Tanár úr: Üdvözlök mindenkit 2024 utolsó videojátékos GeekVilág cikkében. Nem én őrültem meg, ti tartjátok rosszul a naptárat. Ugyanis amíg túl nem tesszük magunkat a gémeroldalak hagyományos szertartásán, ahol sorba vesszük az év legjobb és legrosszabb játékait, addig ez bizony még óévnek számít. Azt hiszem, nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy az elmúlt év sokkal kevésbé volt combos, mint az azt megelőző.
Annyi mentsége azért van az óévnek, hogy 2023 nagyon, nagyon magasra tette a lécet. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne jelentek volna meg kiváló címek. Ezekhez azonban sokszor jobban ki kellett mozognia az egyszeri gémernek a komfortzónájából. Azonnal rá is térünk ezekre a tömöttebb években perifériára szoruló mesterművekre. Előbb azonban átdobom a pöttyöst a szerkesztőségnek, és megkérem, értékeljék pár szóban az elmúlt 365 napot.
Tyrion évértékelője
Tyrion: A folyamat, ami 2023-ban kezdődött, tavaly is kitartott, és vaskosan benne voltam a filmes tartalomgyártásban, ami a videojátékos oldal elhanyagolásával is járt. Bár nyár végén és ősszel javítottam az arányokon, azért így is jóval kevesebb, és jóval közepesebb alkotással játszottam, mint szerettem volna. Az biztos, hogy még lenne bőven hova kilépni a komfortzónámból, érdemes lenne több fókuszt adni az indie játékoknak, és javítani az előzetes megérzéseimen.
Az ipari mennyiségű középszerűség azért az egész év szemére is vethető. Amíg tavaly alig jutottam szóhoz a számtalan igénytelen hulladéktól, és közben ott tornyosult rengeteg csúcskategóriás játék is, addig idén minden a középvonal felé mozdult el. Kevesebb volt a kiemelkedő cím, főleg AAA-berkekben, cserébe a sárban sem tapostunk olyan elánnal. Lehet, hogy csak nem nyúltunk elég mélyre a Steam-nyúlüregbe, de az biztos, hogy jóval kevesebb összművészeti katasztrófa jött felszínre. Ez pedig valahol fárasztó is, sokkal jobb élmény a két végletről írni, mint a posványos átlagról, de hátha majd 2025-ben.
Chewie évértékelője
Chewie: 2024 kétségkívül életem legrosszabb éve volt. Elvesztettünk egy nagyon tehetséges és értékes embert, aki már nem láthatta a Persona 3 Reload-ot februárban. Hihetetlennek tűnhet, de ennek ellenére sikerült talpon maradnom, rengeteget foglalkoztam magammal, a Megatenes Discord szerveremmel nagyon sok közös programot és filmezést tudhatunk magunk mögött. Áprilistól októberig elég sűrűn látogattam frekventáltam a Margitszigetet és dobtam le egy 10 kg-nyi felesleget a futás iránti szenvedélyemnek köszönhetően, illetve a Geekvilágon is hivatalosan szerkesztő lettem és azóta egy pár írásom is publikálva lett az oldalon. Van még mit tanulnom és csiszolnom az írásaimon, de abszolút azt érzem, hogy az átlagtól elütő, perspektívámat érdemes lehet megosztani.
Az elbocsátásokat nézve őszintén félelmetes a precedens ami az előző évet nézve még tragikusabb számokat produkált idén. Egyre több ember esik ki az iparból és nagy eséllyel más utakon kell folytatnia a mindennapi megélhetést, potenciálisan savanyú szájízzel hátrahagyva az ipart. Eközben a játékok elinflált költségvetései egyre szürreálisabbaknak tűnnek, annak ellenére, hogy technológiailag szinte nem is érezhető az ugrás az előző konzolgenerációhoz képest. Érezhetően elindult a konzolháború vége, a Microsoft elengedte a piacot, a Sony is egyre jobban melegedik össze a PC-s táborral.
A kívülálló
Nekem a (jelenlegi) AAA ipar sosem volt úgymond a szívem csücske, persze mindig akadt 1-1 nagyobb cím, ami engem is meg tudott mozdítani, viszont esélyesen borulni látszik a jó ideje fenntarthatatlan állapot, ahová eljutott az évek során. Idén többet játszottam a Switch-emen, illetve PC-n, de tény és való, hogy le kéne állnom a játékok elsőnapos befomózásával: Another Code, Unicorn Overlord, Emio – The Smiling Man: Famicom Detective Club, e játékoknál még odáig se jutottam el, hogy kibontsam őket.
JRPG-k terén nem lehetett panaszkodni idén, csak az Atlus egy olyan erős triumvirátust dobott piacra a Persona 3 Reload, Shin Megami Tensei V: Vengeance és a Metaphor: Refantazio személyében, amire a zsáner kedvelői egy percig se panaszkodhatnak. Az csak hab a tortán, hogy a sorozattal ismerkedők számára is fantasztikus beugrási pontnak számítanak ezek a címek.
2024-ben végre adtam egy újabb esélyt a Dragon Quest-nek és tökre tetszett! És azért persze év végére engem is elért a Balatro láz, olyannyira, hogy PC mellett Switch-en is azzal fekszem és kelek.
