itt még hatványozottabban jelenik meg.
Ezúttal ugyanis a láncaitól megszabadult egyén a hedonista vágyai mellett nem csak pusztít, gyilkol, de még birtokba is vesz. Sajnos ezeket a társadalomkritikus kérdéseket már nem feszegeti annyira a film, pusztán csak feldob párat. A testhorror oltárán aztán a mellékszereplők egy jelentős részét is feláldozza kéjes kacajjal.
A két főhőst kivéve mindenki más egy kretén, de legalább a páros próbálja feltalálni magát, segíteni másokon és túlélni valahogyan a földi poklot. Külön kiemelném a metrós öregembert, Tzu-Chiang Wang parádés alakítást nyújt a kéjenc elmebeteg szerepében. Egyszerre komikus és hátborzongató, amikor megjelenik a vásznon.
Találkozzunk 28 héttel később!
Az ember ezek után valami igazán sokkoló lezárásra készül, viszont szomorúan konstatáltam, hogy a várt katarzis elmarad. Szó se róla, kifejezetten sokkoló lett a végkifejlet, a drámai rész itt erősen jelen van. Viszont nekem kicsit elkapkodottnak érződött, a két szerelmes találkozása és a végső csavar engem már nem tudott meglepni. Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy ennél százszor gyomorforgatóbb lezárást is kaptunk már a horrorfilmek történelmében.
Emellett sokszor azt is éreztem, hogy a rendező célja pusztán az erőszak és a vérengzés minél kreatívabb formában történő ábrázolása. Szó se róla, elérte a célját, viszont az egész sokszor átmegy egy öncélú vásári magamutogatásba. Ami kurva véres és undorító, de ennél többet már nem tud felmutatni.
Vérdikt
Kicsit bajban vagyok, mivel a Szomorúság nem való mindenkinek. Nyugodt szívvel csak és kizárólag a keménytökű horrorrajongók számára tudom ajánlani. Szó se róla, ők egészen biztosan élvezni fogják ezt a fékevesztett testhorrort, viszont mindenki más csak saját felelősségre merüljön el benne. Mint apokaliptikus slasher, jól működik, a gore részek, a kivégzések, a látványvilág egészen elképesztő minőséget képvisel.
Viszont nem ártott volna meghúzni egy határvonalat, mivel sokszor totálisan öncélú az erőszak ábrázolása. Arról meg nem is beszélve, hogy a sztorit és a karaktereket is feláldozták azon a bizonyos vértől csöpögő oltáron. Talán majd a folytatás kiküszöböli a csorbát. A látottak alapján egészen biztosan lehet ezt még tovább is fokozni. Az már más kérdés, hogy én vevő lennék-e rá.