Öt önálló játékfilmes produkció, megannyi low-budget, egymástól eltérő történelmi korokban és helyszíneken játszódó fanfilm, saját univerzumukat folyamatosan bővítő könyv- és képregényfolyamok, két, az emberiség tudatából kikívánkozó crossover-epizód H. R. Giger kultikus teremtményeivel, nyílt erőszakban gazdag videójátékok. Ez az egyszerű, a primitív szórakoztatás oltárán feláldozott mennyiség az, amit a Predator-franchise 37 éve, az indulása óta fel tud mutatni.
A későbbi nagy vetélytársával, az Aliennel ellentétben ugyan elkerülték az átütő kritikai sikerek, de az évtizedek alatt kialakult masszív rajongótábornak és a stabil anyagi bevételeknek köszönhetően, a kisebb-nagyobb kihagyásokkal együtt – elég a második és harmadik rész között eltelt húsz esztendőre gondolni – sikerült életben tartani a sorozatot. A legújabb, Badlands címet viselő, ezúttal a jövőben játszódó darabja a szériának a csillogószemű, lelkes rajongók legnagyobb örömére már javában a munkafázisban tart. A távoli premierre készülve tekintsük át a rasztahajú Predator önálló kalandjait, amelyek a szórakoztatási faktorjuk mellett remekül reflektálnak és/vagy alkalmazkodnak az adott korszak tematikai és technikai körülményeihez, elvárásaihoz. Vadászatra felkészülni!
Ragadozó (Predator; 1987)
Az akciófilmrendező-ikon, John McTiernan (Die Hard, Vadászat a Vörös októberre) a Horda című rendezői debütálása után – Arnold Schwarzenegger közbenjárásával – kézhez kapta a Thomas-testvérek (Jim és John) által írt, Hunter munkacímet viselő, a forgatás megkezdése előtt több változtatáson átesett forgatókönyvet. Eredetileg több űrlény látogatott volna el a Földre, ahogy a végső leszámolásra sem az éjszaka sötétjébe burkolózott dzsungelben, hanem az űrhajó fedélzetén került volna sor. Még egy olyan verzió is napvilágot látott, ahol a Predatoron és az osztrák übermenschen kívül egy ember sem vonódik bele a kettő gyilkológép élet-halál harcába. Az anekdoták tucatjainak forrásul szolgáló körülményes forgatás (Montezuma bosszúja, békainvázió, éjszakai saras jelenetek) befejezését követően az 1987 nyarán mozikba került Predator high concept története a maga egyszerűségében tökéletes feldíszített bálványoszlopa és egyben halálos revíziója a nyolcvanas évek maszkulinitástól csöpögő akciófilmjeinek.
A zsáner egzotikus környezetben játszódó darabjaihoz (Rambo II; Ütközetben eltűnt) hasonlóan itt is egy szupertitkos, a szeretett kormány általi megbízás teljesítése érdekében kerülnek pokolra a hőseink. Az Osztrák Tölgy vezette elit kommandónak egy fiktív közép-amerikai országba kell utaznia, hogy kiszabadítsanak a gerillák gonosz markából egy külügyminisztert és annak segédjét. A csapattagok bátorságánál és a csillagos-sávos lobogó iránti hazafiságuknál már csak a szinte a kezük nyúlványaként is szolgáló, férfiasságukat reprezentáló, emberi testek deformálására alkalmas fegyverek a nagyobbak. Különösebb gond nélkül végzik el a feladatukat, ám hamar világossá válik mindannyiuknak, hogy direkt csapdába csalták őket, és a dzsungel mélyén egy olyan lény vár rájuk, aminek a technikai fejlettségére és a máshoz nem hasonlítható gyilkos ösztönére nincsenek felkészülve: az üldözőből üldözött lesz. McTiernan filmje a zsigeri tűzharcok mellett a fokozatos hangulati és műfaji átalakulása miatt emlékezetes és kiemelkedő darabja az akciófilmtörténetnek.