Mikee évértékelője
Mikee: Az elképesztően erős 2023-as év után 2024 egy lényegesen gyengébb év volt. Tanár úr egy kifejezetten részletes játékipari jelentést rittyentett össze nekünk, szóval én nem fogok most részletesen kitérni a játékos ipar aktuális állapotára. Amit én látok, az amúgy sem túl bíztató. A grafikai csúcsteljesítmény hajszolása csillagokig elszálló költségeket és elképesztően megnyúló fejlesztési időket produkált. Szomorú látni, hogy a nyugati „AAA” ipar a 2024-es évben nem nagyon találta meg magát. Egymást érték a leépítések és a stúdióbezárások, érzetre pedig jóval több közepesen sikerült videojátékot kaptunk, mint 2023-ban. Vagy csak hozzám jutott el több. Videojátékos botrányokból és átpolitizált diskurzusokból is akadt pár.
2024-ben eljutottunk oda, hogy a politikai lövészárkok még tovább mélyültek. Már ott tartunk, hogy bizonyos jobboldali gamer körök habzó szájjal ugranak mindenre, ami WOKE. 2024-re a DEI (diversity, equity, inclusion) szitokszóvá vált. Az olyan konzultációs cégek, mint a Sweet Baby Inc. pedig sokak szemében az ördöggel érnek fel. Nem szeretnék ujjal mutogatni, de számos hazai „tartalomgyártó” szedte meg magát tavaly a gyűlölet és az utálat „megsápolásából”. Ma már ott tartunk, hogy a facebook-os PC Guru csoportból kell megtudnom, hogy ki számít igazi nőnek. Ezt is megértük.
Természetesen a másik oldalnak sem kell messzire mennie, a Dustborn tökéletes példa arra, hogyan ne próbálj átadni egy fontos politikai üzenetet. A Stellar Blade sikere sem volt ezek után véletlen, a nyugati karakterábrázolásból kiábrándult gamerek örömmel rántottak kardot a dúskeblű Eve oldalán. Én pedig a nyugati AAA-iparból totálisan kiábrándulva fordultam keletnek. 2024-ben az egészségesnél több órát töltöttem a Persona 3 Reload és a Metaphor ReFantazio játékokkal, de még egy kis Persona 5 Royal is becsúszott. Az év végén sikerült realizálni, hogy hány top 10-es játékhoz hozzá sem szagoltam. Le kéne végre jönni a Balatro-ról. Szóval 2025-ben megpróbálom szélesíteni az érdeklődési körömet és új zsánerekbe belevetni magamat. Itt az ideje kis gacha-kat kergetni.
Tanár úr évértékelője
Tanár úr: Nem fogok köntörfalazni; a 2024-es év nagyon nehéz volt. Új munkahely és magánéleti problémák tarkították az óesztendőt. Éppen ezért is kicsit kevesebbet tudtam foglalkozni a cikkírással. Az utolsó három hónap émelyítő hullámvölgye után azonban mégis a videojátékok és a cikkírás erősített meg abban, hogy érdemes folytatni. A gaming és a körülötte folyó egészséges diskurzus egyfajta terápiás tevékenységgé nőtte ki magát. Nem ez az első ilyen időszak az életemben, és valószínűleg nem is ez az utolsó.
Egy szó, mit száz, a következő évben mindenképpen jobban belehúzok. Nemcsak ebbe, de tervek egész garmadája fogant meg a fejemben. Nem szeretném ezt újévi fogadalomként aposztrofálni. Azt úgyis elfelejti mindenki az első két hét lelkesedésének elhalásával. Legyen ez inkább egyfajta elköteleződés amellett, hogy több időt fektetek olyan dolgokba, amiket szeretek. És ki tudja, lehet, hogy idén nemcsak írásban hallgathatjátok a (nem annyira) magasröptű elmélkedéseimet.
Szégyenfal: 2024 öt legrosszabb alkotása
Tanár úr: Kezdjük is a rangsorolást mindjárt a skála legalján. Elvégre mégiscsak kellemesebb lentről kezdeni és kellemesen befejezni az évet, mint fordítva. Érdekes közös pont az idei citromdíjasok között, hogy a legtöbbjük nem szörnyűségesen rossz játék. Ahogy a kiemelkedő gyöngyszemekért is mélyebbre kellett nyúlni 2024-ben, úgy az igazán szégyentelen fércmunkákért is jobban le kellett hajolni. És úgy tűnik, hogy a GeekVilág szerkesztőinek idén ehhez kevesebb kedve volt, mint a tavalyi évben.
Azt is észrevehetitek, hogy kimaradtak a közszájon orbitális bukásnak beharangozott gammák a hordó aljáról. Sem Suicide Squad, sem Concord, sem Veilguard nincs a listán. Főként azért, mert ezek jellemzően inkább csak kiábrándítóan közepesek voltak, mintsem vállalhatatlanul rosszak. További szájtépés helyett azonban következzen az év öt legrosszabb játéka, amikhez csipet-csapatunknak szerencséje, vagy inkább szerencsétlensége volt.
