A kocka el van vetve – a köztársaságpárti Szenátussal szemben fellépő Julius Caesar mellett Clive Barker rendezői debütálásának szereplői is hasonlót gondolhattak, amikor gyanútlanul forgatni kezdték az ismeretlen eredetű, bizalomra a legkevésbé okot adó kockát. Csak míg a Rubiconon történő átkelést a római hadvezér pályájának későbbi alakulásában sikerként könyvelik el, addig a Lament Configurationnak a felnyitása a szenvedés és a gyönyör bináris érzetével párosul az áldozatok számára.
A horror válsága
Ugyan már évekkel korábban is voltak szellemi elődök (A texasi láncfűrészes mészárlás; 1974), az amerikai slasher kimutathatóan a 70-es évek végén és a 80-as évek elején volt igazán a csúcson. Egymás hegyén-hátán érkeztek a különféle szúró-vágó eszközökkel támadó rémek, az esetlenül egymásba és a veszélyes csapdákba botladozó tinik, a mészárlásokat nagy nehezen túlélő final girl-ök, a szintetizátoros aláfestő zenék és a vibráló, valódi kuriózumként szolgáló főcímek. John Carpenter ekkor indította el a néma gyilkossal operáló, néha giallos behatásokkal büszkélkedő Halloween-szériát és Jason Voorhees ebben az időben ismertette meg jobban a Kristály-tó mélységét az emberekkel (Péntek 13-filmek).
Sajnos a dicsőséges korszakot egy meglehetősen hosszú ideig tartó fásultság követte – amiben nagy szerepet játszott a VHS-korszak felvirágzása. Elvétve ugyan továbbra is akadtak kifejezetten izgalmas darabok (Az erdei fantom, 1981), a – jellemzően – kisebb stúdiók által megszabott alacsony költségvetéssel és az érdemi ötletek hiányával egyenes út vezetett a sequelek végeláthatatlan, sivár sivatagába, valamint az ezredforduló utáni horror-remakek és a polgárpukkasztó torture porn munkák világába. Csupán egy rövid ideig tartó reneszánszot tudott kivívni a horror örök megmentője, Wes Craven, aki a kertvárosi kilátástalanságot tette meg a Rémálom az Elm utcában-filmek központi témáinak.
A maga bizarr premisszájával Charles Lee Ray sorozatgyilkos lélekvándorlása is meglehetősen eredeti koncepciónak bizonyult a Reagan-éra végén a fősodorhoz képest (Chucky-széria). Ennek a marginális – kétségtelenül provokatív és innovatív – hullámnak a tagjainak számítanak Barker legendás agyszüleményei, a cenobiták is és az ő speciális, láncokkal, kampókkal és húscafatokkal teli gyönyörkertjük.
A fájdalom éltet
Maga a Hellraiser-széria egészen 2022-ig tizenegy filmet tudhat magáénak, és sok más hasonló, több évtizedes horror-franchise-hoz hasonlóan ezekben a filmekben is jobbára minden tematikai és formai kísérletezés megtörtént. A cenobiták pokollá tették a Földet, jártak az űrben, még a Megváltó is személyes tiszteletét tette a körükben, vagyis Nietzsche szavaival élve: túl vannak a jón és a rosszon. Minden egy 1986-ban megjelent The Hellbound Heart című kötettel és egy lelkes horroríró fiatalemberrel vette kezdetét, akiről maga a horrorirodalom pápája, Stephen King nyilatkozta, hogy ő lesz a zsáner jövője. A jóslat beteljesüléséről bőven lehetne vitatkozni, az biztos, hogy a fiatalkora meghatározó részében (a 70-es években) prostituáltként dolgozó Clive Barker saját, testi fenyítésekben velős tapasztalataiból merítve álmodta meg a S&M-klubok és a BDSM-szubkultúra tárgyi világát erőteljesen megidéző, a humort és mindenféle iróniát mellőző, hedonizmusnak fejet hajtó lázálmát.
Larry (Andrew Robinson) és Julia (Clare Higgins) nem igazán a tökéletes házassági élet eszményi ideálját élik. A férj az 1950-es évek kertvárosi idilljét vizionálja maga elé, amikor az ismeretlen hollétű testvére, Frank (Sean Chapman) házába költözteti be a kis családját, azzal a céllal, hogy rendezze a második feleségével való kapcsolatát. A kamasz lánya már külön él tőlük, semmi külsődleges akadálya nincs annak, hogy a héja-nász-viszonyukat felváltsa a meghitt együttlétek és a bensőséges beszélgetések harmóniája. Naiv elképzelése azonban egy komoly akadályba ütközik bele: felesége évekre visszamenőleg agresszív dominanciában gazdag viszonyt folytatott az öccsével, Julianak éppen emiatt nem igazán fáj a foga a hitvesi ágyra.
