Nagyjából öt éve írtam meg a sétaszimulátorok létjogosultságát boncolgató cikkem. Ez nem csak azt jelenti, hogy öregszem, de azt is, hogy a műfaj régóta, talán az egészségesnél jobban foglalkoztat. Azóta is tartom, hogy ennek a zsánernek is van értelme, csak megfelelő hozzáállással kell közelíteni felé. Nem szabad komplex játékmenetet vagy mechanikai kihívást várni, mert az olyan lenne, mintha bokszolni mennél a csoportos meditációra. A sétaszimulátorokban megbúvó minimális interakció, a felfedezés élménye pont elég tud lenni ahhoz, hogy mélyen behúzzon egy történetbe, amelyet nem zavarnak meg sem fejlövések, sem kétajtós szekrény méretű főellenfelek. Ez, ha sikerül eltalálni az arányokat, egy hihetetlen flow-élményt eredményezhet. De egy ilyen lecsupasztított műfajnál megvan az a veszély, hogy ha felborul az egyensúly, semmi sem rántja vissza egyenesbe a tutajt. Így merült alá az egyébként ígéretes Harold Halibut is.
Pedig eredetileg nem is soroltam volna ebbe a kategóriába a Slow Bros játákát. Általában belső nézetű, történetfókuszú kalandjátékokra szoktam ezt a gúnynévből meghatározássá avanzsált jelzőt használni. A Harold Halibut elsőre sokkal inkább tűnne egy kétdimenziós point & click kalandjátéknak. Aztán hamar kiderül, hogy erről szó sincs, és nem csak azért, mert ténylegesen nem is használhatjuk irányításra az egerünket. Valójában egy már-már primitív játékmenet és a mindent felülíró történetközpontúság betonozza be a műfajba, ahonnan azonban így is kilóg. A Harold Halibut ugyanis túl nagy és túl darabos ahhoz, hogy valóban képes legyen beszippantani.
Egy elmerült elme
Harold Halibut egy egykedvű ezermester a FEDORA I tenger alatti bázis fedélzetén. Álmodozó, elvont figura, aki kecske-kollégájához hasonló megbecsülésnek örvend. Naphosszat mások helyett végzi a piszkos munkát, és a legtöbben csak átlépnek rajta. Mareaux professzornak segít a legtöbbet, az idős tudósnak, aki azon dolgozik, hogy a hatalmas hajó újra felszállhasson, és folytathassa expedícióját. A FEDORA ugyanis eredetileg egy űrhajó volt, amit a pusztulásban lévő Földről küldtek el, hogy keressen új, lakható planétát az emberiségnek. Egy távoli csillagrendszerbe érve azonban a napszél megzavarta a rendszereiket, és egy vízzel borított bolygón zuhantak le. Azóta a tenger mélyén él az egész kolónia, halvány reménnyel, hogy egykor újra útra kelnek.
Mareaux professzor kutatásai azt mutatják, hogy a napszél hosszú évtizedeken át dúl, de éppen egy rövid nyugalmi időszak vége felé vannak. Ha még az életük során el akarnak indulni, akkor nincs vesztegetni való idejük. Harold segít az előkészületekben, de közben újabb és újabb gyanús körülményekkel találkozik. A hajót irányító All Water vállalat határozottan titkol valamit a FEDORA polgárai elől, és lépten-nyomon egy titokzatos földalatti szervezet, a Lightkeepers nyomaira bukkan. Egy napon pedig olyasmit fedez fel a szűrőrendszereket tisztítva, amely gyökeresen felforgatja nemcsak a hajó, de még a szenvtelen ezermester életét is.
Kézműves vízművek
Mielőtt még nagyon elmerülhetnénk a víz alatti életben, egyből szemet szúr a Harold Halibut legjellegzetesebb és egyben legerősebb pontja, a látványvilág. Bármilyen médium vizuális oldalával kapcsolatban jogos kifogás tud lenni, ha az nem érződik eléggé valóságosnak, kézzelfoghatónak. Nos, nem sok minden lehet kézzelfoghatóbb, mint a Harold Halibut díszlete. Az egész olyan, mint egy kis bábszínház, amely stop motion animáció segítségével kelt életre. A plasztikus érzet persze nem a véletlen műve, ugyanis a készítők valóban megépítették a FEDORA egyes részeit, összerakták az őket benépesítő bábokat, majd végül mindebből 3D modelleket gyártottak. Ezután motion capture segítségével készültek el a mozdulatok, amelyek így a stop motion darabossága és az emberi természetesség közötti kellemes átmenetet képezik. Ezt a megoldást nem gyakran alkalmazzák az iparban (első blikkre még a 2019-es Trüberbrook jut eszembe).