Az év legrosszabja: Dustborn
Tanár úr: A fenti bekezdést csak megerősíti, hogy a szemétdomb legtetején is egy olyan játék trónol, ami technikailag működőképes. Ez persze talán ebben az esetben inkább hátrány, mint előny. Ha a Dustborn játszhatatlan lett volna, teli hibákkal, irányíthatatlan karakterekkel és gyatra teljesítménnyel, lehet, hogy kevesebb ideig csuklóztatom magam vele. Félreértés ne essék, ennek a játéknak van elég baja enélkül is. A játékérzet nagyjából olyan, mintha egy nedves kartonpapírba próbálnánk esküvői tortát csomagolni. A dialógus gagyi, sokszor végtelenül kellemetlen, és a legjobb pillanataiban is csak középerős szinkront sem sikerült sokszor a szájmozgásokhoz igazítani.
Ha ez nem lenne elég, a Dustborn nem elégedett meg azzal, hogy egy játékstílust csináljon meg szarul. A hátsónézetes beat ’em up zsáner mellett még a ritmusjátékokból is sikerült egy olyannyira unalmas, diszfunkcionális formulát összekutyulni, amire megintcsak az az egyetlen mentség, hogy működnek a gombok, amikor nyomkodom őket. Többnyire. Innentől a tény, hogy ez a játék arcátlan, önmaga paródiájába hajlóan szar politikai propaganda, már csak súlyosbító körülmény, semmint a legfőbb vádpont.
Futottak még:
Skull and Bones
Tyrion: Ha úgy nézzük, a Skull and Bones teljesen működőképes, és ezáltal már egy pozitív csalódás. Ugyanakkor senkit sem akarok áltatni, ez a tengeribeteg cirkálás csak elvett 30 órát az életemből, amit már sosem kapok vissza. Egy játék, amelyet még a 2013-as Black Flag ihletett, több mint egy évtizeddel később is képes objektívan alulmúlni múzsáját. A hajóharc súlytalan, ötlettelen és lecsupaszított, minden összecsapás arra vezethető vissza, hogy az erősebb hajó… csáklyázik.
Emellett találhatunk egy, a legrosszabb Ubisoftos hagyományokból építkező nyílt világot, ihlettelen, önismétlő köldetésekkel és lelketlen farmolással. Az ebből eredő végjátáéknál csak a túlnyújtott kampány a sivárabb, amely képes volt az egyik leghálásabb alapanyagból, a kalózokból egy szájba rágós, de buta történetet kotyvasztani. Nem csoda, hogy süllyed a Ubisoft hajója is, ha hasonló AAAA-címekre költik a dollármillióikat.
GRAVEN
Tanár úr: Talán ideje lenne ezekbe a cikkekbe rendszeresíteni egy „az év legközepesebb” játékai kategóriát. Mert a GRAVEN, akárcsak a lista legtöbb egyéb tagja nem katasztrofálisan rossz. Csak fájdalmasan felejthető. Igazából ha nem írtam volna be még év elején az év játéka nyomonkövető táblázatba, talán teljesen el is felejtettem volna, hogy létezik.
A GRAVEN egy kompetensen összepakolt retro lövölde egy jó nagy adag RPG-elemmel és olyan látványtervezéssel, ami leginkább a Morrowindre hajaz. Ezek tudatában kimondottan impresszív teljesítmény, hogy nekem, a boomer-shooterek és az idejétmúlt RPG-k önjelölt helytartójának ezen az oldalon, ennyire nem sikerült kiváltania a szervezetemből semmit. Illetve csak egy közepes mennyiségű frusztrációt a rohadtkényelmetlen pályadizájn miatt. Nem rossz játék ez, de elmúltak már azok az idők az indie iparban is, amikor olcsó nosztalgiával meg egy közepesen normálisan összedobált Unity assetpackkel bankot lehetett robbantani. (Ezt a zsánert azóta leuralta a AAA ipar, viva la remake!)
Unknown 9: Awakening
Tyrion: Az Unknown 9: Awakeninget sokan támadták azzal, hogy woke, pedig gyakrolatilag ez az egyetlen vád, amely nem áll meg vele szemben. Amíg a történet ideológiával szinte egyáltalán nem lett átitatva, legalább mással sem. Unalmas, kiszámítható, a főszereplő pedig antipatikus. A sztori prezentációja, sőt, úgy általában az egész játék körítése igénytelen és színvonaltalan. Egyszerűen rossz ránézni a förtelmesen bevilágított, ostrombán lemodellezett környezetre, amely csak elvétve néz ki vállalhatóan.
A játékmenet már nem ilyen szörnyű, bár az is igaz, hogy nem is igazán jó. Elég hagyományos elemekből építkezik, de ezek nem értek össze igazán, és a sokféle új mechanika között is elöregszik, megfásul a harcrendszer. Sem a lopakodás, sem a verekedés nem képes hosszú távon lekötni, a felfedezős-mászkálós részek is érdektelenek. Ettől még nem lesz szörnyű játék, de idén a gyenge közepes is elég volt hogy valaki közel kerüljön a citromdíjhoz.
