Az Image Comicsról ugyan kis hazánkban még mindig nem zengenek ódákat, de így vagy úgy mindenki találkozhatott már a kiadóval valamilyen formában. Ugyanis hiába a csapongó portfólió, minden középszerű kiadványukra legalább ugyanannyi valamirevaló vagy kísérletező képregény jut. Utóbbi halmazban csücsül a The Walking Dead, a Spawn, a Gideon Falls és a Wayward is.
Ebbe a felsorolásba pedig egyértelműen bele vehető a Rick Remender és Wes Craig alkotópáros jegyezte Deadly Class is. Ami az évek során ugyan sikerrel tört ki a föld alól és jutott némi hírnévhez. De a Russo fivérek (Amerika kapitány és Bosszúálló filmek) nevével fémjelzett SyFy sorozat bukásának hála ugyanolyan gyorsan vánszorgott is oda vissza. Miközben maga a képregény egy érdekes revitalizációja a kölyök banda és a tinisuli formulának, feldúsítva némi vérgőzzel és egy csipetnyi társadalomkritikával.
A tékozló fiú
Marcus egy átlagosnak cseppet sem mondható tizenéves. Az utcán tengeti mindennapjait, miután szüleit öt éves korában a szeme láttára ölték meg. Ahelyett, hogy Batmanné avanzsált volna, az árvaházat, ahová ezek után került, nemes egyszerűséggel felgyújtotta. Így napról napra (túl)élve csak egyetlen dologba kapaszkodik: bosszút kell állni Reagen elnökön szülei elvesztéséért. Tyúkszaros életébe viszont fordulópont áll be. Egy rendőrségi rajtaütésből pár fiatal segítségével megmenekülve szembe találja magát Lin mesterrel, aki felajánlja, hogy orgyilkost farag a srácból. És bár Marcus magányos farkasnak vallja magát, elfogadja az ajánlatot, így megkezdi tanulmányait a Haláltanok Királyi Iskolájában.
A történet a felszínen nem mutat többet, mint mondjuk az első Harry Potter és végig vezeti olvasóját a hasonló sztorik összes fázisán. Kezdve a váratlan belecsöppenéssel, a beszoktatáson és az ismerkedésen át, a barátkozásig és az első közös kalandig bezárólag. Miközben felvázolja karaktereit és kilátást ad az őket váró kihívásokról. Az első kötet, vagyis az első hat szám nagyjából ennyiből építkezik. Ami mégis gyorsan behúzza az olvasót, az a naturalizmus és a karakterek.
Remender remekül építi föl a beteg világát és helyezi el benne a szereplőit. A 80-as évek posványában fürdőző Amerikát rántja le a nihilizmus küszöbére és mutatja be annak sötét, alvilági oldalát. Mindezt egy olyan korba ágyazva, amikor az amerikai álom ideájára már amúgy is sokszorosan rávizeltek és az már csak egy utópisztikus gondolat. Majd erre húzza rá az alvilági iskola köntösét, ahol a bevett klikkek valódi bűnbandák és veszélyes érdekcsoportok sokadik leszármazotti köre. Illetve ahol a béke egy vékony hajszálon, az életed pedig a szabályok betartásától és a jó „jegyektől” függ. Utóbbi karakterizálás szempontjából remek választásnak bizonyult, hisz a képregény egyértelmű fénypontja az útjukat kereső tinédzserek.
Klisék újratöltve
Út találásból pedig kapunk bőven. A történet nem fél elidőzni karakterein, miközben múltjukon és pszichotraumáikon keresztül építi fel azok jellemét. És bár azonosulási pont velük viszonylag kevés van, Remender mégis sikeresen hozza közelebb olvasójához a beteg ifjoncokat.
Marcus, a főszereplő, személyiség és mentális zavarainak hála pszichoanalitikusan elemzi minden interakcióját másokkal. Kicsit kényszerbeteg és mindezt a korának megfelelően agresszióval és elszigeteléssel, távolságtartással próbálja leplezni. Miközben valójában a szülei halála óta menthetetlenül magányos és tudat alatt mások elismerésére, barátokra vágyik. Ezért megpróbál alkalmazkodni az új iskolájához, és barátságot kötni a képzés alatt álló többi bérgyilkos társával. Akik szintén valamilyen lelki terhet cipelnek a vállukon és ezt mind a maguk módján próbálják lekezelni.