Egyiküknek sincs fogalma róla, hogy a szeretett rokont egy rejtélyes kocka kinyitásával pokolbéli lények, a latexbőrbe bújtatott cenobiták a másvilágra juttatták, örök szenvedésre kárhoztatva a hedonista életművészt. Egy váratlan incidens során kiömlő vér újjáéleszti a ház talapzata alól Frank maradványait, akinek az egykori szeretőjére, de leginkább hatalmas mennyiségű vérre van szüksége ahhoz, hogy ismét kifejlett emberi testre tegyen szert. Tervében Julian segít neki, akinek azonban sietnie kell, ugyanis a mostohaanyja lépéseit gyanúsan szemlélő Kirsty (Ashley Laurence) mellett a szökött foglyukat visszakövetelő cenobitákkal is veszélyt jelentenek számukra.
Sokszínű és nagyszerű
Az eredeti, 1987-es Hellraiser bár rendre magán viseli a zsáner több attribútumát, nem csupán egy klasszikus értelemben vett slasher, sokkal inkább hajaz egy horror kollázsra, amelynek a keretei közt található kísértetházas etűd, egy markáns femme fatale-lal megtámogatott film noir-betét, egy sorozatgyilkosos thriller és egy David Cronenberg korai munkáit megidéző body horror irányvonal. A műfaji összetettség és az ezek ismérveinek a hol tudatos, hol tudattalan, hol zsigeri, hol szerkesztett játéka szolgálja a Hellraiser unikális jellegét. A rendezésben ekkor járatlan Barker lelkes amatörizmusa, megkérdőjelezhető színészvezetése, hatásvadász képkompozíciói egy sok esetben dilettáns, de annál hatásosabb slasher körvonalait vázolják fel. Teljes joggal a nézők prominens része a cenobitákkal, illetve az ő szöges fejű vezetőjükkel, az évtizedeken keresztül Doug Bradley angol színész alakította Pinheaddel azonosítja a Hellraiser-univerzumot.
Ennek a megállapításnak ellentmondva kell konstatálni, hogy az első rész esetén a szereplőink számára a fő fenyegetést nem az albínó fejű lények jelentik – ők csupán asszisztálnak a cselekmény során –, hanem Frank, a maga emberi életek tucatjai követelő tervével. Magatehetetlen állapota miatt közvetve, Julia segítségével szedi áldozatait: egy középkorú, a ruhája és a sminkje kombinációjával öntudatosan bánó nő jelenti a legnagyobb veszélyt a gyanútlan, nemi életre sóvárgó, magányos férfiak számára. A sikeres csábítást követő közvetlenül első (és egyben utolsó) lépés a Frank felépüléséért tett véráldozat, aminek eredményeképp a kegyvesztett apránként, lassan visszanyeri az alakját.
Miközben játszi könnyedséggel manipulálja – Kirsty kivételével – a körülötte lévők életét, formálja idegen férfiak sorsát, Julian egyszerre elszenvedője is a tettei következményeinek, pontosabban azok hiányainak. Beköltözéskor a házban talált, Frank tulajdonában lévő erotikus fényképek mind egy olyan világra emlékeztetik, melynek csupán egy rövid ideig lehetett tagja. Korábban Frank vezette be ebbe a kispolgári értékekkel szembemenő világba, aminek olyannyira a rabjává vált, hogy a férjével folytatott elhidegült kapcsolat tetejébe ebbe a másvilágba való újbóli beágyazódásért képes lenne bármire.
Határozatlansága, inkompetenciája miatt elhatárolódott férje hamis eszméitől, testi és – az ebből fakadó – lelki örömöt most már csak Frank kispolgári etiketten túli ölelésében talál. Gyilkosságai másodszori beavatási szertartáskánt is definiálhatók, karakterének tragédiája mégis abból fakad, hogy két világ között reked meg: a konzervatív értelemben vett erkölcs kulcsait már eldobta magától, az önös érdekek és ösztönök vezérelte, fátumával szembenézni képtelen Franket pedig egyáltalán nem tudja irányítani. Szolgálnia kell, mialatt kellő merítéssel beleízlelt már az irányítás ízébe.
A vágy titokzatos tárgya
Barker két hőse kivétel nélkül a vágy megszállottja. Keresik, kutatják a fizikai kielégüléshez vezető utakat, szerelmet és családot nem kímélve lépnek át mindenkin azért, hogy a saját vágyaikat (ami Franknek a történet elején a legfőbb gyönyör elérését, később a testének a visszaszerzését jelenti) kielégítsék. Hozzájuk csatlakoznak a háttérbéli katalizátorként funkcionáló cenobiták, a saját maguk szabályrendszerére támaszkodó, azt szigorúan betartó túlvilági entitások. A legtöbb slasher-ellenféllel differens módon Barker rémei passzív szerepet töltenek be az áldozatvadászat szempontjából. Az emberi kíváncsiság, a titok nyitjának kiderítése juttatja hozzájuk a prédájukat, hogy aztán kampók, pengék, éles drótok segítségével kiszolgálják a kliens vágyát: földöntúli, fájdalmas élvezeteknek rendeljék alá őket. Frank szökése felborítja az ökoszisztémájukat, a romlott erkölcsük és világrendjük megtartása érdekében szükséges a férfi mihamarabbi hazahozatala és a legfájdalmasabb megbüntetése.