SANYA
Tyrion: A SANYA is egy remek példa arra, hogy idén a középszer volt az úr, hiszen tavaly meg sem fordult volna a fejünkben, hogy a leggyengébbek között van a helye. A SANYA ugyanis nem rossz, csak tökéletesen semmilyen. Nehéz is hosszan írni róla: van benne egy esménytelen, céltalan sztori, ami maximum a keleti blokk nosztalgiavonatára ültet fel, és néhány gyenge minijáték. A tökéletesen primitív és eseménytelen kalandjátékot pedig csak elrontani tudja az a szörnyen irányítható platformer-szegmens, amit beleerőltettek. Szóval fájdalmat maximum a pénztárcának okoz a SANYA, de még az sem kizárt, hogy a kétórás visszatérítési határ előtt a végére lehet érni. De az alatt az idő alatt is elő lehet venni valami épületesebbet.
Dicsőségcsarnok: 2024 tíz legjobb játéka
Év játéka koronáját kapja: Balatro
Tanár úr: Kemény volt a cicaharc a Balatro és a Metaphor között az év játéka címért. Ami azt illeti, a szerkesztőségi szavazáson pontosan ugyanannyi pontot kapott ez a két játék. A Balatro főképp a méretével hozta le ezt a meccset. Mert a Metaphor szép és jó és talán az egyik legjobban átgondolt és kivitelezett Atlus játék, amit valaha összehoztak. De az isten szerelmére, a kártyajátékok 2024-es királyát egyetlen egy ember rakta le az asztalra, és nem volt hozzá szüksége másra, mint kávéra, eltökéltségre, meg százezer sornyi if-else statement-re.
Úgy söpört végig a közösségi médián, hogy azt sok, többtízmilliós marketingbüdzsével megáldott AAA játék is megirigyelné. Teljes joggal. A Balatro igényes, letisztult és nagyon, nagyon okos. Biztos vagyok benne, hogy a következő években hallunk még róla, vagy a készítőjéről. Ha máshogy nem, akkor úgy, hogy a játék kifogástalan dizájnelemeiből egyre több fog felbukkanni más kártyajátékokban.
Az udvarhölgyek:
Metaphor: ReFantazio
Chewie: Számomra a Sega és az Atlus volt az év kiadója: Like a Dragon: Infinite Wealth, Persona 3 Reload, Unicorn Overlord, Shin Megami Tensei V: Vengeance és végül a Metaphor: Refantazio zárta a kört. A legtöbb kiadó könyörögne egy ilyen erős felállásért.
A Metaphor könnyen leírható „Fantasy Personaként”, amivel valahol jómagam is egyetértek, de számomra, aki már 15 éve rajong a cégért, ez a megjelenés kétségkívül az Atlus elmúlt 35 évének ünneplése. Viszont az a helyzet, hogy a játékiparnak szüksége volt egy olyan kliséktől távol álló fantasy JRPG-re, ami az átlaghoz képest mer több lenni, komolyabban beleáll azokba a témákba, amiket feszeget, és ezáltal képes is elérni egy nagyobb közönséget. Már a megjelenés napján átlépte a játék az egymillió példányos előrendelést.
A Metaphorra tekinthetünk a JRPG-k Elden Ringjeként, egy amolyan „greatest hits” válogatásként, ami már korábbi játékokban debütált játékmechanikákat és ötleteket hozott vissza egy új köntösben. Úgy gondolom ez a megvalósítás lényegében gyümölcsöző eredményeket hozott, annak ellenére, hogy helyenként egy kicsit logikátlannak és túlzsúfoltnak érződik, hogy mennyi mindent akartak belerakni a játékba, viszont haragudni nem igazán lehet rá, sterilnek semmiféleképpen se érződik és garantáltan egy maradandó élményként fog megmaradni sokak fejében.
Mouthwashing
Chewie: Social médián sokáig ismeretlen volt számomra, hogy a Mouthwashing mégis milyen műfajt képvisel, vagy milyen a gameplay – már ha egyáltalán van neki. A megjelenés óta majdnem Undertale szinteket felidéző rajongói szcéna alakult ki a játék körül, arányosan fárasztó rajongókkal. Számomra ez a low-poly, Sega Saturn-ra hasonlító ditheringgel felvértezett látványvilág azonnal megragadta a figyelmemet.
Nagyon érezhető az Alien általi inspiráció (és tisztelgés), viszont egy látszólag legyőzhetetlen űrlénnyel való küzdelem helyett egy erodáló űrhajó, morálisan zülött és mentálisan mélyrepülésben lévő legénység napjaiba kapunk betekintést, ahogyan kétségbeesetten próbálják menteni a menthetetlent. Emellett pedig a túlélés, az igazságos élelmiszer-adagolás és szép lassan fogyatkozó oxigénellátással való dilemmák is felmerülnek – klasszikus sci-fi trope.
Ez a pszichológiai horror igazából egy walking sim, ami nemcsak maximálisan tiszteli az idődet, de nemlineárisan tárja elénk a rengeteg szörnyűséget, néhol egy kis pihenővel fűszerezve. A legjobb az egészben, hogy az unalom veszélye mégcsak meg se pittyen a radaron, pont megfelelően van tálalva a felfedezés és a puzzle-ök aránya, és a rövid (2-3 órás) időtartam során olyan benyomást kelt a játékosban, ami garantáltan kísérni fogja miután felállt a székből és kikapcsolta a játékot. És a végén lehet beruház egy pár üveg szájvízre is.
