Amikor bejelentették az XDefiant-et, nem állítanám, hogy a tömegek pálmaágak kíséretében terelgették volna a várólistáik felé. Akkor még a megboldogult Tom Clancy nevét is rábiggyesztették a kétes projektre, amely nem volt egy szerencsés húzás. Az amerikai írónak ekkor már amúgy is annyi köze volt a Ubisoft számtalan katonai lövöldéjéhez, mint a Hupikék törpikékhez, a nevét a halála után ilyesmire felhasználni pedig egészen biztosan nem volt ízléses. A játék egyébként sem tűnt sem eredetinek, sem komolyan vehetőnek. A címében díszelgő XD-plecsni például azóta is emote-ként szolgál a Discord-szerverünkön. Aztán a balhé lassan lecsengett, a Ubisoft talált magának új módokat, hogy csalódást okozzon, és az XDefiant kikerült a köztudatból.
Számomra derült égből villámcsapás volt, hogy május végén egyszer csak megjelent. Nem korai hozzáfárésben, nem zárt bétában, hanem egyszerűen csak kiadták. Még jobban meglepett, hogy a madarak egy használható játékról csicseregtek. Amint pedig kipróbáltam, rá kellett döbbenjek, hogy az XDefiant valóban egy kompetens, szórakoztató multiplayer cím lett. Most jöhetne, hogy belemélyedve újra leesett az állam, de erről már nincs szó. Az XDefiant messze van a tökéletestől, a benne található tartalom bőséges bővítésre és csiszolásra szorul, de így is messze felülmúlt mindenféle előzetes elvárást.
Ubisaláta
Az XDefiant koncepciója, hogy a Ubisoft különböző modern korban játszódó sorozatait összeönti, és gyúr belőlük egy Call of Duty-ízű tésztát. Kölcsönvett pályákat és karaktereket a Far Cry 6-ból, a Watch Dogs 2-ből, a Splinter Cell-ből, a The Division-ből és a Ghost Recon-szériából is. Ez lehetne egy nagyon olcsó megoldás is, hiszen csak “újra kellett hasznosítani” már bevált összetevőket, de szerencsére erről szó sincs. Az XDefiant ugyan nem eredetibb, mint egy átlagos Temu-termék, de sikerült benne minden alkotóelemet közös nevezőre hozni.
Ez pedig egy remek tempójú, könnyen felvehető, de nem kifejezetten alkalmi játékosoknak szánt lövölde. A meccsek egytől egyik pörgősek, szinte alig van üresjárat, vagy ideges várakozás az újraéledésre. Szinte folyamatos az akció, éppen csak annyi szünetekkel, hogy ne váljon minden meccs egy őskáosszá. Így egy teljesen tudatos, de végig folyékonyan maradó élmény alakul ki, amelyben néha egyszerűen rövidnek érződnek a meccsek. Az iram magával sodor, de nem lehetetlen felvenni, ha véletlenül gyengébben kezdted a meccset. Vagyis egy adrenalinban gazdag, már-már addiktív, de az agyatlanságtól távol maradó ciklusba kerülhetünk, és ennél sokkal többbet nem is szokás elvárni egy hasonló játéktól.
Ólmos léptek nélkül
Mindez nem működne egy kifejezetten kielégítő fegyverkezelés nélkül. Nem kell semmi forradalmira gondolni, egyszerűen csak bevetették több évtized tapasztalatát, hogy hogyan kell olyan armadát a játékos kezépe adni, hogy ne Nerf-puskáknak érezze azt. A mordályok szinte mind kellemes visszajelzést adnak, érezni bennük az erőt, és használat közben csak úgy gördül ki az ólom a kezeink közül. A szuperlatívuszok alól sajnos kivételt képeznek a sörétes puskák, amely nem igazán átütőek. Alapból elég esetleges a használatuk, miután az esetek többségében elengedhetetlen egy nagyobb hatótáv, de rájuk jellemző pusztító erő érzetre sincs jelen.
Azonban szó sincs róla, hogy minden fegyver az első pillanattól kezdve tökéletes pontossággal segíti az opponenseket a túlvilágra. A beletanulás egyik legfontosabb része az lesz, hogy megismerjük, mi hogyan szór, mennyire rúg vissza, és hogy ezt hogyan lehet kontrollálni. Ez nem egy triviális feladat, de a megfelelő kiegészítőkkel sokat lehet segíteni a helyzeten. Az egyes célzókák, tárak, támasztékok, csövek és társaik szépen lassan oldódnak fel, ahogy az adott flinta egyre több bevetést jár meg az oldalunkon.
Talán egy kicsit túl jól is össze kell barátkoznunk a durranóbotjainkkal, mielőtt teljes díszbe öltöztethetjük őket. Jó pár óra eltelik, mire sikerül egy használható szintre fejleszteni őket, addig pedig be kell érnünk sokkal gyengébb teljesítménnyel. Szerencsére minden típusból kapunk egy előre, de gyéren felszerelt változatot, ami az első meccsek alkalmával nagyon is kapóra jön, de így is ég és föld lesz a különbség, amint a megfelelő alkatrészeket pakoltuk fel rá. Éppen ezért nem értem, ezt az alapszettet miért nem lehetett minden fegyvernél megadni. Így sajnos sokszor kénytelenek leszünk csupasz pisztollyal szaladgálni, ez pedig mind élményben, mind hatékonyságban visszavet minket, amíg végre a befektetett munka meghozza a gyümülcsét.
