A Hill-ház szelleme, a A Bly-udvarház szelleme és az Éjféli mise után Mike Flanagan ismét egy újabb horrorsorozattal borzolja a kedélyeket a Netflixen. Ezúttal egy 1839-es Poe művet vett alapul (bár több, egyéb novella átértelmezése is fel-feltűnik a sorozatban – a szerk.). Az Usher-ház vége című novella az elmúlt 100 évben számos feldolgozás formájában került már képernyőre, Az Usher-ház bukása legújabb iterációja pedig egy ízig-vérig modern társadalomra hangszerelt változat lett.
Sosem esszük már meg a gazdagokat
Az utóbbi években felélénkült a popkultúrában a gazdagokkal szembeni ellenérzés és maró kritika. Az eat the rich mozgalom minden sarkon ránk integet, de néhány erősebb próbálkozáson kívül legfeljebb csak a frusztrációk ventillálására jók ezek az alkotások. A megalomán gépezetre összefogás nélkül nincs ráhatásunk, és valljuk be, mi magunk is részei vagyunk a problémának. Legalábbis a legtöbb cégvezető ezt akarja lenyomni a torkunkon.
A Netflixen most debütáló Az Usher-ház bukása pedig olyan, mintha az Utódlás vett volna egy horrorkanyart és végignézhetjük, ahogy néhány piszkosul gazdag személy megkapja a morális igazságszolgáltatást.
A minisorozat nyolc része alatt jó mélyre ásunk a hedonizmusban, álszentségben, arroganciában és a despotizmusra hajazó gigavállalati struktúra mocsarában. Arra érdemes készülni, hogy szimpatikus karakterrel nem nagyon fog találkozni a néző. És mégha néhányuk elemi motivációját meg is érthetjük, garantáltan tesznek róla, hogy eszközeik velejéig romlottak, és nem számít hány emberen kell átgázolniuk, hány szabályt kell megszegniük, hogy elérjék céljaikat.
Apáink bűne
Nem spoilerezek el ezzel semmit, Az Usher-ház bukása konkrétan azzal kezdődik, hogy Roderick Usher (Bruce Greenwood) a gyerekei temetésén ül. Tartalmas és termékeny élete során öt anyától hat gyermeket nemzett, akik most két hét leforgása alatt mind odavesztek.
A gyógyszeriparban tevékenykedő, gusztustalanul gazdag és hatalmas Usher családot folyamatosan el akarják számoltatni a teljesen nyilvánvaló gaztetteik és visszaéléseik miatt. Azonban olyanok, mint egy sikamlós angolna: mindig kicsúsznak az igazságszolgáltatás markából.
Az eltökélt ügyész Auguste Dupin (Carl Lumbly) viszont nem adja fel, és egy titokzatos informátorra hivatkozva megbolygatja a bírósági tárgyalás menetét. Az Usherék abszolút érzelemmentesen nekiállnak kideríteni ki szivárogtathat a családból. Még egy 50 millió dolláros vérdíjat is kitűznek az “árulóra”.
Aztán megkezdődnek a rejtélyes halálesetek. Az Usher-gyerekek szépen sorban hullani kezdenek, a család ügyvédje és problémamegoldó embere, Arthur Pym (Mark Hamill) rááll a nyomozásra és a kompromittáló nyomok eltűntetésére. A vérvonal örököseire egyenként felhúzhatók bizonyos archetípusok, de a készítők nem álltak meg klisék puffogtatásánál.
Mindegyik gyerek teljes ívet ír le a sorozatban, és emiatt egyesével nem is mennék végig rajtuk, mert mind a hatukról külön esettanulmányt lehetne írni.
Egy idő után a véletlenek egybeesése már nem tűnik logikus magyarázatnak. És ahogy jobban elmerülünk Roderick és nővére, Madeline (Mary McDonnell) múltjában, egyre egyértelműbb, hogy egy felsőbb hatalom munkálkodik a háttérben.
Közben azt is megismerhetjük, hogyan jutott el Roderick és Madeline a céges tápláléklánc csúcsára. Ami végül mindenre magyarázatot fog adni, és összeáll, hogy miért volt bukásra ítélve az Usher-ház.