Astro Bot
Tanár úr: Elérkeztünk a díjkiosztó „oké, néha a Game Awards is fején találja a szöget” szekciójához. És talán nálunk nem a PlayStation tízenórás brandsimogatása kapja az aranyserleget, de azért a Top5-be még pont belefér. Mert akármennyire is ízléstelennek tűnik kívülről a PS-logóval körbetapétázott Super Mario Galaxy, azért azt mégis el kell ismerni, hogy ez egy nagyon jól összerakott 3D platformer, ami 2024-ben a Nintendo istállóján kívül igazi ritkaságnak számít.
Ami azonban talán még ennél is fontosabb, hogy a fenti rossz szájízt szinte érezhetetlenné enyhíti az Asobi lelkesedése. Igen, talán a Sony bérrabszolgái vagytok, de ez nem azt jelenti, hogy közben elfelejtettetek játékot fejleszteni. Ez a lelkesedés, a PS történelme iránti őszinte rajongás és sokszor a rideg, figyelemreméltó profizmus pedig mindvégig átjárja ezt a játékot. Hatalmas taps az Asobinak, reméljük három hónap múlva nem a bezárásukról kell majd jelentenünk.
Nine Sols
Tanár úr: A Nine Sols tovább bővíti az igazán lenyűgöző metroidvaniák népes táborát. Ez a játék ráadásul olyan helyről érkezett, ahonnan a legkevésbé számítottam volna rá. A Red Candle eddig gyakorlatilag csak a Bloober Teamhez hasonló sétálós horrorokat fejlesztett. Ezeket egyébként egész kompetensen – de erről talán Tyrion kolléga többet tudna mesélni. Én be is skatulyáztam őket, mint érdekes, de nem kiemelkedő horrorcímek kompetens kufárai.
A fenti kijelentést retrospektíven kicsit szégyellem is. Ugyanis 2024-ben ugyanezek a fejlesztők lerakták az asztalra az egyik legjobb metroidvaniát a Hollow Knight óta. Főleg az én tollamból különös elismerés ez. A Team Cherry remekműve ott virít a legkedvesebb játékaim felső tíz százalékában. Hogy a Nine Sols ennyire közel került ehhez a szinthez, az nem sima szerencse, hanem kemény munka és komoly odafigyelés eredménye. Azonban azt is megmutatta a Nine Sols, hogy az igazi vérfrissítésre metroidvania fronton még kicsit várnunk kell.
Pacific Drive
Tanár úr: Bár talán már kissé megkopott az emlékezetem a Pacific Drive-val kapcsolatban, de miután pár órára visszaugrottam a játékba így év végén, abszolút nem bántam meg azt a 10 pontot, amit a kobakjára nyomtam. Nem lehet kérdés afelől, hogy ez az év egyik legjobb játéka. Fogja a survival zsánert, és olyan frissítően kezeli, ami még engem is megtérített, aki amúgy ódzkodik a legtöbb bázisépítős, alapanyagkeresgélős játéktól.
Okos, érdekes, látványos, csendes amikor kell, és hangos, amikor a helyzet megkívánja. És ha ez nem lenne elég, a Pacific drive egy kiválóan megírt játék. Sosem gondoltam volna, hogy testtelen rádióhangokhoz ennyire fogok tudni kötődni, és hogy ilyen keserű lesz elszakadni tőlük. Teljes joggal díszeleg itt a Top10-es listán, és ha rajtam múlt volna, még fentebb is foglalna helyet.
Neva
Tyrion: Őszintén szólva nem vártam csodát a Nevától, hiszen a fejlesztőinek előző játéka, a Gris is inkább egy galériába tartozó műalkotás volt, semmint játék. A Neva ennek megfelelően szintén jó helyen lenne a Louvre-ban, de közben meglepetésemre mechanikailag is több mint élvezhető. A mozgás elképesztően gördülékeny, a platformer-részek kompetensek és kellő kihívást is adnak, a harcrendszer pedig egyszerű, de remek.
Az ellenfelek és a pályarészek is rengeteg kreativitással feledtetik az eszköztárunk szűkösségét, ez az ötletesség pedig a vizuális dizájnban is fellelhető. Bámulatos tájakon, elképesztő színpaletták és bevilágítás között utazhatunk egy végtelenül aranyos farkas oldalán, hogy legyőzzük a sötétség szimbolikus erőit. A befejezés pedig megkoronázza az érzelmileg is kiteljesedő kalandot, pedig beszélt szöveg összesen annyi van a játékban, amíg a blökit hívjuk magunkhoz.
Indiana Jones and the Great Circle
Tyrion: Indiana Jones legújabb kalandjai azt jelentik számomra, amit tavaly az Alan Wake 2 jelentett. Na nem játékmenetben vagy hangulatban, sokkal inkább azért, mert ezeket a játékokat még nem hatotta át teljesen a nagyköltségvetésű címek rohadása. Még szunnyad bennük valami lélek, valami szerethetőség, és ez ellensúlyozza azt, hogy sok értelemben messze vannak a tökéletestől.
