Mintha csak tegnap lett volna, hogy letettem a Viharkristályt. Sajnos nem azért, mert a kaland hagyott volna ennyire mély nyomokat bennem. Habár Pangaria steampunk, lebegő szigetei közé zárt mágikus kalandja több ízben is sikeresen bizergálta meg a fantáziámat. Sokkal inkább az élmény, a hangulat volt maradandó, amit a kötet olvasása, játszása nyújtott. Hogy a történet origójában az olvasó áll, aki a ceruza és a dobókockák képében kardot és pajzsot ragadva, a passzív szemlélő szerepéből kiragadva alakítója az eseményeknek. És valószínűleg ez az amiért a sorozat képes a mai napig egy lelkes rajongótábort a kalandszéria oldalai között rabul ejteni, akár idehaza is. Így amikor a Chameleon Comix jóvoltából hozzájutottunk a két legendás kalandmester, Ian Livingstone és Steve Jackson negyvenedik évfordulós munkáihoz, gondolkodás nélkül lecsaptam az Az óriások árnyékára. És bár az élmény hamisítatlanul hű maradt a sorozat nevéhez, Livingstone írásáról ezt már nem tudom ennyire egyértelműen kijelenteni.
Kaland
A történet ezúttal Allansia nyugati végébe kalauzol el minket. A Tűzhegy árnyékában megbúvó Üllő bányászvárosába érkezik teljesen random kalandorunk. Gyorsan megszemélyesítve, sérült kardunkat szeretnénk pótolni, mielőtt irányba állunk a hegy felé. Mivel előző kalandunk nyomán tudomást szerzünk arról, hogy Zagor, a varázsló temérdek mennyiségű aranyat halmozott fel egy titkos kamrában. Így értelemszerűen a kalandvágy mellett remek hívószó ezúttal is a gazdagság és a hírnév. Gyorsan szert teszünk egy törp idegenvezetőre és alászállunk a hegy gyomrába. Amire viszont a legkevésbé sám számítunk, hogy vagyon és befolyás helyett gyorsan elszabadítunk egy titokzazos koronába zárt átkot. Rajta keresztül a világra engedünk négy acél óriást. Ami mindamellett, hogy árt az egészségnek (mármint nem a miénknek, ha jól dobunk a kockákkal, hanem általában mindenki másénak), felszabadít bennünk valami kalandor betyárbecsületet is (hiába, a Wizards of the Coast keze messzire elér), mert sürge indulót veszünk Hamelin felé, hogy elátkozzuk, pontosabban visszaátkozzuk az óriásokat a helyükre.
Az történetvezetés pedig ettől kezdve fogja és becsatolja a biztonsági övet. Végig vezeti a játékost egy zökkenőktől ugyan cseppet sem mentes, ám annál szakkönyvszerűbb úton. Amivel első sorban nem is az a bajom, hogy mindvégig (a sorozattól amúgy sem távol álló módon) több évtizednyi fantasy-klisét puffogtat. Vagy az, hogy cselekmény mondhatni kicsit butácska. Inkább az, hogy borzasztóan pitiáner. Érződik, hogy ugyan a mesterben van még jó néhány kalandra való, de a legjobbját nem itt kívánta megvillantani. Nincsenek meg azok az apró kis nüánszok. Azok amik mondjuk a Tolvajok Városát, vagy hogy közel maradjak a témához, A Tűzhegy varázslóját jellemezték és emlékezetessé tették azokat. Ugyan a történetnek megvannak a maga momentumai, amiknek hála tudjuk, hogy egy hamisítatlan Livingstone kalandon veszünk részt. De jellegzetes, hovatovább emlékezetes karakterek vagy mozzanatok híján a főként Hamelinben játszódó események inkább érződnek egy keretes lábjegyzetnek a Allansia történelemkönyvéből, mint egy hangsúlyos fejezetnek.