Ezúttal is kevés a szakember
Persze kell is valami, ami egy ideig benn tartja a játékost a darálóban, és egy jól kipúderezett mordály meg is hálálja a rááldozott órákat. Más kérdés, hogy erre azért is lehet szükség, mert az XDefiant úgy egyébként messze nem olyan tartalmas, hogy hosszú távon is maradéktalanul lekössön. Kezdetnek ott vannak a kipróbálható osztályok, amikből összesen öt fért bele a kezdőcsapatba. Mindegyiken belül van három karakter, de mielőtt bárki fellélegezne, érdemes kiemelni, hogy ezek között konkrétan semmi, vizualitáson túlmutató különbség nincsen. Az osztályokon belül van két-két választható képesség, és egy-egy fix passzív tulajdonság és ultimate.
Ez nem kifejezetten sok variáció, igaz, legalább aránylag sikerült őket egyensúlyban tartani. A választható képességek közül általában az egyik egy univerzális, hasznos darab, míg a másik inkább esetleges. Az Echelonok például képesek kijelölni az ellenfeleket a közelben, ami a csapattársak számára is látható. A másik opció pedig egy majdnem-láthatatlanság, amit nemcsak teljesen kivon a forgalomból az előbbi képesség, de amúgy sem nehéz kiszúrni az így sunyulókat. Más kérdés, hogy a célja inkább az, hogy észrevétlenül jobb pozícióba lehessen kerülni általa, és nem az, hogy olyan helyeken járjunk vele az ellenfél hátsójában, ahol korábban csak a lázcsillapító kúp fordult meg.
Hasonlóan, a Phantomok nagy energiapajzsa szinte nélkülözhetetlen, de a vállpáncél inkább az ellenfelek idegesítsére jó. Előbbi olyan erős, hogy szinte kötelező ellene az EMP-gránát, de az ilyen kő-papír-olló viszonyok valahol természetesek is kis számú, de erős osztálynál. A Cleanerek hihetetlenül szórakoztatóak a gyúlékony lőszert adó passzívjukkal, és náluk aránylag egálban vannak a képességek is. A Libertad minden lehetősége valamilyen gyógyítást tesz lehetővé, és bitang erős támogató karaktereket delegál a csapatba. A DeadSec pedig vagy az ellenfél kütyüjeit tulajdonítja el, vagy egy idegesítő robotpókot küld a gyanútlan ellenlábasok arcába.
Ami kevés, az nem sok
Elsőre a képességek kifejezetten erősnek hatnak, de azért megvannak a hátulütőik. Nem lehet minden pillanatban felhasználni őket, és néhánynál “bele lehet fojtani” őket az opponensekbe. A teljes potenciáljuk pedig csak akkor lesz kiaknázva, ha a csapat képes építeni rájuk. Ez ugyanúgy igaz az ultimate képességekre, amelyek csak nagy sokára gyűlnek össze. Ezeket is óvatosan kell felhasználni, de cserébe egy pillanat alatt meg tudják fordítani a csata kimenetelét. Az én ízlésemhez képest egy kicsit ritkán gyűltek össze, de legalább nem is olyan gyakran haltam meg lángszórótűzben. Szóval az alapok a helyükön vannak, a meglévő osztályok egész jók, csak egyszerűen kevés van belőlük.
Ez a kontent-szárazság a játékmódokra ugyancsak igaz. Mindössze ötféle szabályok szerint ugorhatnak egymásnak a csapatok. Az Occupy és a Domination klasszikus pontfoglalós módok: előbbi esetben egy vándorló, utóbbiban három fix területért megy a versengés. Az Escortban egy robotot kell elkísérni az ellenfél bázisára, előbb az egyik, utána a másik brigádnak is. Hasonlóan cserélődnek a szerepek a Zone Controlban is, csak itt összesen öt pont elfoglalása a feladat. Végül a Hotshotban a lelőtt ellefelek után eső tokeneket kell összegyűjteni, és a legtöbbel rendelkező játékos extra láthatóságért cserébe extra pontokat kap. Ez azért kifejezetten nem sok, ennél még a műanyag mellékízű Ironsight is kreatívabb volt.
A játékmódok ráadásul nem is mind egyformán szórakoztatóak. Az Escort és a Zone Control minössze négy pályán osztozik, és ezek is túlságosan nyitottak. Egy kísérgetős játékmódhoz nem ez a time-to-kill az ideális, különösen, ha mesterlövész-paradicsom szekciókkal vannak tele a térképek. Rendben, ez valamennyire rákényszeríti a játékosokat, hogy menet közben is váltsanak felszerelést, de ettől még nem lesz élvezetesebb a megcsillanó lencsék kereszttüzében lökdösni egy robotot. Az aréna-típusú pályákkal megáldott játékmódok már sokkal inkább balanszban vannak. Itt már van tíz helyszín-opció is, és rajtuk tényleg meg tud valósulni a már említett gördülékenység. Mindazonáltal a térképek számát is lehetne még hova duzzasztani.