A Great Circle például akciójátékként maximum közepes lenne, működőképes elemei nem tisztán csendülnek össze, hanem egy reped fazék kecsességével bírnak. És mégis, kalandjátékként van olyan szórakoztató, hogy ez ne számítson. A remekül feléptett területek felfedezésre sarkallnak, a helyszínek hangulata magába szippant, a feladványok pedig, ha nem is bonyolultak, de ötletesek. És hatalmas élmény az ostorunkkal leereszkedni ősi romokba, vagy éppen szíjat hasítani néhány náci hátából.
A történet pedig a maga monumentalitásában azt a negyedik filmet tárja elénk, amelyet sose kaptunk meg. (Elvégre a Kristálykoponya királysága és a Sors tárcsája sohasem történt meg, nem igaz?)
The Plucky Squire
Tyrion: Ez egy olyan játék, amelyre már évek óta vártam, és amely egy kicsit csalódást is okozott, mégis kérdés nélkül kiváló. Az ifjú fegyvernök, Jot kalandjai egy mesekönyvben elevenednek meg, amelyből, ha úgy hozza a sors, ki is léphetünk. Síkban és térben egyaránt meg kell mentenünk a királyságot, miközben egyre ötletesebb mechanikákkal használhatjuk ki az interdimenzionális képességeinket. Ha kell, a könyvet megdöntve rendezhetjük át az összképet, máskor pedig egy jókora pecséttel állíthatjuk meg a ránk támadó, síkbeli ellenfeleket.
Miközben számtalan felületen is megfordulunk, legyen az bögre, puzzle, vagy gyerekrajz, az eltérő stílushoz más-más műfajú játékmenet is dukál. Így nemcsak egy régi Zeldákra hajazó akció-kalandban küzdhetünk, de lesz itt shoot ’em up, ritmusjáték, és boksz is. Mindeközben egy önreflexív, kellemesen komolytalan történet is gondoskodik arról, hogy jól érezzük magunkat, még úgy is, ha érzésem szerint ennél többet is ki lehetett volna hozni a koncepcióból.
Unicorn Overlord
Mikee: Az Unicorn Overlord a 2024-es év egyik nagy meglepetéseként szambázott be március elején. A Vanillaware ismét maradandót tudott alkotni, egy üde színfoltja lett a taktikai szerepjátékos zsánernek az Unicorn Overlord. Személy szerint én elsőre kifejezetten ódzkodtam ettől a műfajtól, viszont a játék képes volt pillanatok alatt magába szippantani. A keményvonalas rajongók és az újonnan érkezettek számára egyaránt ajánlott. A sztori nem találja fel a spanyolviaszt, ismerős panelekből építkezik.
A világépítés és a mellékszálak viszont annyira érdekesek, hogy sikeresen ellensúlyozzák a sablonos központi konfliktust. A taktikai szerepjátékba oltott RTS játékmenet pillanatok alatt magába szippantja az embert. Az egyes régiók meghódítása közben szépen lassan egy ütőképes sereget toborzunk. Az Unicorn Overlord lépett egy merészet, a stratégiai lehetőségek számát jelentősen megdobták a különféle karakterosztályokkal és a megszerezhető passzív/aktív képességekkel.
A különféle felszerelésekről, kioldható tárgyakról nem is beszélve, ami további lehetőségek tárházát biztosítja. Vizuálisan pedig egy csoda a játék, a kézzel festett látványelemek, a festői megjelenés egyfajta mesekönyves jelleget teremt az egésznek. Egy szó, mint száz, az Unicorn Overlord a 2024-es év egyik legjobb taktikai szerepjátéka, ami pontosan annyit ad, amennyit beleteszel. Kurva sokat.
Szerkesztőségi különdíjak
Tyrion különdíja: The Thaumaturge
Tyrion: Mint már említettem, tavaly sajnos inkább az aranyat sosem látott középszer uralkodott a játékaimon, de néhány váratlan csúcspont előfordult. Ilyen a The Thaumaturge is, amely egy nyomozós szerepjáték képében kalauzol el a 20. század legelejének Varsójába. Egy kulturális olvasztótégelybe, egy politikai lőporos hordóba, és egyben egy pazar történelmi helyszínre. Hol Raszputyin oldalán, hol az ő ellenében kell átvészelnünk a démonvadászokra leselkedő veszélyeket és előítéleteket, és egy remekül megírt és előadott történet során merülehtünk egyre mélyebbre a fantasztikus hangulatba.
Emellett pedig egy ötletes körökre osztott harcrendszer, egy kompetens nyomozás, és egy egészen erős központi mechanika teszi teljessé az élményt. Az utóbbi a büszkeségünk, amit ha leget táplálunk, akár át is veheti az irányítást a dialógusaink felett. Miközben pedig úgy gyűjtjük a gigászi démonokat, mint a Pokémonokat szokás, el is feledkezünk arról, hogy sem a szerepjátékos elemek nem lettek mélyek, sem a tálalás nem nyújt semmi különöset. A The Thaumaturge célja azonban nem is egy makulátlan AAA-élmény átadása, hanem egy rendhagyó és elképesztően hangulatos élmény átadása volt, és ez maximálisan sikerült is neki.