Játék
Amit viszont remekül csinál Livingstone és ami egyébként is a Fighting Fantasy-széria kikezdhetetlen pontja, a hangulat teremtés. Ahogy azt a Viharkristálynál is írtam, rengeteget ad az olvasás élményéhez a kalandok játék része, ami itt sincs másként. Ezt pedig negédes mázzal vonja be a kalandmester legenda részletes és gyakorlott karakter- és jelentleírásai. Amik kombinálva az olvasó fantáziájával, remekül rántanak be szinte azonnal Allansia mára piszkosul nagyra nőtt világába. Viszont azoknak se kell pánikba esnie, akik épp kreatív válságot élnek. Mivel a Fable játékokon is dolgozó Mike McCarthy egyébként fantasztikus illusztrációi rögvest elhelyezik a világban.
Ugyanakkor azt is érdekes volt megélni, hogy míg más, szőrmentén fogyasztott kalandjáték könyveket és Rhianna Pratchett írását sokkal inkább éreztem egy interaktív történetnek. Addig Sir Ian Livingstone könyve sokkal inkább keltette bennem egy klasszikus szerepjáték élményét. Ez nem tudom mennyire tudható be annak, hogy pár hónappal ezelőtt még az életem egyik felét Baldur kapujánál töltöttem. Vagy mennyire köszönhető annak, hogy az író legenda már akkor potens kalandokat szórt a világra amikor én még egy kósza gondolat se voltam a valóság szövetén. Ugyanakkor simán rávetíthető Az óriások árnyékára, hogy olyan, mintha egy hosszabb küldetéssorozatot vinnék egy szerepjáték-kampányban. Ami érthető, hisz ez valahol ezen könyvek és a műfaj sajátja. De nálam sokkal inkább hozzáadott az élményhez, mintsem eleve elrendeltettnek éreztem volna és csorbította a történet nagyobb ívének hiánya által oldalamba fúrt tőr élét.
És itt jön be, hogy az élmény és a hangulat vaskos hányadát adó játékmenet. Aminek tény, hogy az évtizedek alatt végtelenül polírozott lett a szabályrendszere, de menthetetlenül egyszerű. Viszont egyáltalán nem mindegy ki forgatja az általa kínált eszközöket. Mert míg a Viharkristály esetén szóvá tettem, hogy viszonylag pehelykönnyűnek éreztem a kalandot. Itt ugyanezt még azzal együtt sem tudnám állítani, hogy a két végigjátszásomból az első nagyobb hányadában szinte harcolnom se kellett.
Kockázat
Mert hát, ami 40 év után stabilan állítható, hogy Sir Ian Livingstone keze gyakorlottan mozog nem csak a műfajban, de a saját maga által teremtett világban és annak szabályrendszerében is. És bár Az óriások árnyékában története olyan volt, mintha Frodó unokaöccsét nézném, ahogy az útnak indult rokon után próbálná vinni az otthon felejtett uzsonnás dobozt. A történet mesélése olyan volt, mintha maga Tolkien olvasott volna fel A Gyűrűk urából. És bár lehet, hogy nem feltétlen a kezdő fantasy rajongó nedves vágyálma, hogy egy nyelvészprofesszor történelem órákat megszégyenítő regényét olvasva próbálja bevezetni őt a jószerivel saját maga is megalapozott műfajba. De annak ellenére, hogy ez egy erős hasonlat, valahogy mégis helytálló.
Nem ez a könyv Ian Livingstone legerősebb írása és bár szerények az ismereteim a Kaland, Játék, Kockázat vagy Fighting Fantasy-sorozat terén, az mégis azt mondatja velem, hogy talán nem is ez a legjobb belépési pont a kezdők számára. Arra sokkal inkább tudom ajánlani a Chameleon Comix kínálatában jelenleg is elérhető A halál seregeit. Ugyanakkor rajongóként szinte kötelező darab, amiben benne van minden, ami a teljes sorozat erénye és egy kicsit több is, ami okot ad reménykedni, hogy nem ez volt egy legenda utolsó hattyú dala. Mivel minden feldobott hibája ellenére is valahol piszkosul jól szórakoztam a fantázia hullámain lovagolva.