Nem akarok úgy csinálni, mintha a jelenség sosem létezett volna, de tény, hogy az elmúlt kábé két videójáték-generációban átvette a hatalmat marketingközpontú fejlesztés. Legalábbis a AAA-iparban (vagy már AAAA?) gyakran találkozhatunk a jelenséggel. Szerintem senkinek nem kell bemutatnom az így készült alkotások tüneteit, de íme néhány példa: kínosan erőltetett live service model, folyamatos pszichológiai hadviselés a kérdőjelek eltakarítása miatt, TPS-nézetű nyílt világú akció-kaland, máshol bevált játékmenet szolgai másolása, mikrotranzakciók, battle passek és fölöslegesen kioldható kozmetikai cuccok.
Az alábbi bejegyzésben összegyűjtöttem néhány olyan játékot, ami megpróbálkozott a siker recepttel, és az Excel-táblázatokban tuti jól is nézett ki, de a végeredmény egy kollektív amnézia lett.
Kiemelném, hogy az itt felsorolt játékok nem feltétlenül rosszak, sőt, akad itt pár decens alkotás is. Olyan, lehetőség szerint nagyobb horderejűnek szánt címek kerültek be a listára, melyek a megjelenést követően nagyot koppantak, majd a játékos társadalom (jótékonyan) megfeledkezett róluk.
Ryse: Son of Rome & The Order: 1886
Osztott helyezést érdemel az Xbox One-t definiáló Ryse: Son of Rome, és a PS4 képességeit bemutató The Order: 1886. Ugyanis a látszólagos ellentéthez képest sok bennük a közös. Mindkettő cím meg akarta mutatni, hogy mit tudnak az akkoriban újgenerációsnak számító konzolok… és már egyikre sem emlékszünk.
A Ryse és az Order is filmszerű, TPS-nézetes játékmenetet kínált, epikusnak szánt jelenetekkel, és elképesztő látvánnyal. Előbbi az ókori Rómában játszódott, míg utóbbi egy alternatív Londonban, ahol vérfarkasokkal vették fel a harcot a kerekasztal lovagjai. És noha egyik sem volt kifejezetten rossz játék, de a technikai bravúrok bemutatásán kívül nem is nagyon tudta lenyűgözni a közönséget. Rövidek és meglepően unalmasak voltak, és miután megjelentek, nagyon rövid idő alatt máris ködös homály fedte, hogy egyáltalán valaha léteztek.
Halo Infinite
Garantálom, hogy a Halo Infinite szerepeltetésével többeknek a tyúkszemére fogok lépni, de ha valamit megtanultam Tanár úrtól, akkor az az, hogy néha minden rajongónak le kell nyelni a keserű pirulát. A Halo Infinite sokat akart, hatalmas hype-ja volt, és mindenki olyan elvárásokat támasztott felé, amik egyébként sem voltak feltétlenül reálisak. Önigazoló jóslatként pedig valóban képtelen volt felérni mindahhoz, amit elvártak tőle.
A kampány lagymatag, generikus nyílt világú barangolás és zárt terekben való lövöldözés furcsa amalgámja, ami sztori tekintetében sem tudott igazán erősen odacsapni. Megjelenés környékén a multi rövid ideig szórakoztatónak bizonyult, de hosszútávon az sem volt képes megtartani a játékosokat. A lemorzsolódás után biztos vagyok benne, hogy maradt egy keménymag, aki a mai napig aktívan nyüstöli. De rajtuk kívül nem mutatkozik túl nagy érdeklődés, ami nem feltétlenül baj. De azért egy ennél jobb sorsa érdemes sorozattól nem ezt várnánk.
Immortals of Aveum
Az az igazság, hogy valójában az Immortals of Aveum miatt jött létre ez a cikk. Az EA játéka olyan botrányosan középszerű, annyira mentes minden eredetiségtől, hogy garantált volt a bukása. De az is, hogy megjelenés után egy nappal már a kutya sem fog emlékezni rá. És az a helyzet, hogy a megjelenésig sem kellett várni, már jóval előtte ráfelejtett a közönség.