Chewie különdíja: Nintendo World Championships: NES Edition
Chewie: Szívem szerint eredetileg a Shin Megami Tensei V: Vengeance-t szerettem volna különdíjjal jutalmazni, mert a játék által képviselt nagyon addiktív gameplay loop most is laza könnyedtséggel megfogott, de kicsit csalásnak éreztem volna, mert lényegében egy három éves játék újrakiadásáról van szó. Tanár Úrral részletesen írtunk róla a Geekvilágon, de Backloggd-on is elég extenzíven megosztottam róla a véleményemet.
Mint említettem az évértékelő során, idén egész sokat játszottam a Switch-emen, talán jóval többet mint tavaly vagy akár 2022-ben. A 2024 nyarán debütáló Nintendo World Championships: NES Edition sokak felett elment, de a mi baráti találkozóinknál gyakran előkerül egy pár körre minimum. A játék lényege röviden a speedrunolás, ami technikák betanulására lesz lehetőségünk egyedül, de akár maximum 7 további játékos mellett is. A játékkínálat 13 különböző NES klasszikusból lett összeválogatva, ahol a hangsúly főleg sebességen és precizításon lesz. A prezentáció cuki, nagyon jól átadja azt a retró 80-as évekbeli TV-s vetélkedő hangulatot, talán motiválhatja a NES játékoktól távol álló embereket ezeknek a kipróbálására és végigvitelére. Szívből remélem, hogy a Nintendo egyszer előáll egy Super Nintendo tematikájú résszel is.
Mikee különdíja: Visions of Mana
Mikee: A 2024-es év termésében sajnos a Visions of Mana fájóan hamar elkallódott. Pedig egy méltó folytatása lett a Mana sorozatnak, a lenyűgöző látványvilágával, az új játékmechanikákkal és a felnőttes történetével hamar elrabolta a szívemet. Ami kifejezetten meglepett, ahogyan a Visions of Mana kezeli az egyén és a társadalom viszonyát. Többek között az áldozathozatal és az önfeláldozás témakörén is végigmegy a játék, meglepően felnőttes módon.
Játékmenet tekintetében nem esett messze az alm a fájától, úgynevezett elemi relikviákat tudunk a hőseinkre pakolgatni, amik más és más képességekkel ruházzák fel őket. Sajnos mindezek ellenére idővel a harcok kissé egysíkúvá válnak, plusz grindolni is rengeteget fogunk. De legalább a pályákon mindig akad felfedeznivaló, rejtett kincs, platformer feladat vagy logikai puzzle feladvány. Az animéket idéző látvány parádés, akárcsak a hangulat, ami sikeresen idézi meg a korábbi részek szellemét.
Tanár úr különdíja: Felvidék
Tanár úr: Jellemzően valami olyan játéknak szoktam lefoglalni ezt a helyet, ami kiváló volt, magasra értékeltem, valamiért mégsem kapott helyet a legjobbak listáján. Ehhez képest most itt díszeleg egy darab, amire annak idején még én is csak 7 pontot adtam. Nincs mit köntörfalazni, a Felvidék nem kiemelkedően jó játék. Egy nagyon sztenderd JRPG-formulával megáldott, nem túl hosszú, kicsit kiüresített szerepjátékos elemekkel megtűzdelt indie játék.
Azt viszont nehéz lenne tagadni, hogy nagyon kevés címnek van ennyire felismerhető, szinte az orrodat súroló atmoszférája. Ami kicsit kellemetlen szagú, kicsit kopott, kicsit gagyi, de így adja vissza mindazt, amit mi a Kárpát-medencében a mindennapjainknak hívunk. Voltak ennél jobb játékok is, amiket teszteltem és lemaradtak a fenti listáról. De nagyon kevés játék mondhatja el magáról, hogy ennyiszer eszembe jutott, miután megnyomtam a „közzététel” gombot egy cikknél.
Különdíjak
Jól néz ki az ultrahangon – A legjobb early access játék
Győztes: Hades 2
Tanár úr: Szánt szándékom volt cikket írni a Hades 2-ből. talán valamelyik Early Access körképben még utaltam is rá, hogy hamarosan érkezik egy nagyobb horderejű játékról kritika, ami még csak korai hozzáférésben van. Végül azonban arra jutottam, hogy tartogatom a puskaport az 1.0 megjelenésig.
Egyelőre legyen elég annyi, hogy a Hades 2 nagyobb, hosszabb és vágatlan. Tökéletesen példázza, hogy miért trónol a Supergiant Games hosszú évek óta az indie-piac legfelső szegmensében. A rájuk jellemző igényességgel, gonddal és fűszerezéssel készül a 2020-as mesterművük folytatása, ami innen nézve még jobb lesz, mint elődje. Azt hiszem, már van is egy jelöltem a 2025-ös év játéka díjra.
Ezek mit szívtak (és miért nem adnak belőle) – A legbizarrabb játék
Győztes: Mouthwashing
Tanár úr: Nyilván én sem maradhatok ki a sorból. Muszáj megírnom, hogy miért is olyan kiváló a Mouthwashing. Illetve elnézést, rossz súgókártyát néztem. Muszáj megírnom, hogy miért is olyan bizarr a Mouthwashing. Ami külön pikantériája ennek a játéknak, hogy míg sok másik bizarr alkotás véletlenül, vagy a művészetek elleni általános lázadás apropójából értelmezhetetlen, addig a szájöblögető-szimulátornak szervesen a dizájnjába van építve mindez.
