Az elmúlt pár évben már megfordult nálunk néhány Fighting Fantasy könyv. Korábban Gabe kapott az alkalmon és vette górcső alá a kaland könyveket, hol a nosztalgia, hol a relevancia szűrőjén keresztül. A Viharkristállyal most én kaptam lehetőséget, hogy (újra)felfedezzem a gyerekkorom unalmasabb óráit – nézőponttól függően – feldobó vagy megrontó élményeket. Őszintén, imponált a gondolat, hogy a korábbi bejegyzéseink valamelyikét szóról szóra átmásoljam. Ugyanis Gabe több ízben is remekül elkapta ezen könyvek lényegét, amihez a Viharkristály szinte semmit nem ad hozzá.
Az egyetlen plusz erénye, hogy szerzője a legendás Terry Pratchett lánya, Rhianna Pratchett. Akinek írói munkásságának hála olyan játékokat köszönhetünk, mint a Heavenly Sword, a Mirror’s Edge vagy a Tomb Raider reboot. És bár a hozzáadott érték ennyiben ki is merül, cserébe igaz, hogy a már korábban taglalt erényeiből cseppet sem vesztett a széria.
Harcoló és szárnyaló fantázia
A lapozgatós kaland-, vagy játékkönyvek modern relevanciáját igazából nehezen tudom megítélni. A több, mint 40 éve futó FF széria fölött látszólag sokszorosan elhaladt az idő, ami alatt nem igazán változott a formula. Én is ahogy nekiültem, pont olyan macerásnak tűnt, mint 20 éve. Amit egy könnyed olvasgatás vagy kalandozás kedvéért nem biztos, hogy mai fejjel rendszeresen felvállalnék. És mégis, amikor már nyakig elmerültem a kalandban és már a szabályrendszerben is akklimatizálódtam, kijött minden erénye a műfajnak.
Ugyanis egy átlag regényhez képest valami pluszt csak-csak hozzáad az interaktivitás. És a történet gáncspontjai, a személyes érintettség okán egy fokkal több feszültséget gerjesztenek, mint nevesített karakterek sztorija során. Plusz mindvégig negédes mázként vonja be az egészet a könyvek sajátossága. Vagyis az olvasó fantáziája, hogy az események java a fejünkben csapódik és játszódik le. Ami nyilván a mai popkultúrális termékek, mint a videójátékok vagy a blockbuster-filmek tengerében még így sem feltétlenül elég a műfaj felemelkedéséhez. Ám az olvasást amúgy is kedvelőknek egy olyan plusz hozzáadott réteg lehet, ami órákig képes lekötni az ember figyelmét.
Ehhez persze az is kell, hogy a szabályrendszer és a könyv szerkezete még mindig pofonegyszerű. Ugyanis karakterünk még mindig az ügyesség, életerő és szerencse attribútum-szentháromságon keresztül van definiálva. A kihívás faktort még mindig az ide-oda lapozgatás és a döntéseink kiszámíthatatlansága adja. Illetve ugyan úgy a dobókockának becézett RNG-istenek jószándékára vagyunk bízva, mint eddig is.
Vihar a biliben
Ehhez csupán egy érdekes premisszát ad hozzá a Viharkristály. A cselekmény az Allansia és Khul között elterülő Pangariában játszódik, ahol a goblinok technomanciájának hála a 6 szigetre tagolt állam az égben lebeg. Karakterünk a helyi rendőrség, az Éggárda újonca, akit összes társával együtt behívnak a fő szigetre, Nimbuszra. Csakhogy, az az odafele úton egy robbanás kíséretében lezuhan az égről. Így utolsó túlélőként ránk, vagyis az olvasóra hárul a feladat, hogy bejárva Pangáriát, megtalálja a tetteseket és kiderítse mi is történt valójában.
És bár a történet sablonokból építkezik, néha unalomig ismert elemeket felhasználva. Azt meg kell hagyni neki, hogy egy habkönnyű fantasynek bőségesen elmegy. Pont ugyan azt éreztem, mint néhány hónapja a Legendás latték olvasása közben. A világa és annak szabályrendszere kellően érdekes, hogy örömmel utazgassunk benne. És bár maga a történet nem túl bonyolult, a végkifejlet pedig valószínűleg nem fog senkit meglepni, aki egynél több fantasy könyvet olvasott életében. De ha épp jó pillanatban kap el, akkor képes magával ragadni és bent tartani.
Amihez remekül asszisztál a könyv nehézségi görbéje. Amit nem tudom, hogy a rám mosolygó szerencse-isteneknek köszönhetek-e. Mindenesetre a két végig játszásom alatt, bár többször kitette a könyökét a cselekmény, igazából megakasztania nem különösebben sikerült. És bár nem hiányzott, hogy kevesebb hajszállal tegyem le a könyvet. De azért kicsit könnyebbnek éreztem, mint amit egy ilyen játékkönyvtől elvárnék.
Verdikt
A Viharkristály összességében minden, amit a 21. században elvárnánk egy 40 éves játékkönyvsorozattól. Ugyan azon elvek mentén építkezik, mint az FF-széria legtöbb tagja. És ehhez az ötletes háttéren kívül szinte semmit sem ad hozzá. A magyar kiadás számlájára annyit tudnék még pluszban felírni, hogy a könyv borítóját és illusztrációit az a Lakatos István készítette, akinek a remek Lencsilány és a Mesék az ágy alól képregényeket is köszönhetjük. És hogy Gabe-t idézzem:
„Nem feltétlenül kell retro-rajongónak lenni, bárkinek tudom ajánlani, aki egy kicsit is kíváncsi arra, milyen lehet egy ilyen lapozgatós könyv. A szabályok egyszerűek, hamar bele lehet tanulni a játékmenetbe és fantáziánk szabadon engedésével tényleg remek szerepjátékélményt tudunk kiaknázni.”