Goya nem is találhatta volna ennél jobban fején azt a bizonyos szöget. Ennek a markáns kijelentésnek az alátámasztására két olyan eklatáns példát szeretnék bemutatni, valamint összehasonlítani, amelyek amellett, hogy előszeretettel foglalkoznak az álomtematikával, annak az örök misztikumával és az emberekre tett impresszióival, meghatározó oszlopait képzik a popkultúra korábban a kreativitástól hemzsegő, mára sajnálatos módon ínséges időket élő Pantheonjának. Ez a többfelvonásos(nak szánt) cikksorozat számos aspektusból kívánja tárgyalni a Rémálom az Elm utcában filmeket és a Twin Peaks sorozatot (annak is inkább az első két etapját). Rávilágítva ezzel a kettő produktum között fellelhető hasonlóságokra és különbségekre. Ennek a hosszú túrának az első állomása során magáról a horrorfilm műfajáról fogok értekezni.
Mit adtak nekünk a rómaiak horrorfilmek?
Bármennyire is legyen sokak által lenézett a horror műfaja, mégis emberek tömegei rajonganak érte. Milliók mennek el a mai napig az aktuális darabokért moziba (a kiszenvedett, felakasztott és eltemetett Halloween-franchise tökéletes példa erre). Milliók gyűjtik megszállottan a különféle filmes relikviákat, a tengernyi VHS-t és DVD-t. Vagy épp szerveznek horroresteket és különféle nemzetközi találkozókat, ahol az összes rém tiszteletét teheti a beöltözött rajongók őszinte lelkesedésének köszönhetően. Pontosan miért van ez? Honnan jön ez a szenvedélyes, apadatlan rajongás? Miért jó az embereknek az, ha félhetnek, ha megijedhetnek valami számukra ismeretlentől? Miért vonzódunk (akár tudat alatt is) a legősibb ösztöneink egyikéhez? Az évtizedek alatt (ha nem akarunk szerénykedni, századokat is nyugodtan írhatnánk) a sok nyugtalanító kérdésre rengeteg magyarázat keletkezett.
A horror ügyeletes pápája, Stephen King a Danse Macabre (szabad fordításban Haláltánc) című könyvében többek között a katarzisélményt, mint lehetséges ürügyet adta meg válaszként a kérdésre. Ennek értelmében a befogadó (beszélhetünk horrorról, mint könyvről, filmről, képregényről, videójátékról) mindenáron át szeretné élni a katarzisélménnyel együtt járó örömöt. Ami gyakran eredeztethető abból, hogy ilyenkor az illető a különféle szorongásaitól, frusztrációitól megszabadul, pontosabban felszabadul. Még az is megtörténhet, hogy az időnként felhalmozódó agressziót is a horrorfilmnézés által le lehet vezetni. Persze ezt is embere válogatja. Nem egyszer történt már meg, hogy a felfokozott erőszak láttán a nézőközönség egy-egy vállalkozóbb szellemű tagja maga is bántalmazásra adta a fejét (a Mechanikus Narancs esete).
További magyarázatként szolgálhat a rendellenes élménykeresés igénye, azzal a földöntúlival való szembesülés, amivel a hétköznapi életben nem túl sűrűn találkozhatunk. Bármennyire is élnek sokszor a készítők naturalisztikus ábrázolásmóddal (ami a modern horror megjelenésével, azon belül pedig George A. Romero 1968-as Az élőhalottak éjszakája filmjével lesz populáris a horror fősodrában), a (felnőtt) nézők mégis el tudják különíteni a valóságot a fikciótól. Pontosan tudják, hogy nincs tétje az eseményeknek. Nem ölnek meg senkit, nincs halálos átok, a házban nincsenek kísértetek, a tóból nem jönnek ki vízi szörnyek. Szóval bármi megtörténhet a vásznon.