Ha valami, akkor az Aveum egy tipikusan olyan játék, amit a marketingesek hajigáltak össze. Megnézték a trendi mechanikákat, játékmenetbeli nüanszokat, és összegyúrták egy lélektelen fantasy történetté. Ami nem csak szörnyűségesen unalmasra sikeredett, gyötrelmesen kiszámítható volt, és még technikai oldalról sem tudták rendesen összekalapálni. Ami kicsit szomorúvá teszi a sztorit, hogy a játékot fejlesztő Ascendant Studiosnak ez volt az első nagyszabású projektje, és nem is tudtak felérni az elvárásokhoz.
Egy szebb világban az Immortals of Aveum fele ennyiért, B-kategóriás címként került volna a polcokra. És akkor talán a közönség sem fogadta volna ennyire hidegen.
De csak a poén kedvéért, a teljesség igénye nélkül a játék a következő alkotásokból “inspirálódott”: Bioshock, Dragon Age, Elder Scrolls, Doom, God Of War, Call Of Duty.
Az összes Battlefield a Hardline óta
Na jó, talán a Battlefield 1-nek volt egy szebb időszaka, de utána sem a Battlefield V, sem pedig a 2042 nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. Mondjuk az EA és a Dice oldaláról is egészen úgy tűnt, hogy csak loholni próbálnak olyan trendek után, melyekhez már túl késő volt odaérniük.
Végeredményben pedig valahogy sikerült félreérteniük mindent, amit le akartak nyúlni más játékokból. Ebből is látszik, hogy hiába egyszerű az “eressz össze 100 embert és hagyd, hogy leéhezőkviadalozzák egymást”, ennél több rejlik a meghatározó formula mögött. A Battlefield pedig rendre felbukott a saját lábában, és azóta sem sikerül kikecmeregniük a maguk által ásott gödörből.
Suicide Squad: Kill The Justice League
Ugyanezt a helyet fenntarthattam volna a Marvel’s Avengersnek is, hiszen nagyon sok közös vonással rendelkezik a Suicide Squad: Kill The Justice League-gel. És hiába ez utóbbi a frissebb, és kapott is bőségesesen az internet haragjából, sokak szerintem már egyáltalán nem is emlékeznek arra, hogy ez a játék valaha megjelent.
A szebb napokat is megélt Rocksteady stúdió belekényszerült egy olyan projektbe, ami a lehető legtávolabb áll korábbi munkáiktól. Már csak emiatt sem volt túl magasan a mérce, és láttuk már, hogyan áll a földbe a másik oldalon az Avengers, vagy maradva a DC-fronton a Gotham Knights. A fájdalmasan középszerű játékmenet mellett a rettenetes live service modell (a kegyetlenül fantáziátlan battle pass) és az érdemi fejlesztések komplett hiánya egy ideig felszínen tartották a diskurzust körülötte, de ez sem volt elég ahhoz, hogy megmaradjon a köztudatban.
Önmagában is elégnek kellett volna lenni, hogy behozták Jokert, mint játszható karaktert, de ezt figyeld: még így is sikerült teljesen elcseszni a megmaradt rajongók lelkesedését is.
Verdikt
Nos, ennyi fért bele ebbe a bejegyzésbe, remélem sikerült feleleveníteni néhány (méltán) elfeledett játékot. A lista távolról sem teljes, hiszen olyan címekről nem is beszéltem, mint az Anthem, a Mass Effect: Andromeda, a Callisto Protocol, vagy a Redfall. Talán egy másik alkalommal.
És hát azt se felejtsük el, hogy a mai világban minden hype roppant kérészéletű. A gigahitek jönnek és mennek. Egyes címeket pillanatok alatt a vállára vesz a játékos társadalom, majd ugyanolyan gyorsan faképnél is hagyja őket. A nagy stúdiók címei sem kivételek ezalól. A fogyasztók is egyre élesebb kritikákkal érik a gyakran félkész állapotban megjelent, ám egyre drágább alkotásokat.
Így nem meglepő, hogy minden csoda már három napig sem tart. Ezzel az a probléma, hogy nem csak azokat a címeket felejtjük el, amelyek meg is érdemlik. Hanem simán elsikkadunk egy-egy gyöngyszem felett is, pusztán azért mert azonnal a következő nagy durranást várjuk.
Ha neked is van a tarsolyodban olyan játék, amit ironikus módon elfelejtettem felrakni a listára, írd meg nekünk kommentben. Ha összejön egy újabb adagra való, akkor érkezni fog a folytatás is.