Időről időre szívesen veszek elő egy dedikált puzzle-játékot, hogy működésre bírjam a játék közben lassan elsorvadó agysejtjeimet. Lássuk be, más műfajok képviselői fejtörők címén nem éppen a legeredetibb vagy legérdekesebb feladványokat szokták prezentálni. A többségük kimerül annyiban, hogy meg kell keresni egy kulcsot vagy egy kódot, hozzá a zárat, és már meg is kaptuk az instant sikerélményt. És mielőtt még elkezdhetnénk allergiás reakciókat kiváltani az öltözőbe kért virágok miatt, már megyünk is tovább lemészárolni két regiment ellenfelet. Nagyon ritka, hogy egy játék tényleg energiát fektet a feladványaiba. Még ritkább, hogy kreatív ötleteket is bevetnek a cél érdekében.
A puzzle-játékok helyzete azonban más. Míg egy túlélőhorrorban vagy akció-kalandjátékban sohasem a fejtörőkön van a fókusz, addig itt csak azon van. Nem is véletlen, hogy a legtöbbször más aspektusokat hanyagolnak el – például a történetet. Szép számmal találhatunk formabontó, újfajta gondolkodásmódot igénylő alkotásokat, amelyek zseniális alapötletükkel azonnal meg tudnak szólítani. Ilyen például a Steam Next Fest-en kipróbálható Paper Trail, a Baba is You, vagy éppen a Superliminal is. Utóbbi több szempontból is érdekes számunkra. Egyrészt a perspektívákkal játszik, csakúgy, mint kritikánk alanya, a Viewfinder is. Másrészt, mindkét játék próbált egy történetet is elmesélni, azonban a Superliminal ebbe bele is bukott, és közben az is kiderült, hogy nem tudta továbbfejleszteni a kiváló alapokat. A Viewfinder viszont úgy tűnik, sikeresen elkerülte ezeket a hibákat. Ugyan messze nem lett tökéletes, de remekül házasította egy fantasztikus puzzle-játék és egy hangulatos sétaszimulátor elemeit.
Képben, mint a Mona Lisa
A Viewfinder alapvetése, hogy különböző képeket rakhatunk le a térben, amelyekbe attól fogva beléphetünk. Lényegében elhelyezzük őket a képernyőn, és a perspektíva szabályai szerint térbelivé válnak. A megelevenített kép tartalmazhat fontos tárgyakat, vagy önmagában is képezhet hidat vagy rámpát egy egyébként elérhetetlen pont felé. Túl sok megkötés nincs, hogy hova pakoljuk le a fotókat, de érdemes óvatosnak lenni. Ha túl messzire fókuszálunk, a fénykép tartalmát sem tudjuk megközelíteni, ha felfelé nézve adunk egyet a dimenziói számához, akkor pedig túl meredek lehet a kép padlója. És persze amit a fotó kitakar, az onanntól kezdve nem létezik. Ha a pálya végét jelentő teleportáló állomás jár így, akkor egyelőre lőttek a továbbjutásnak is.
Ezt kikerülendő lehetőségünk lesz visszaforgatni az idő kerekeit. Lényegében a pályán töltött bármelyik pillanatba visszaugorhatunk, és próbálkozhatunk újra. Ezt a funkciót érdemes is lesz használni, mert az erőforrásaink száma véges, így ha egy képet rosszul rakunk le, azt sokszor nem lehet máshogy kijavítani. Visszatekerés közben az idővonalon jelölve lesznek a fontosabb események, amelyekhez akár instant is visszatérhetünk – elég kényelmesen használható, és praktikus rendszer. Mindig öröm, ha egy puzzle-játék hagyja kísérletezni az embert, és nem bünteti, ha nem minden egyből sikerül. A Viewfinder ennek köszönhetően stresszmentesen játszható, és egy kényelmes fejtegetést biztosít.
Képes megújulni
Mondjuk a játékmenet alapjai nem éppen bonyolultak. A cél gyakorlatilag végig az lesz, hogy a megfelelő képeket készítsük el, tegyük le a megfelelő helyre, és általuk eljussunk a teleportálóig. Az ehhez kapcsolódó feladványok pedig önmagunkban szintén egyszerűek: általában akkumulátorokat kell gyűjtsünk, vagy kapcsolók által kell aktiválnunk a pályát befejező állomást. Szerencsére az első pár, betanító feladvány után ehhez kreatív megoldások során át vezet az út. Az okosan felépített területek kikényszerítik, hogy átgondoltan, egy idő után kombinálva használjuk a Viewfinder mechanikáit. Ez ugyan azzal jár, hogy a legtöbbször egyetlen megoldást találhatunk, de mivel ez minden esetben ötletes, a rábukkanáskor jelentős sikerélményt ad.
