Reszkessetek betörők (1990), Igazából szerelem (2003), Holiday (2006), Az élet csodaszép (1946). Csak pár cím a karácsonyi filmválaszték megújulásra alkalmatlan tárházából, amelyek évről-évre előkerülnek a bejglihegyek és a halászlétengerek mellett. Annak apropóján, hogy valami újdonság is kerüljön idén az asztalra, összeszedtünk öt filmet, amelyek bár külsőségeikben és premisszájukban felmutatják a tipikus karácsonyi filmek elemeit, tartalmaznak jó pár, a megszokottól eltérő, esetleg kizökkentő komponenst, amik által mégsem akarja a gyanútlan néző melegebb éghajlatra küldeni a filmkészítőket. Naptárilag és hozzáállásban is már bőven magunk mögött hagytuk az ünnepeket, pontosan ezért érdemes év közben is elővenni ezeket a megközelítésben, hangulatban és stílusban is egyaránt differens filmeket. Meghittség helyett következzen a félelem.
Tágra zárt szemek (1999)
Stanley Kubrick műfajilag változatos karrierjének utolsó darabjában a kilencvenes évek álomházaspárjáé, név szerint Nicole Kidmané és Tom Cruisé a reflektorfény, de leginkább az ő elhidegült, csábításokban és titkos társaságokban gazdag házasságuké. Ha diszkrétek és naivak akarunk lenni, akkor természetesen nem az ő, hanem Alice Harford és Dr. William Harford szerelmi kiüresedettségét láthatjuk két és fél órán keresztül. Kubrick minden bizonnyal mégis meglátott valamit az üres mosolyok és felszínes társalgások, nyilatkozatok mögött: pontosan ezt a válságot használta fel, amikor Dr. Billt karácsony előtti éjszakákon többször is útjára indította New York-ban, Arthur Schnitzler Álmok éjszakája (Traumnovelle; 1926) című írását alapul véve.
A kezdetben magabiztosság látszatát mutató hősünk önbecsülése egy joint elszívása és a feleségével való abuzív beszélgetés után a sárgaföldig süllyed, majd szexuális és a társadalmi gatekeepingből származó frusztrációi miatt vág neki a gyásszal, prostitúcióval, pedofíliával, titkos társasággal és orgiával teli éjszakájának (a Stoner-filmek cselekményének valószerűségét érdemes mindig fenntartással kezelni). A kivitelezés az elején egy valóságos karácsonyi üdvözlőlap: feldíszített karácsonyfák, kivilágított, mindenféle színben úszó utcák, boldog emberek, szalagokkal áttekert ajándékok, jó hangulatú partik, csillogó ruhák. Maga a megtestesült karácsonyi álom.
Azonban ismerve a rendező univerzális pesszimizmusát és magának a történetnek a (mára kicsit elavulttá vált) polgárpukkasztó mivoltát, nem az ünnep szépségét, sokkal inkább a vele járó hazugságot, állhatatosságot akarta megmutatni, önmagában (mint minden filmjében) a felszín alatti valóságot. A megfejtés pedig kellően kiábrándító: üres, semmitmondó pózok, átjárásra képtelen társadalmi osztályok (a marxista értelmezést Kubrick kommunizmushoz való viszonya miatt kivenném a kalapból), a párkapcsolati gondok csak látszólag oldódnak meg.
Ahogy egyre mélyebbre kerülünk, úgy tűnnek el az ünnep ismertetőjelei. Nyugtalanságunknak alapot szolgáltatva, a giccses helyszínekkel ellentétes, az erőszaknak, halálnak, összeesküvéseknek helyet adó terek kerülnek bemutatásra. Ennek a tartalmi és esztétikai inkompatibilis kettősségnek a felismerésére, beismerésére és elfogadására kárhoztatja Kubrick a hősét, miközben számos sötét – leginkább szexualitással kapcsolatos – titoknak lesz szemtanúja. A Tágra zárt szemekkel amellett, hogy elkezd lezáródni a kifulladás jeleit mutató erotikus thriller alműfaja, egy tökéletes mondattal (de ha pontosak akarunk lenni, akkor csak egy szóval) a filmtörténet egyik legkiválóbb filmográfiája is befejeződik, sokunk legnagyobb bánatára.