Ez persze nem véletlen, mert elképesztő mennyiségű munkát igényel ez a fajta művészeti ág. A Harold Halibut-ról viszont biztosan nem lehet elmondani, hogy kispórolták volna belőle a munkát. Az összes helyszín aprólékosan kidolgozott, és magában hordozza egy makett és egy sci-fi díszlet részleteit. Látszik, hogy mi milyen anyagból készült, és ez mégsem zavaró. Az összekép ugyanis ügyesen alkotja egy érdekes világ újabb darabkáját. A design tehát egyszerre földhöz ragadt, de kifejező, és ennél többet nem is kívánhatnék meg tőle. Na jó, egyet még igen, de azzal sem marad adós a Harold Halibut. A bámulatos makettek gyönyörűen lettek bevilágítva, a legtöbb fény valósnak tűnik, és valószínűleg az is. De a háttérből enyhén pislákoló, végtelen zöld óceán is egy nagyon egyedi hangulatot kölcsönöz a hajó minden helyiségének.
Vicc alatti élet
Az atmoszféra egyébként is egy bivalyerős része a játéknak. Egyszerűen kellemes lófrálni a félhomályos folyosókon és a színpompás csarnokokban egyaránt. A sok kis részlet egy otthonosságot, az apró fények egy meghittséget kölcsönöznek neki. Minden képkocka szerethető marad, úgy is, hogy a karakterek designja már sokkal inkább abszurd. A karikatúra-szerű figurák is alapvetően kedvesek, de már jeleznek valamennyit a Harold Halibut finom, bizarr humorából. Ez utóbbira pedig szükség is lesz, hogy kilengesse a hangulatot a hívogató, de mély melankólia örvényéből.
Ez a kettősség végig jellemzi a történetet. Harold helyzete korántsem irigylésre méltó, sokan kifejezetten parasztok vele a játék elején. A mindent leuraló All Water vállalat a folyamatos ügyeskedésével és bürokráciájával, a továbbhaladást lassan elengedő lakosság és a napok egyhangúsága leginkább egy élhető disztópiaként foglalhatók össze. De közben az első pillanattól kezdve olyan abszurd pillanatoknak vagyunk tanúi, mint amikor egy öntudatra ébredt hal egy molinót húz el az ablak előtt, rávilágítva a már említett szituációra. Néha el is modósik a határvonal csak egyszerűen fura pillanat és vicc között, jellemkomikum és különc személyiség között. De pont ezért soha nem is tűnik erőltetettnek a poénkodás. Ennek a világnak része az abszurditás, nem idegen tőle a humor, és simán megtörténhet, hogy egy narratív csúcsponton csattan el egy jól előkészített, kreatív vicc.
Az örvény a részletekben rejlik
A rengeteg befektetett munka nemcsak látványban, de a történetben is tükröződik. A hajót rengeteg nevesített szereplő lakja, mindenki a saját egyedi személyiségével, háttérsztorijával. Mindannyiukat megismerhetjük akár a főbb szálakat követve, akár mellékes feladatok által, igaz, ez nem mindeki esetében jelent minőségi előrelépést. Viszont ha utánajárunk néhány érdekesebb opcionális megbízásnak, szórakoztató és megható momentumokba egyaránt belefuthatunk. Megismerhetjük az All Water-titkárokként dolgozó hármasikreket, vagy a hajó öreg postása helyett kézbesíthetünk régi leveleket. Ezeken a kisebb szálakon haladva is egyenlő arányban kapunk komolyságot és blődséget, és mindez remekül illik a történet egészéhez.
Mint mondtam, van néhány karakter, akikhez nem kerülünk az első benyomásoknál közelebb, vagy egyszerűen nem illik hozzájuk a kapott plusz kontextus. De még így is többnyire jó szívvel néztem utána mindennek, amit a küldetésnapló feldobott, már csak az elismerésre méltó mennyiségű, igényesen megírt párbeszéd miatt is. A Harold Halibut története gazdagnak, a FEDORA valóban élőnek érződik, és nem nehéz megszeretni jó párat a különös szerzetek közül, akikkel összehoz a sors. És ha már előkerült a küldetésnapló, ez is kreatívan lett megoldva, a kollégák üzeneteiben rengeteg érdekes apróság vagy poén bújik meg. Harold pedig közben egy kis füzetbe rajzolja le a jelentősebb történéseket, a maga együgyüségében.
Lassú víz panaszt mos
Mindeközben egy időre el lehet felejteni, hogy amúgy a Harold Halibut alatt alig történik valami, de a tudat újra visszatér, mint egy kellemetlen csuklás. Mármint azért van egy tisztességes cselekmény, csak amíg ez egy három-négy órás sétaszimulátort gond nélkül kitöltene, háromszor ennyi idő alatt már nagyon elnyújtottnak érződik. A fókusz folyamatosan elveszik, könnyű megfeledkezni arról, hogy pontosan mi is történik, mert annyira csapong a narratíva. Ezzel most kicsit magam ellen is beszélek, hiszen az imént dicsértem meg a mellékszálak kidolgozottságát, de ebből a történetből érdemes lett volna jelentősen lecsípni. Ha mást nem, az érdektelenebb szereplőket kivágni, vagy még több sallangot áttenni mellékküldetésekbe. Mert az összkép kicsit parttalannak hat, így pedig az átadott üzenet sem lesz olyan ütős.