Csupán az alapokban is meglepően sok kiaknázható lehetőség van – lehet forgatni a képeket, vagy a kitakaró hatást is az előnyünkre fordíthatjuk, de ez nem tartana ki túl hosszan. A Superliminal egyik nagy hibája volt, hogy a központi mechanika kiismerése után nem tudott igazán megújulni. Ami pluszt behozott, az csak távolról érintkezett a perspektivikus bűvészkedéssel, és inkább csak egyszer használatos elemek voltak. A Viewfinder ellenben tud fokozatosan, a korábbi ötletekre építve bővülni. Számos új lehetőséget kapunk, mint például egy fénymásolót, lehelyezett kamerákat, és idővel egy saját, kézi fényképezőgépet is. Ezzel megsokszorozódik a potenciális megoldások száma, elvégre például senki nem tiltja, hogy akár egy fényképet fotózzunk le.
A későbbiekben a készlet tovább bővül, de ezeket az újításokat már inkább nem lőném le – kicsit olyan lenne, mintha Pistikének ugyan nem azt árulnám el, hogy mit kap karácsonyra, de azt, hogy melyik boltból és mennyiért, azt igen. Az eszközöket viszont végig kiválóan használja fel a Viewfinder. Az egyik legjobb tulajdonsága, hogy a bevezetett nehézítéseket és akadályokat is a fonákjára tudja fordítani, és ahol egy kapu bezárul, ott kinyílik egy másik. Mindig öröm felismerni, hogy éppen mik a rejtett előnyei és hátrányai az új helyzetnek, mit tehetünk meg, és mit nem. Mire pedig mindezt kikísérletezzük, majd egy összetettebb feladványban ki is használjuk, már kapjuk is a következő kirakósdarabot.
Az illúziók rabja
Ugyan nem fogunk unalomig időzni egy-egy mechanikán, de a Viewfinder így is biztosítja, hogy egy géniusznak érezhessük magunkat tanulás közben is. Ez a legtöbbször nem jelenti azt, hogy maga a játékos lenne hihetetlenül intelligens, helyette sokkal inkább maga a megoldás az. Viszont a legtöbbször már csak kizárásos alapon is meg lehet találni a szikrát, a legtöbbször eléggé kötve lesz a kezünk. A heuréka-pillanat viszont nem marad el, és mivel a megfejtés maga okos, a játékos is annak érzi magát. Ez egy ügyes pszichológiai trükk, de nem mondom, hogy ne esett volna jól. A fináléhoz közeledve persze lesznek megoldások, amelyekért meg is kell küzdeni, és nem lesz a szánkba adva minden falat, az utolsó pálya például remekül testesíti meg az egész kaland esszenciáját.
Azért az is biztos, hogy a rejtvényfejtő keménymag nem innen fog visszamenekülni a Quern-hez levezetésnek. A pályák rövidek, elég korlátos számú próbálkozásból rá lehet lelni a helyes útra, pláne, hogy sokszor rá is vagyunk arra vezetve. Pont ezért éreztem egy kicsit túlzásnak, hogy a Viewfinder vagy ötpercenként úgy megdicsér, mintha éppen a doktori disszertációnkat védtük volna meg. Volt, hogy nagyjából fél percig tartott egy feladvány, de az engem kísérő beszélő macska alig jutott szóhoz a “zsenialitásomtól”. Fontos a külső megerősítés is, de ha az ajnározás szintjét egy akadémiai székfoglaló indokolná, akkor nem fogom a magaménak érezni. Ez, pláne a rutinosabb puzzle-játékosoknak, elég zavaró lehet.
Nem timelaps készül
Ettől függetlenül tagadhatatlanul egy remek érzés volt végighaladni a Viewfinder fejtörőin. Egy percre sem vált unalmassá, mindig tudott hozzátenni a recepthez, és egészen jól ki is aknázta a lehetőségeit. Nincsenek egyértelműen kihagyott ziccerek, vagy éppen látszólag oda nem illő elemek. Minden, ami előkerül, vagy beleillik a primitívebb feladványelemek közé, vagy a perspektívákat piszkálja. Mindig tud szolgáltatni egy új rácsodálkozást, egyszer-egyszer át is ver, hogy aztán a következő felismerésnél már egy fokkal okosabbnak érezhessük magunkat. Ez a dinamika pedig hajtja előre a játékost, egészen addig, míg a 3-4 órás kaland a végéhez nem ér. A Viewfinder annak érdekében, hogy elkerülje az önismétlést és az elfáradást, rövidre szabta a szavatosságát – ez annak tükrében, hogy az újrajátszhatósága közel nulla, nem egy jó hír. Igaz, még mindig jobb, mintha hagyta volna feleslegesen elburjánozni az elemeit, anélkül, hogy hozzáadott volna.