Karácsonyi lidércnyomás (1993)
Tim Burton megálmodta, Henry Selick megrendezte, Danny Elfman elénekelte. Az ő hármójuk szövetsége eredményezte a tavaly harmincéves Karácsonyi lidércnyomást, a Halloweent és a Karácsonyt összeházasító stop-motion csodát. A Burton-recept adott: a mi, normálisnak kikiáltott világunkból nézve különcnek számító halloweeni lények, élükön Jack Skellingtonnal elrabolják a Mikulást, hogy ez alkalommal ők maguk feleljenek a szeretet ünnepéért.
Annak rendje és módja szerint a karácsony szellemét tökéletesen félreértelmezik a naiv és angyalian romlott természetükből fakadóan: a karácsonyfák alá zsugorított emberfejek, óriáskígyók, éles fogakkal büszkélkedő babák, denevérek kerülnek, összetörve ezzel minden jóravaló kisgyerek Szentestéről alkotott képét. Burton, Michael MccDowell és Caroline Thompson forgatókönyve csodálatosan összefolyó kontrasztokkal, fülbemászó, mára klasszikussá vált dalokkal, kedves humorral van megtámogatva, játékosságának és megkapó vizuális megvalósításának köszönhetően a film egész végig kedvesen közeli és mégis riasztóan távoli marad.
A történet egy éles kanyart ír le, ami rendhagyó jegyei mellett elsősorban az excentrikusságot, a rendbontást, a káoszt, a színtiszta kreativitást emeli olümposzi magasságokba, de végül rájön arra, hogy a szeretetről szóló tradicionális üzenetnél nincs fontosabb. Sokszor pedig ennél nem is kell több. Popkultúrára tett hatását mi sem bizonyítja jobban, minthogy többek között a Fargo ötödik évadában egy emlékezetes jelenetben maszkok formájában Jack és társai is helyet kaptak. ,,I got You, Babe”.
Szörnyecskék (1984)
,,Sehol nem láttam ilyen kedves ajándékot” – mondja a foglalkozását tekintve feltaláló apa, amikor a figyelmeztetés ellenére megveszi serdülő csemetéjének a Gizmo névre keresztelt maogwayt, nem is sejtve, hogy pár nap múlva milyen pusztítást hoz ezzel szeretett kisvárosára. A végtelenségig aranyos és ártalmatlan tűnő szőrös lénnyel kapcsolatos három íratlan szabály ismertetése után (miszerint 1. Az erős fény nem tesz jót neki, a napfény meg is ölheti; 2. Nem érintkezhet vízzel; 3. Éjfél után nem ehet egy falatot sem) az emberi figyelmetlenség okán, a felállított regulák szép sorban megszegésre kerülnek és pillanatok alatt elszabadul a pokol.
Gizmo a víznek köszönhetően sokszorozódik, gyermekei vele ellentétben kifejezetten rossz természetűek és fittyet hányva a harmadik előírásra, az éjszakai étkezésnek köszönhetően Alien-tojásokra emlékeztető bábokban evolválódnak tovább hüllőszerű entitásokká, amiknek lételeme az anarchia. Gizmo tulajdonosára – az esetért egyébként felelős fiúra -, Billyre hárul a feladat, hogy mindent visszatereljen a megszokott medrébe. Ezt a hajszálvékony történetet kellően megtámogatja az ebben az időszakban igen népszerű horror-vígjáték-felfogás (pár év múlva már az Evil Dead II kopogtat a mozik ajtajain), a zseniális speciális effektek és Joe Dante (Ami sok, az sokk) nyers humorral dolgozó rendezése.
Az elfajzott maogwayoknak eszük ágában sincs a karácsonyt Kubrick-szerűen társadalom- és korkritika céljából felhasználni, a tradíciókat egyáltalán nem forgatják ki, a nap végére nem kerül más megvilágításba a karácsony szelleme, csupán becsempészik a valószerűtlent és a túlzó erőszakot a hétköznapokba. A fekete humor sokszor fizikai atrocitásokban is megnyilvánul, a zsigeri reakciók érdekében a totális, logikát mellőző káoszt élteti a film (bármennyire is obszcénnak tűnik, de mindenképp igaz állítás a film kapcsán, hogy sorra halnak meg emberek a lehető legszórakoztatóbb módon).