Lassan mélyülő víz
Az XDefiant tehát bőven elbírna még némi tartalombővítést, de ezt leszámítva egy nagyon is szórakoztató multiplayer cím. Viszont ez utóbbi jelző az, amely fejfájást okozhat, hiszen egy többjátékos élményt sokkal több tényező befolyásolja. Az egyik természetesen a szerverek állapota, amelyet ért is némi bírálat az utóbbi időben. Sajnos a késleltetés valóban tud zavaró tartományokba kúszni, van, hogy meggörbíti a teret, és nem létező pályákon haladnak a lövedékek. Viszont mintha ez egyre ritkább gond lenne, és úgy tűnik, a fejlesztők tényleg dolgoznak a javításokon. Ehhez kapcsolódik még néhány probléma, mint a kihasználhatóan bugos “bunny hopping”, vagy amikor az egyik ellenfél egyszerűen nem kapott piros körvonalat. Van még mit bütykölni, de azért messze nincs játszhatatlan állapotban az XDefiant.
Hasonlóan megosztó volt még a képességalapú matchmaking hiánya is. Ez egyértelműen az ügyesebb játékosoknak kedvez, akik így végre valóban kiélvezhetik a tudásukat, ellenben a gyengébbeknek komoly frusztrációt is okozhat. Ugyanakkor a helyzet árnyaltabb. Egyrészt, az új játékosok élményére vigyáztak a fejlesztők. Az első 25 szinten van egy exkluzív, képességeket is figyelembe vévő mérkőzésrendszer, amely elég lehetőséget ad a frissen érkezetteknek az akklimatizációra. Mire innen kikerül az ember, már egyáltalán nem lesz vállalhatatlan a “mély víz”. Ráadásul a ranked mód természetesen olyanokkal fog összedobni, akik hasonló szinten vannak. Az XDefiant ettől még nem a legnagyobb barátja a casual játékosoknak (ezt volt szerencsém a saját bőrömön tapasztalni), de nem is nehezíti meg a betanulást.
Mennyire ingyenes az ingyenes?
Nem lenne karakteridegen a Ubisofttól, ha az aránylag csekély tartalmat is teljes áron dobná piacra, mikrotranzakcióktól kísérve. Viszont jó hír, hogy az XDefiant ingyenes, így viszont egyszerre indokolt és ijesztő a játékon belüli vásárlások rendszere. Indokolt, mert valahonnan érkeznie kell a bevételnek, de ijesztő is, mert a hasonló címeknél mindig ott rejtőzik a pay-to-win réme. És bármilyen hihetetlen, de ettől most nem kell tartanunk. A fegyverek többségét továbbra is kihívások teljesítésével lehet feloldani. Ugyan a DeadSec hamarabb megszerezhető valódi pénzért, illetve boosterekkel a fejlesztés is megsürgethető, de ezekkel nem jár olyan előny, ami igazságtalannak érződik. Exkluzívan “pénzes” tartalom csak kozmetikai van, a sietősek pedig néhány óra játékkal beérhetőek.
Az árak sem pofátlanok, igaz, maguk a kinézetek sem olyan meggyőzőek, hogy akár csak egy fillért is költeni akarjak rájuk. De azzal is tisztában vagyok, hogy nem is én vagyok a célközönségük. A Battle Pass is hasonló cipőben jár. Ugyan alig csepegtet valamit az igyenes játékosoknak, és benne nem rejlik semmi igazán csábító, de az ára teljes egészében visszaszerezhető belőle. A Ubisoft tehát nem akar a kelleténél jobban lehúzni, egyszer sem éreztem úgy, hogy egy mobilos játék purgatóriumában senyvednék. Így pedig jó szájízzel tudtam letenni a játékot, még akkor is, ha visszatérni valószínűleg csak akkor fogok, ha a tartalom mennyisége rendesen fel lesz turbózva.
Végül beszéljünk a játék körítéséről! Igaz, nem nagyon van mit, miután ezt a bekezdést majdnem el is felejtettem megírni. Az XDefiant külsőre pontosan olyan, mint amit egy AAA alapokon nyugvó, de azért nagyobb közönségnek készült lövöldétől elvárnánk. Nem néz ki rosszul, aránylag élethű és áramvonalas, és nincs benne semmi felesleges sallang. A pályák designja ugyan nem végletekig izgalmas, de legalább vizuálisan van bennük ötlet. De persze nagy megfejtéseket nem is szabad várni, hiszen ezek (a karakterekkel együtt) tényleg fel lettek használva újra. De hasonlóan a hangzáshoz, a látvány ellátja a feladatát, és egy kompetitív FPS-ben pontosan ennyit is követelek meg tőle.