A félelem legyőzése
Itt, a természetesség kapcsán érdemes negatív ellenpéldaként felhozni a Végső állomás filmeket. Melyek láttán egy idő után az egyszerű falevélnek a rezgését is atomháborús manőverként fogjuk felfogni. A valós környezetben megtörténő, ámde túltolt esztétikával megvalósuló veszélyérzetek és halálnemek rendkívül kizökkentőek, komolyanvehetetlenül szélsőségesek. Így nem csoda, hogy a filmek részről részre egyre nevetségesebbé, semmint félelmetesebbé váltak.
Az izgalmak átélése, a legtöbbször a slasher-mozikra jellemző, a meneküléssel egybekötött adrenalinnövekedés is a tudattalan vágya lehet. Nem is beszélve a félelem legyőzésére tett kísérletekről, illetve a tehetetlenség megtapasztalásának akaratáról. A horrorok intellektuális reflektálásként is betudhatók, az egyén szintjén és össztársadalmi szempontból egyaránt. Egyfelől a horrorszereplők személye által – legyen szó a hősökről, vagy éppen az antagonisták pusztító jelleméről – a modern ember, vagyis a 19. század második felei, de leginkább 20. századi ember problémái köszönnek vissza.
Egy úgynevezett állandó határhelyzetet, határhelyzet élményt tapasztalunk általuk. A modern korszak előtti időkben (’68 előtt) a horrorokban előszeretettel mutogattak kísérteteket, vámpírokat, farkasembereket, de még a doppelgänger tematikájú filmek (Dr. Jekyll és Mr. Hyde) is népszerűnek számítottak.
A patyolatfehér szellemek a túlvilágot kötötték össze a mi világunkkal: Drakula nemzetsége mindig az élet és a halál között lebegett, havonta egyszer a farkasember nem találta helyét az emberek és az állatok között sem, a tudat-hasadt személyek szintén egyik világhoz sem tartoztak hozzá, átmenetet képeztek. A kor embere is, nem pont ennyire szélsőségesen, de ugyanilyen határhelyzetben volt. Könnyű volt sikeresen ezt a komplex kérdéskört megfoghatóvá és átélhetővé tennie a filmeseknek a háborúktól, propagandáktól, összeesküvésektől, ideológiáktól vagy éppen genocídiumtól átitatott népek tömegeinek.
Bár néha előfordultak kisebb-nagyobb unikális változtatások – elég a méltán népszerű brit stúdióra, a Hammer Film Productionsra és az újító adaptációként is betudható, 1957-es Frankenstein átkára gondolni -, mégis, az eastmancolorban felvett, a 20. századon túlmutató, inkább unikális témákat boncolgató, gótikus kastélyokban és elhagyott erdők sűrűjében játszódó sztorikon túl, valahol a mélyben, a modernitástól megcsömörlött átlagember elhaló üvöltése még mindig hallatszott.
A horrorfilm az hatása a múltban
Ezeken felül a horror nagyban hozzájárulhat a társadalmi neurózisok kezeléséhez. Nem kell csak egy adott társadalmi berendezkedésre asszociálni, nyugodtan gondolkodhatunk globálisan. Ott volt az 1920-as évek újrarendeződése, a 30-as évek válsága, a 40-es évek háborús borzalmai (Nagy Britanniában a 2. világháború alatt a horrorfilmek be voltak tiltva). Az ötvenes évek fegyverkezési versenye és hidegháborús légköre, a hatvanas évek ellenkulturális megmozdulásai, a hetvenes évek kiábrándultsága. Vagy akár egészen friss példaként megemlíthető 2000-es évek elején felbukkanó járványhullám, amire a 28 nappal később (2007) című, Danny Boyle által levezényelt zombifilm reflektált.
Katasztrófák egymás után, egyik esemény gerjeszti a másikat, folyamatos feszültség a levegőben, a nyugodt pillanatokat nagyítóval kellene keresnünk. A megmenekülés vagy a feloldozás most is a művészetben keresendő. A hetedik művészet örömmel szolgálja ki a megfáradt nézők igényeit, hol földönkívüli megszállás, hol több liternyi művér társaságában. A sztorikban megjelenő (a valóságon alapuló) krízisek, erőszakos cselekedetek által – egyszerűen fogalmazva – ki lehet engedni a gőzt, rövid idő erejéig megoldhatóvá válnak a problémák.