Mindamellett, hogy Az Usher-ház bukása egy izgalmasan összepakolt alkotás lett, nagyjából minden téren képes volt kiemelkedőt nyújtania. Nagyon ritka, hogy ennyire konzisztensen jól működik a rejtély, a felszínen történő események sorozata, a múltidézés, a horror és a társadalom kritika. Az a legnagyobb csoda, hogy nem siklott félre az első adandó alkalommal.
Tényleg a pénz a minden?
A közel nyolcórás játékidő során van bőven idő elmélyedni a népes szereplőgárda lelkivilágában, és megérteni ennek az elcseszett családnak a rideg valóságát. Az Usherék gyakorlatilag csak a pénz és a hatalom mentén képesek létezni. A boldogságot egyáltalán nem ismerik, csak utánozni próbálják érdekkapcsolatokkal, drogokkal és itallal.
A lelkiismeretük már nagyon régen el van zárva jó mélyre, és csakis addig látnak, ameddig a saját önző érdekeik teljesülhetnek. Miközben kifelé azt mutatják mennyire harmonikus és életszerű bármi, amit csinálnak.
A sorozat jól pengeti azokat a húrokat, amiken a nézőből kiválthat heveny hányingert a pofátlanul gazdag emberek irányába. A kritika folyamatosan jelen van, de a csúcsot az utolsó epizódban éri el, amikor Madeline tart egy monológot. A jelenet érdekessége, hogy nem a kisember szájából hangzik el a kritika. Madeline tisztában van a világ működésével, és mégis a nagykutyák hipokrata prédikálása révén a fogyasztókra, az egyszerű emberekre nyomja át az összes felelősséget.
Hiába kapcsolódik a téma ehhez a kritikához, mégsem kezdek bele nagyszabású okfejtésekbe, miért iszonyatosan káros, hogy az átlagemberek szorongásait hízlalják a multik vezetői, miközben ők a felelősek a legtöbb környezet- és társadalomromboló tevékenységért.
Az azonban egy bitang erős momentum, amikor szembesülhet a néző, hogy valójában mennyire idiótának és szolgalelkű báránynak tekintenek mindenkit. Rákenik a fogyasztókra, hogy fogyasztanak, miközben az információs és digitális post-truth világban a mi adataink, mi magunk vagyunk a tömegcikkek, és folyamatosan stimulálva vagyunk, hogy még többet fogyasszunk.
Nem egy Netflix-sorozattól vártam, hogy ilyen erősen kiszóljon a nézők felé, de borzasztóan örülök, hogy megtette. Érdemi haszna nem valószínű, hogy lesz, de ha már a gondolat csíráját elültetik az emberek fejében, talán egyszer eljutunk a megfelelő személyek felelősségvonásáig is.
Verdikt
Az Usher-ház bukása sokkal jobban sikerült, mint azt vártam. A Hill-ház szelleme mellé lazán betehető, sőt, számomra néhány ponton meg is ugrotta annak a színvonalát. A Bly-udvarház után nem is volt magasan a mérce, és talán az elvárások hiánya miatt tudott ennyire betalálni.
A nyolc rész végig feszült és képes fenntartani a rejtélyt, és úgyis izgalmas, hogy konkrétan az első jelenetben kiderül, hogy a később megismert szereplők meghalnak.
Sajnos a táptalajként szolgáló novellákhoz még nem volt szerencsém, de ha tippelnem kéne, akkor a neveken kívül nem sok hasonlóságot fedezhetnék fel a sorozat és az alapként szolgáló művek között. Ellenben a nyolc epizód ügyesen van megírva, a rendezés remekül egyben tartja, és csak néhány szájbarágós dialógus tudott kizökkenteni.
A színészek remek formájukat hozzák, illetve a látvány és a horror is jól együttműködik a sztorival. Sőt, kifejezetten jól áll neki, amikor horrorba fordul. Ezek a jelenetek gyakran elég véresek és brutálisak, ami szintén meglepő, de üdvözlendő.