Az érdekes pedig az, ahogy ezt az írás vegyíti a szokásos sulisztoris klisékkel. Itt is felsorakozik a teljes trópbrigád: a bully; a titokzatos, elérhetetlen crush; a klikk-vezér csaja, aki ráhajt a főhősre, ezzel bajba sodorva őt vagy épp a rassz és érdeklődési kör alapú klikkek. Az egyetlen különbség, ahogy ezt alárendeli a saját kifordult, eltorzult világának. Amihez remekül játszik Remender keze alá a vizualitás is.
Tudatosan elhanyagolt, de kellemesen átgondolt
Elsőre nem kifejezetten fogott meg a Wes Craig stílusa. Sokszor elnagyolt, szegényes hatást keltettek a panelek, a részletek hiányának kárát pedig leginkább a karakterábrázolás látta. De ahogy haladtam az olvasásban, ez inkább tűnt egy tudatos döntésnek, ahogy egyre jobban kiforrt a történet hangulata és stílusa. Craig rajzain, Lee Loughridge színeivel kiegészülve egyre csak úrrá lett egyfajta neo-noir hangulat, ami remekül összeállt a 80-as évek eleve sötét tónusával.
Egy ponton pedig nehéz megállapítani, hogy mi volt előbb, a vizuális terv vagy a történet váza. Ugyanis rengeteg vizuálisan érdekes megoldás van a képregény egésze alatt, ami hol önmagában, hol a történet kontextusában remekel.
Általánosságban is elmondható, hogy Craig remekül kapja el a mozgalmasabb panelekben a momentumot vagy épp vezeti az olvasó tekintetét. De a 3. szám kezdő szekvenciája, ahogy Marcus és Willie átkel a városon, kimagaslik mozgás szempontjából. Craig szabályosan kézen fogja olvasóját és követi karaktereit, mintha mi is velük mozognánk. Miközben a szövegbuborékok mindvégig fókuszban tartják az olvasó figyelmét és végig vezetik a város utcáin. Vagy éppen a hippi fesztiválnál csillogtatja meg tehetségét a páros, amikor két oldalas nagytotálon vezetik végig szereplőiket kis panelek és a szövegbuborékok tanítani való használatával.
Kedvencem mégis Marcus LSD trippje lett. Ahol Craig és Loughridge messze a legjobb teljesítményt hozták, mind a rajzok, mind a színhasználat terén. Itt nem csak a párosukban rejlő potenciál mutatkozik meg teljes valójában. Bár tény, hogy messze itt utolérhetők a legjobb alkotásaik az első kötetben. Hanem talán itt mutatkozik meg a legjobban mennyire is használják tudatosan a saját vizualitásukat narratív eszközként. Hisz nem, hogy remekül érzékeltetik Marcus eufóriáját, de épp addig tart ez vizuálisan amíg egyébként a srác szervezetében a drog is.
Verdikt
Persze mindez ide vagy oda, a Deadly Class sem teljesen hibátlan. Ahogy egyébként általában az általa megidézni kívánt műfajok sem szoktak azok lenni. Elve az iskola koncepciója felvet néhány kérdést. Mert ha adva van San Francisco alatt egy több évtizede működő intézmény, aminek generációkon átívelő örökösödési rendszere van, akkor, hogy nem derült ez még ki? Persze elmondják, hogy ha akárki kikotyogja a létezését azt elteszik láb alól. De addigra már úgyis mindegy…
Ilyen és ehhez hasonló logikai bukfencek és kegyes következetlenségek végig kísérik a történet egészét. De hiába tudom magamról, hogy néha a kákán is csomót keresek és képes vagyok olyan kérdéseket szegezni egy-egy fiktív történetnek, amit amúgy nem kéne. Valahogy ebben az esetben kicsit sem zavartak ezek a botlások.
Mert hiába kellenek ilyen apró bucskák a történethez, hogy a saját medrében maradjon, ezért bőségesen kompenzál. A kellemetlenül naturalista világa, a hasonulást nagy ívben kerülő, de esendő, érthető és kedvelhető karakterei és a végig tudatosan felépített hangulat szinte azonnal képes volt behúzni. És bár lehet nem ez az Image Comics legékesebben ragyogó állócsillaga. Ha valaki épp belefásult a hősök és antihősöktől hangos mainstream vonalba, remek kikacsintás lehet.
Ha úgy érzed, hogy az Orgyilkos Osztály eléggé felcsigázta érdeklődésedet, a kötetet megvásárolhatod webshopunkból: GEEKVILÁG SHOP