Barker már ebben a filmben elhinti a később virágzásnak indult világépítés magvait, itt még csak mitológiát teremt a cenobiták körül. Csupán sejtelmesen sugallja a regulákat, a megmagyarázhatatlanság lágy foszlányát igyekszik a lényei körül tartani. Velük ellentétes oldalán áll a klasszikus final girl jellem- és cselekvésbéli vonások megszemélyesítője, Kirsty, aki életkorából adódóan már bőven ismerkedik a szexualitással, viszont nem hoz olyan szélsőséges és az életét meghatározó döntéseket, mint a mostohaanyja, vagy az általa rettegett nagybácsija. Különélésében önállóságot, határozottságában életösztönt figyelhetünk meg – ezekkel a családi tragédiával párosult vonásokkal sújtva kell szembeszállnia a rokonaival és elviselnie a természetfeletti erőknek a folyamatos kiszolgáltatottságát.
Mi csak lakni akartunk
Barker a frappáns antagonistaválasztáshoz hasonlóan elhatárolódik a múlt tragikus történeteit magán viselő, szabályosan organikus lényként funkcionáló kísértetház toposzától is. Stephen Kinggel (Ragyogás) és Edgar Allen Poe-val (Az Usher-ház bukása) ellentétben a beszédes nevű Cotton-ház egyfajta átjáróként szolgál a mi üres, a normalitás jelzővel illetett világunk és az albínófejűek sötét otthona között. A Frank halálára, feltámadására, emberré válására tett kísérleteknek a helyszíne kétféleképpen is a dualista megközelítést szolgálja.
A tipikus, meghitt családi ház a rá jellemző felületes, polgári beszélgetésekkel és vacsorákkal teljesen megváltozik és egy kilátástalan hellyé alakul, ahol a gyermeknevelést a molesztálás, a házastársi hűséget a megcsalás és a gyilkosságsorozat váltja fel. A harmóniával teli környezet helyén a káosz uralkodik: minden fehérre mázolt ajtó mögött ott van Pinheadék ködös, húscafatokban delejező markáns világa, de a kocka meggondolatlan forgatásával folyton újabb szeletét tárja elénk ez a bizarr, optimizmusra a legkevésbé okot adó helyszín. Barker rendezése egyéb munkáihoz hasonlóan az éles kontrasztokból álló, a családi otthon falai mögött található BDSM-világgal megegyezően az erkölcsös és erkölcstelennek bélyegzett nemiség is látszólag elkülönül egymástól. Első ránézésre valós érdemi különbséget lehet tenni a gyengéd érzelmektől fűtött szerelmeskedés és az állati ösztönöktől vezérelt, segédeszközök aktív használatával élő együttlétek között.
A Hellraiser tolmácsolásában a gyönyört és a fájdalmat nem lehet elválasztani, teljesen egybefolynak egymással. A szereplők ezt a kontrasztos egyveleget keresik, az esetek túlnyomó részében sikertelenül. Részeredményeket ugyan fel tudnak mutatni, de a vágyaik eluralkodnak felettük és az ösztönök előtörései katasztrófákhoz vezetnek. A testi kapcsolatok (még a kezdetben békésnek indulók is) hamar átfordulnak emberi életeket követelő rituális kínzásfolyamatokká. A cenobiták háttérbe húzódása ezért is indokolt döntés: bármennyire is legyen meghitt oldala a szerelmeskedésnek, az ember a belekódolt fékevesztett hedonizmusa miatt előbb vagy utóbb elpusztítja önmagát. A pokol teremtményeinek csak meg kell várnia a sorsokat, életeket megkeserítő folyamat végét.
Erre a pesszimista tételmondatra kapcsolódnak rá Christopher Young sötét tónusú, a 40-es évek gótikus horrorfilm-zenéire hajazó tételei. Az egyszerre nyugtalanító és magasztosan andalító dallamok kellő arányossággal aláfestik vagy éppen ellenpontozzák a vizuális, gyakran fény-árnyék hatásokkal élő borzalmakat, felhívva a figyelmet a kettős örömszerzés ellentmondásaira és reflektálva annak összetettségére. A 80-as évek szintetizátoros horrorzenéi közt rendhagyónak bizonyult, ambivalens nagyzenekari score-ja a mai napig kivételes erővel hat, csak még inkább aláhúzva a film polgárpukkasztó mivoltát.
Clive Barker a Hellraiserrel sikeresen összemosta a legnemesebb értelemben vett gyönyört és csak a legsötétebb víziókban megvalósuló erőszakot. A korábban kitárgyalatlan összefonódás témája végett a kettős érzésvilág határainak átlépése, a rendező tapasztalatlanságából és az írói megszállott vénából fakadó műfaji sokszínűsége egy ellentmondásokkal teli filmet hozott a világra. Vonzó és visszataszító, gyönyörű és gusztustalan, lenyűgöző és hátborzongató. Pontosan olyan, mint amilyeneknek a cenobiták számítanak az embereknek. Vannak, akiknek angyalok, míg másoknak démonok.