Az első fél óra remek kivonata az évtized amerikai fasisztoid katonai/rendőrfilmjeinek: a 70-es évek kiábrándult, egzisztenciális válságban vergődő, társadalmi peremeken kallódó főhőseit felváltották az autodeterminációt halmozottan gyakorló, fegyverfetisiszta, izmokkal megpakolt protagonistái, akik jellemzően erőszak árán teremtenek az ő – konzervatív – világnézetükkel megegyező rendet és békét. Schwarzenegger és csapatának tagjai is igazi macsó félistenek: nagyokat nevetnek, szivaroznak, izzadnak, pillantásaik komolyak. Nem érdemes velük ujjat húzni, akkor sem, ha éppen egy másik galaxisból érkeztél.
A szórakoztató – néha jól, máshol kevésbé eredményesen öregedő – kliséket felvonultató társaság dinamikája egy összeszokott, számtalan küldetést és kihívást megélt csapatról árulkodik. McTiernan pontosan ez ellen az izomtömeg ellen szólal fel és egészséges cinizmusa révén tereli a magabiztos karaktereit a bizonytalanság, valamint a félelem útvesztőjébe, hogy az összeszerelt tesztoszteronbomba a történet második felére kiábrándult módon robbanjon csak fel. A rendező kritikus militarista meggyőződéseiről tanúskodó gépfegyveres jelenetét megelőzően – amikor szó szerint és átvitt értelemben is szétlőnek mindent – a Predator misztikuma keltette pánik lesz úrrá az embereken és ez a félelem a későbbiekben lépcsőzetesen épül tovább. Mindenféle irónia nélkül lesz vége a heroizmusnak, eltűnnek a pozőr megnyilvánulások és a kilátástalanság veszi át a főszerepet.
A lelki és testi leamortizálódás során a csapattagok egyesével esnek áldozatául a csápos idegennek – a design Stan Winston hallatlan tehetségét hirdeti –, míg végül a Vietnám-allegóriának is betudható macska-egér harc egy, immár a science fictionnek is teret adó párviadalban csúcsosodik ki stájer üvöltéssel, a Legyek urát felidéző eszköztelenséggel, esztétikummal. Erősen érzékeltetve, hogy egy hajszálon múlt csupán a tragikus végzet bekövetkezése. Valahogy így kell a filmtörténet egyik leggroteszkebb, ugyanakkor legepikusabb férfi kézfogását kiüresedett és megviselt szempárrá változtatni. 10/10
Ragadozó 2 (Predator 2; 1990)
A Fox stúdió zsugorisága és az első film anyagi sikere az elviselhetetlen páratartalommal és hőséggel rendelkező trópusi éghajlatot felváltották Los Angeles nagyvárosi betondzsungelére. McTiernan helyére a Rémálom az Elm utcában 5-öt jegyző Stephen Hopkins lépett, aki lelkes odaadással osztozott és dolgozott a Thomas-testvérek azon forgatókönyvírói szándékán, hogy a folytatás ne pusztán az első filmben megkezdett koncepciót helyezze át más környezetbe (Schwarzenegger is megkapta volna a maga öt percét), hanem kibővítse az ekkor még pusztán durva ecsetvonásokkal felvázolt Predator-univerzumot, Predator-mitológiát.
Az erőszakos szándékkal jött idegen mögé semmiféle pszichológiai hátteret, vagy mélységélességgel megtámogatott, rétegzett karakterisztikát nem álmodtak. Ehelyett csak még jobban aláhúzták a vérszomjasságot mellőző, az embervadászatot kizárólag adrenalinforrásra és trófeagyűjtésre alkalmazott sportnak a motívumát. A yautja faj igazi ragadozók impozáns gyülekezete: űrhajójukon minden eszköz a gyors és kíméletlen erőszakra van kitalálva, páncéljaiknak és fegyverzeteiknek összes funkciója kimeríti a tökéletes gyilkolás fogalmát. Hőkeresőjükkel már messziről felmérik az aktuális vadász személyét csontkollekciójuk bővítése céljából, hárompontos lézereikkel pedig hamar rövidre zárják a kialakult konfliktusokat. A kiképzett elit halálosztaggal ellentétben egy átlagember sem tudja velük felvenni a versenyt.