Chris Walas hihetetlen kreatív elméjéről tesznek tanúbizonyságot a látott bábok és marionettek, a maogwayok ábrázolása és életre keltése a mai napig kifogástalanul működik, nem lehetne megmondani, hogy negyven éves effektekről beszélünk. A film talán legemlékezetesebb és legjobban sikerült része az a nagyjából tíz perces betét, amikor a hüllő-maogwayok a helyi csehót tartják fennhatóságuk alatt, egyszerre megidézve ezzel a western-filmek kocsmajeleneteit, a gengszterfilmek tárgyalásos szekvenciáit, egy alkoholban és practical effektekben úszó olvasztótégelyben. Joe Dante rendezése az esszenciájánál ragadja meg ezt az egyszerű, de nagyszerű koncepciót: csak a lényeget mutatja az önfeledt szórakoztatás oltárán áldozva, hogy végeredményként egy tökéletes karácsonyi-horrorral búcsúzzon el, legalábbis egy – talán még jobb – folytatás erejéig.
Fekete karácsony (1974)
Jason Voorhees, Freddy Krueger még kósza gondolat se volt, de még Mike Myers is csak a kispadon ült, amikor Bob Clark 1974-ben elkészítette kanadai, mára klasszikussá nemesedett slasherjét. A helyszín ezúttal egy lányegyesület székhelye, egy családi ház, aminek a padlására szenteste előtt beköltözik egy – nagy valószínűséggel – Billy nevű elmebeteg, hogy az alatta éppen karácsonyi szünetre készülő egyetemisták közül válogasson áldozatot kénye-kedve szerint. Arcát soha nem látjuk, nyöszörög, különböző állati hangokat ad ki, telefonhívásokkal borzolja a kedélyeket, valamint POV-nézetben csodálhatjuk, ahogy folyamatosan változtatja a helyét.
Clark elmondása szerint a forgatókönyvet “The Babysitter and the Man Upstairs” nevű városi legenda és az 1969 és 1971 között lezajló, Wayne Boden által elkövetett Montréal-i és Québec-i gyilkosságsorozat ihlette meg. Előbbi történet egy bébiszitterről szól, aki folyamatosan telefonhívásokat kapott – amik, mint utólag kiderült a rendőrség közbenjárásával – a fiatal lány házán belül érkeztek. Csak a hetvenes években hat filmet ihletett meg ez a sztori, a későbbi évtizedekben pedig még többet, elég a Fekete karácsony két későbbi, rossz emlékezetű feldolgozását feleleveníteni. Alantas slasher szórakoztatási faktora (rendkívül brutális halálozásokat vonultat fel a rendező) és a valódi félelemkeltést megalapozó eszközei (Billy nyugtalanító hívásai; a kitartott, hosszú snittek) mellett a film egy erőteljes kinyilatkoztatás a hímsovinizmus ellen.
A női szereplők minden irányból támadva vannak a férfiak által: nem csupán a társadalmi periférián ténfergő sorozatgyilkos által, hanem azon belül is folyamatosan ki vannak téve a tesztoszterontúlbuzgóságnak. A férfi gyilkos leginkább a nőkre veszélyt jelentő entitás, a rendőrök teljesen tehetetlenek, a terhes főszereplő maga akar dönteni a szíve alatt hordott magzat sorsáról. Képtelen elfogadni az egoista, zongorista barátja házassági-ajánlatát és belekényszeríteni saját magát egy kiegyensúlyozatlan családmodellbe.
El akarja vetetni a gyereket, a karrierjére és a tanulmányaira akar a későbbiekben koncentrálni: mondanom sem kell, hogy elhatározása természetesen nem talál megértő fülekre. Lánytársai hozzá hasonlóan eltérnek a megszokott slasher-archetípusoktól: bár jellemük nem túlságosan mély vagy kidolgozott, nincsenek szexuálisan kiszolgáltatva a férfi szereplőknek és általuk a férfi nézőknek sem. Bár vannak férfiak, akik törődnek velük (rendőrkapitány, nyomozók, az egyik áldozat édesapja), tényleges ráhatásuk a cselekményre igazából nekik sincsen, ők is csupán sodródnak az árral. A Fekete karácsony horrortörténelmi fontossága mellett egy valóságos konzervatív látlelet a hetvenes évek Amerikájáról.