Közben pedig el lehet érni a közönségben a hőn áhított elemi rettegést. Hiszen alapvetően a horrorfilmeknek ez az elsődleges célja: félelmet, szorongást, borzongást előidézni a nézőben. Legyen szó a haláltól, az ismeretlentől, vagy bármilyen más metafizikai vagy látható dologtól való rettegésről, a (formailag vagy tartalmilag) minőségi horrorfilm garantáltan berúgja azt az agyunk mélyére nyúló bizonyos ajtót.
A műfajt csúnyán szólva nyugodtan tekinthetjük egyfajta gyűjtőkonténernek is, amelyben különféle szempontok szerint szelektálni tudunk kisebb halmazokat. A készítők a hangsúlyt egyaránt helyezhetik – a jellemzően többletjelentéssel bíró – spirituális rettegésre (A ház hideg szíve), vagy a fizikai megbotránkoztatásra. Utóbbinak jeles képviselője az öreg kontinensen a francia extrém újhullám (Magasfeszültség), míg Amerikában a Fűrész és társai élnek vissza a nézők szívbetegségeivel. Ezenkívül a borzongás műfaja olyan megközelítéseket is eredményezhet, mint a természetfelettivel (Nosferatu) való játék. Illetve a kegyetlen realista kivitelezés (A texasi láncfűrészes mészárlás).
Alzsáner szerint is szétválaszthatjuk a horrorfilmeket. Alműfajokat különíthetünk el a konfliktusok eredete szerint, az adott rém (zombi, vámpír) tulajdonságai alapján, esetleg a hatásmechanizmusok természetéből kifolyólag (slasher). Bár első ránézésre hasonlóságot mutatnak, mégsem feleltethetők meg egymással a giallo és a slasher műfaja. Sem formai megvalósítás, sem pedig tartalom szempontjából. A horror ezeken kívül többféle műfajhibridet alkothat, attól függ, hogy milyen más zsánerrel keverik. Beszélhetünk horror-vígjátékról (Gonosz halott 2, Veszélyes éj), horror-kalandról (Az elveszett fiúk), horror-akciófilmről (Penge-filmek) is, semmi sem szab határt a szabad képzelgésnek.
A horrorfilm lehetőségei
A horror egyszerűen mindent elbír. Könnyen lehet vegyíteni más műfaji elemekkel, egyszerűen a legdemokratikusabb filmes műfaj, nem csoda, hogy sok filmkészítő kipróbálja magát benne. Még a modernista filmrendezők közül is voltak, akik horrorszerű megközelítést alkalmaztak (Bergman: Farkasok órája) pár alkotásuk során, ezáltal létrehozva az egyedi megközelítésű, szimbolikus, formabontó művészhorrort. Arról nem is beszélve, hogy ennek a szubjektumot előtérbe helyező ,,vonulatnak” jelentős hatása volt. Nem csoda, hogy több, mint fél évszázaddal később ismét reneszánsza lett. Ari Aster (Örökség) és Robert Eggers (A boszorkány) szellemi elődeik példáját követve ugyanarra a sokszor nehezen megfejthető, többszöri nézést igénylő karrierre léptek rá, sok film- és horrorrajongó legnagyobb örömére.
Számtalan, karrierjének hajnalán lévő filmes a horrorban találta meg a karrierjét jelképező útnak az első állomását. Ilyen volt Wes Craven és az ő első rendezése, egyben Bergman-átirata, Az utolsó ház balra (1972). Ugyanakkor olyan esetek is lehetségesek, amikor a rendező és/vagy a forgatókönyvíró mindössze ,,fűszerként” alkalmazza a horrormotívumokat a filmjében, így téve félelmetesebbé, sokszínűbbé a munkáját. Ide sorolhatjuk a filmbéli álmodás örök védőszentjét: David Lynchet.
Folytatás következik.