Az eltöltött időt néhány opcionális feladattal kibővíthetjük azért. Kapunk kihívás-pályákat, amelyek kicsit más jellegű gondolkodást követelnek meg, illetve számtalan gyűjthető tárgyat. A Viewfinderben egy tudóscsapat Mártix-szerű virtuális valóságában bolyongunk, és az egyes kutatók személyes tere lesz egy-egy fejezet központja. Ebből a hangulatos hub-ból indulhatunk el megcsalni az érzékeinket, és itt vehetjük szemügyre az egyes szinteken összeszedett emléktárgyakat. Nem nagy dolog, de egy jóleső figyelmesség, és egy fokkal személyesebbnek tűnnek tőle a relaxáló belső terek.
Cica a mátrixban
A Viewfinder ugyanis egy megnyugtató alkotás. Ha éppen nem kapcsolókat aktiválunk, vagy fotókkal bombázzuk szét a horizontot, hanem csak felfedezzük az alanyi jogon megadatott környezetet, egy kompetens sétaszimulátorba csöppenünk. A felfedezésre némiképp rá is vagyunk kényszerítve, nem véletlenül van néhány eszköz félreesőbb sarkokban elhelyezve, de magamtól is szívesen néztem körül mindenhol. A meglelhető hangfelvételek, naplóbejegyzések és post-itek lényegében a fő narratív eszközként szolgálnak, de kiválóan illenek az őket körülvevő díszlethez is.
Ezek az elemek nincsenek túlerőltetve, nem veszik át a hatalmat a játék egyes részei felett. Helyette organikusan illeszkednek a rejtvények közé, elérhetőek, de nem kötelezőek, és nem rabolják el hosszan a reflketorfényt. Mégis úgy éreztem, hogy adnak egy plusz réteget a játékhoz, és bennük rejlik a Viewfinder lelke. Lesz egy célja, értelme a minket körülvevő világnak, azon túl, hogy egy kirakós illusztrációi legyenek. Mindehhez pedig egy feszültségmentes, kellemes atmoszféra társul. Senki nem sürget, van lehetőség akár csak leülni néhány pillanatra, és élvezni a békés környezetet. A hangulat tónusa ugyan sötétül idővel, de a hatásossága nem múlik el, és egy különös melankóliát áraszt.
A történet egyébként korrekt, de nem forradalmi. Szép lassan megismerhetjük a kutatócsapat tagjait, akik közösen, keretek nélkül fejleszthették a technológiákat, amelyektől a klímaktasztrófa elkerülését várták. Mi évtizedekkel később csöppenünk bele a Mátrixba, hogy kinyerjük munkájuk gyümölcsét, és valahogy megmentsük az elpusztult Földet. Egy idő után bennragadunk az “ősi” masinában, és a minket rádión kísérő társunk is egyre jobban elszakad tőlünk. Egy digitális macska társaságában tudjuk lassanként felderíteni, mi és hogyan történt ezen a különös helyen. Időnként érdekes kérdéseket vet fel a Viewfinder, és a tudósok konfliktusai is ki lettek dolgozva, de ezt a típusú történetet már láttuk erősebben, szemléletesebben előadva. Arra mindenesetre remek, hogy keretbe foglalja az agyunkat megdolgoztató pillanatokat.
“Mielőtt végleg elmegyek, kapsz egy képet rólam”
A Viewfinder egyébként remekül néz ki. A műfajban megszokhattuk, hogy egy letisztultabb, kevésbé realizmusra törekvő látványvilágot kapunk, és ez tecnikailag is tisztességesen van megjelenítve. A színvilág pedig gyönyörű, a helyszíneknek megkapó stílusa van, és így egy nyugodt légkörű, mutatós díszlet áll össze. Ezt pedig jelentősen megkavarják a horizontba beépülő képek, amelyek a maguk stílusában szintén fantasztikusan festenek – a Viewfiner egy párszor játszik is azzal, hogy a 90-es évek pixeles világától az olajfestményeken át akár egy vonalkódig bármit megnyisson a harmadik dimenzióba. A saját képeink filtereit idővel mi is változtathatjuk, amelyek között néhány olyan komolytalan opció is elfért, mint a dinnye-textúrákat adó szűrő.
A kellemes, néha játékos megjelenéshez a hangzás is illik, és alapjaiban meghatározza a relaxáló hangulatot. Nem lesznek igazán emlékezetes, vagy zseniális dallamok, csupán egy nyugalmas aláfestés, és ennél többre nincs is szükség. A szinkron egészen erős, a hangfelvételeken át is hitelesnek érződnek az érzelmek, és az egyéb hangeffektekre sem lehet panasz.
A Viewfinder mindenképpen egy kiváló játék. Az alapötlete zseniális, bőséggel tudott rá építeni, játékosát végig benne tartja egy flow-ban, amelyben végtelenül okosnak érezheti magát. A felszín alatt egy átlagos, vagy talán még egyszerűbb logikai játék rejtőzik, de ezt ellensúlyozzák az ötletes megoldások és a fantasztikus, megnyugtató hangulat. Rövidsége ellenére ajánlom mindenkinek, csak nem érdemes egy hardcore puzzle-játékra számítani.