3615 code père noël (1989)
Angol címén Game over (esetleg Deadly Games) vagyis Reszkessetek betörők francia módra. Kevin McCallister helyett Thomas de Frémont, az akciófilmrajongó csodagyerek a főszereplő, a félnótás Pesci-Stern duót pedig a visszamaradott, gyermeklelkű, sokáig pedofilnak titulált, Mikulásnak öltözött őrült pótolja. Leegyszerűsítve a kettejük közti párharcról szól a film, ha viszont mélyebben belemegyünk az egyébként sokszor cheesy-szinten mozgó történetbe, a gyermekkori idillel való leszámolás nyomait fedezhetjük fel.
Thomas Párizs környékén egy kastélyban lakik együtt édesanyjával és nagyapjával, a gondtalan időtöltést a kor akciófilmjeinek home made eljátszása, autójavítások és a Mikulásról való ábrándozás teszi ki. Anyuka jól menő bevásárlóközpontnak a tulajdonosa, viszont a szükség úgy hozza, hogy egyik alkalommal sokáig kell dolgoznia, a hazafele utat pedig a zord időjárási viszonyok kellően megnehezítik. Thomas lelkesen – a látásproblémákkal küzdő papájával együtt – várja, hogy a Mikulás végre az ő cipőcskéjébe is ajándékot hozzon, ráadásul dacolva az intelmekkel azt is elhatározza, hogy ezúttal meglesi az öreg szakállast munka közben. A gyermeki képzeletet beigazolva az éjszaka közepén meg is jelenik az öreg játékgyáros, de Thomas legnagyobb szerencsétlenségére a váratlan vendég a télapói állásából kirúgott, tudatzavarral küzdő szerencsétlen, aki csak el akar vele játszadozni. Számolva a szülőhiánnyal, Thomas egymaga veszi kezelésbe a betörőt, felhasználva minden technikai tudását.
René Manzor rendező úgy teremt egy csodálatosan sötét mesevilágot, hogy a túlzásnak tűnő eszközeivel is végig megmarad a realitás talaján. A grandiózus díszletek mindegyike félelemkeltő: az elvarázsolt kastélynak is betudható családi ház szobái nem egyszer döntött kameraszögekkel, baljóslatú világítással vannak megmutatva, a bútorok mind az elidegenedés célját szolgálják. A főszereplő ugyan jól kiismeri magát otthonában és könnyedén kihasználja a védelme érdekében a rendelkezésére álló eszközöket, mégis olyan helyeket jár be, amelyekről előbb eszünkbe jut Drakula kastélya, mint az édes otthon meleg érintése. Manzor egyéb filmes eszközök bevetésétől sem kímél meg minket, jól időzített, kiemelő lassításai mellett az erőszak ábrázolásánál sem esik túlzásba.
A csapdák sokkal kegyetlenebbek, mint amiket megszoktunk Chris Columbus két filmje esetén, ugyanakkor nincs meg bennünk az eltúlzott, sokszor kizökkentő, rajzfilmszerű ábrázolás. Amennyiben elfogadjuk a tényt és jól tudunk szórakozni azon, hogy egy kisgyerek ilyen fiatalon elsajátította a gépkocsivezetés és a harcászat művészetét, akkor kiváló ellenpontozásnak érződnek azok a részek, amikor Thomas valóban gyermeki megrendüléssel, gyásszal és kiábrándulással egybekötött reakciókat tesz a történésekre. Hogyan lehet a traumák által tönkre tenni az ünnepi hangulatot és a fejlődésben lévő gyermeki lelket? Valahogy úgy, ahogyan ez a trash-gyöngyszem a maga egyszerű, egydimenziós megoldásaival teszi. A 3615 code père noël az ékes példa arra, hogy az öreg kontinens is bőven tartogat elfeledett kincseket, csak néha mélyebbre kell ásni a földben, hogy érdemi dolgot találjunk.