Mert amúgy nincs semmi gond azzal, amikor éppen folynak az események. A maga félig bizarr, félig komoly módján halad előre a történet, merül fel egyre több rejtély, majd a végén szépen elvarrnak minden szálat. Lesznek olyan események, amelyek elsőre jóval relevánsabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában, így a finálé előtt ért néhány csalódás, de a legvégére sikerült egy tetőponton letenni a lantot. A lezárás érzelmes és elgondolkodtató lett, amely nagyon szépen rímelt a játék felénél bekövetkező nézőpont-frissítésre is. A történet tehát egyáltalán nem rossz, de lehetett volna lényegesen ütősebb és koncentráltabb is.
Játéknak tajték, egyenesnek görbe
Eddig így is csak annyit vethetek a Harold Halibut szemére, hogy kicsit túlnyújtózkodja a takaróját, de ennek ellenére egy nagyon pofás film lehetne. A dolog szépséghibája, hogy a Harold Halibut elvileg egy játék, és annak hitvány. Először azzal a naiv feltételezéssel ültem le elé, hogy egy klasszikusabb kalandjátékkal van dolgom, de ebben hamar csalódnom kellett. A hatalmas hajót ugyan viszonylag szabadon bejárhatjuk, de azon túl, hogy mindenkivel szóba elegyedünk, nem sok lehetőségünk van. A gigászi élő könyvtár viszonylag statikus, és ugyan időnként érkezik egy-két új terület, a felfedezés egyáltalán nem egy folytonos élmény. Ha egy valamit megtanultam analízisből, akkor az az, hogy a folytonos függvényekkel sokkal egyszerűbb az élet, és itt is bebizonyosodni látszik. Ennyi szakdási pont mellett egyszerűen nincs egy állandó erő, ami bent tartana ebben a kalandban.
Az, hogy újra és újra ugyanazokra a helyszínekre kell visszatérnünk, még nem is lenne akkora probléma, (különösen, hogy vannak bőven új elcsíphető események), ha nem kellene ezt ennyiszer és ennyire körülményesen megtenni. A közlekedés realisztikus, de ez egyben azt is jelenti, hogy baromi kényelmetlen. A helyi BKV-n csövekben utazhatnak az emberek az egyes állomások között, de ezekre az állomásokra minden alkalommal el kell sétálni. Sőt, nem egyszer át is kell szállni a központban. Ez egy darabig ugyan hozzáad az immerzióhoz, de egy idő után már csak simán bosszantó. A végére szívesebben ittam volna filléres kevertet, minthogy megint ki kelljen battyogni a csőrendszerhez, és megváltásnak érződött, ha egy átvezető videó megspórolta nekem a fáradságot.
És ezzel van a baj, nem azzal, hogy a mászkáláson túl mindössze néhány primitív minijátékban merül ki az összes interakció. Mert ez csak annyit jelent, hogy egy sétaszimulátorról beszélünk. Ha azonban nincs meg a felfedezés élménye, ha a sodró lendületet állandóan megtöri valami körülményesség, akkor ebben a műfajban is elbukik a játék. A Harold Halibut hiába rendelkezik egy jó hangulattal, hosszú távon mégis elveszít, mert szinte elviselhetetlenül lassú. Sőt, a kidolgozott mellékküldetésekkel is csak magukat lövik lábon, hiszen minden bájuk ellenére tovább darabolják a játék ívét.
Verdikt
A Harold Halibut sajnos nem egy jó játék. Kalandjátékként lényegében értékelhetetlen, felfedezni csak időszakosan lehet, feladványok lényegében nincsenek. Nem kell használjuk a fejünket egy pillanatra sem, komplex puzzle-ökről még álmodni sem jut eszünkbe. Sétaszimulátorként viszont nincs meg egy folyamatos erő, ami behúzná a játékosát. Semmi nem tart benne az egyébként remek hangulatban. A játék dekoncentrált, a mozgás még futva is lassú. A vicc az, hogy a vége felé egy rövid időre egy szokványosabb sétaszimulátor-szegmenset is kapunk, megváltozó kameraszöggel megspékelve, és ez valahogy sokkal természetesebbnek hat. Ott vitt előre az áramlat, és nem kellett pepecselni. Aztán valahogy ezzel is sikerült átesni a ló másik oldalára, és a befejezésnél már Kojimát megszégyenítő hosszúságú átvezető videókat nézhetünk.
Úgy éreztem, az is elvett az élményből, hogy a történetmesélés nagy része ezeken az átvezetőkön át történik. Hiányzik az interakció illúziója is, és így a beleélés lehetősége is sérül. Ez azért kár, mert amúgy a Harold Halibut egy nagyon egyedi, ígéretes koncepció. A történet érdekes és bizarr, a humora finom, de valóban szórakoztató, a légköre megkapó, a látvány gyönyörű. Még a javarészt a fejlesztők által írt és eljátszott zeneszámok is kiválóan illenek a játékhoz. Ez egy szuper film vagy minisorozat lehetett volna, ha valamelyest sikerül megvágni és fókuszálni a cselekményt. Az összetevők megvoltak hozzá, csak gyakorlatban égett oda ez a fogás.