10 évvel az első rész cselekménye után igazi hőhullám fut végig az angyalok városán. Kolumbiai és jamaicai kartellek küzdenek egymással és a rendőrséggel a nyílt utcákon, nem kímélve civil életeket sem. A rendfenntartó erők teljesen tehetetlenek, a minden tekintetben forró helyzetet tovább bonyolítja az újabb vadászidény eljövetele. A kiszemelt áldozatok egyikére, a Danny Glover (Halálos fegyver-filmek) által játszott Mike Harrigan hadnagyra hárul a feladat, hogy a látható és a láthatatlan, az ismert és ismeretlen, az urbánus és a galaktikus ellenséggel egyaránt felvegye a harcot. Az 1988-as Die Hard-nak köszönhetően az évtized végére az amerikai akciózsáner jelentős változásokon ment keresztül. Megcsappant a különleges helyszínek száma – ennek a döntésnek komoly anyagi oka is volt -, a helyüket átvették a nagyvárosi környezetben játszódó lövöldözések, az elpusztíthatatlannak titulált főhősök sebezhetőkké, azonosulhatókká, de leginkább esendőkké váltak.
Lassan búcsút lehetett inteni a fősodorbéli Reagan-korszak maszkulin és hamis hőstípusának, hogy nem sokkal később a posztmodern irányzat ironikus hangvételével végleg véget vethessünk a komolyságot sugárzó akcióhősöknek. Mike Harrigan folytatja a John McClane által megkezdett utat. Foltos ingéért felelős izzadságmirigyeinél már csak a tériszonya a nagyobb, dühkezelési problémái akadnak bőven, és bár a korábbi évek eltökélt, a bürokratikus intézményrendszert megkerülő magatartása nála is megmaradt, társai iránti elkötelezettsége és bosszúszomjas személyisége emlékezetes főhőst faragott belőle.
A Predator 2 a nemzeti traumával való analógia helyett a 90-es évek metropoliszaiban lezajlott lázongásokra reflektál a maga szórakoztatóan egyszerű módján. A felmerülő szociális problémákat a film faék egyszerűséggel, minimális kommentárral kezeli csupán, ellenben könnyedén von párhuzamot két, a kispolgári létre veszélyt jelentő jelenség közt. Ahogy akkoriban a kábítószert árusító bandák és a pisztollyal hadonászó gengszterek, úgy a Predator is bármelyik utcasarkon felbukkanhatott erőszak és gyilkosság maradványait hagyva maga mögött. A rendőrök előbbivel szemben komoly és jól koreografált ellenállást tudtak tanúsítani, utóbbinál már komolyan meg kellet magukat erőltetni a túlélés érdekében.
A kiváló helyszínválasztásnak – egyaránt járunk sikátorokban, toronyházakban, panelekben, csatornákban – és a Predator-életvitelt gazdagító elemek (pl. új fegyverek) behozatalának köszönhetően az olykor fókuszálatlan rendezés és a parodisztikus hangulatváltozás is könnyedén megbocsáthatók a filmnek, nem beszélve a kötelező, sok esetben logikátlanul funkcionáló rendőrfilmes sablonokról. Hopkins rendezése ugyan mára kultuszfilmmé vált, a bemutatókor született nagyrészt negatív kritikák és a pénzbeli bukás pont elég volt ahhoz, hogy jó hosszú időre elássák az egész franchiset a betonváros porlepte ege alá, hogy végül egy magyar származású rendező közbenjárásával történjen meg a kívánt feltámadás. 10/7 Folytatás következik.