Ettől pedig talán még érdekesebb lesz a Mouthwashing atmoszférája. Jól átgondoltan megbotránkoztató, tervezetten undorító és szándékosan taszít. Ezeket pedig mérnöki precizitással teszi nagyon jól meghatározott helyeken. Sokszor úgy tűnhet ez a játék, mint egy tizenkettő-egytucat sci-fi horror sétaszimulátor. De a rövid normalitás-epizódok is csak arra szolgálnak, hogy jobb kontrasztot alkossanak azokkal a részekkel, amiktől az embernek végigfut a hátán a hideg.
Audiorgia – A legjobb OST
Győztes: Metaphor: ReFantazio
Tanár úr: A Game Awards egyik legnagyobb szemen köpésének éreztem, hogy a legjobb zenének járó díjat nem a Metaphrnak ítélték. Ne értsetek félre, a Final Fantasy 7 Rebirth zenei anyaga nagyin igényes, és szépen megkomponált. Mégis, valahogy túlságosan belekényelmesedik abba a jól meghatározott JRPG-öntvénybe, amit elvárunk egy ilyen játéktól.
Ezzel szemben Meguro kompozíciói az Atlus legújabb remekművében úton-útfélen meglepnek. Hol a merész hangszereléssel, hol a váratlan dallamvezetéssel, hol pedig a stílusok kísérleti vegyítésével. Ugyan RPG van, ahol egy leszedált szerzetes kántálására ráúszó marimba után berobban egy teljes rezesszekció, hogy lebontsa a házat? De ez csak a jéghegy csúcsa, a Metaphor zenei anyaga, ha lehet, a játék előrehaladtával csak egyre érdekesebb lesz, és még a legutolsó órákban is tud meglepetéseket okozni, ami az átlagos Atlus-játékhosszt figyelembe véve igazán becsülendő teljesítmény.
Kedvenc ételem a vadas, attól vagyok ilyen badass – Pofátlanul menő játékoknak
Győztes: Space Marine 2
Tanár úr: Nem gondoltam volna, hogy valamikor tűkön ülve fogok várni egy Warhammer 40K játékot. A Space Marine 2 viszont annyira menő trailerrel érkezett, hogy egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Szerencsére az átlalános marketing-ökölszabályt meghazudtolva a Saber Interactive nemhogy megütötte a hype-generáló előzetes szintjét, hanem ha lehet, még túl is szárnyalta azt. A Space Marine 2 egy teljes játékpack. Xbox 360-at idéző, de simára csiszolt játékmenettel, tartalmas kampánnyal, multiplayerrel, co-op móddal és minden mással, mi szem-szájnak ingere.
Igen, kissé megfárad a játék a végére, csöppet repetitív lesz. De ezeken az apró hullámvölgyeken bőven átsegít minket az atmoszféra. Nem túl sok játék jut eszembe, ami ilyen tökéletesen visszadata volna a grindmark légkört, vagy azt, hogy milyen egy kétajtós, agresszív hűtő testébe bújva földönkívüli gyíkokat mészárolni. Ropog a csont a biomechanikus talpam alatt, ahogy a vérgőz szinte totálisan befedi a képernyőt, de pont annyi még látszik, amint a távolban a földönkívüliek organikus tengerként hullámozva áramolnak felém. Mégis egyenként mind megtörnek a túlméretezett vállvértemen. Talán nem ez az év legeslegjobb játéka, de afelől nem lehet kérdés, hogy az év legmenőbbje.
ANYA VEGYED! – Legjobb pillanat játékban
Győztes: Midra bossfight (Elden Ring: Shadow of the Erdtree)
Tanár úr: Ezt a díjat jellemzően valami olyan szegmens kapja, aminek komoly filmszerű utóérzete van. Egy menő átvezető, keményebb sztoripillanat, vagy hirtelen elénk táruló, emlékezetes látkép. Idén viszont álljon itt példáképp, hogy sokszor egy igazán emlékezetes pillanathoz elegendő a videojátékos eszköztár alapkészletéből válogatni. Midra ráadásul még csak nem is a legutolsó boss a kiegészítőben. Sőt, teljesen opcionális, és meglehet, hogy páran ki is hagyták.
Talán nem is teljesen akkurátus a díjazás, mert ennek az összecsapásnak a minőségéhez minden kis elem hozzájárul. A bűzös katakombákon történő átbukdácsolás után karakterünk egy sötét erdőbe keveredik, amelynek végén egy kiégett kúriában egy igazán tragikus történetet fedezhetünk fel. Az épület legnagyobb szobájában pedig megtaláljuk a sztori főszereplőjét: egy megtört, agyongyötört férfit, aki az egyik, ha nem a játék legjobban kidolgozott, leginkább körömrágós harcával vár minket. A lángoló falak, a kifogástalan zene és a jól ütemezett főellenfél úgy keverednek össze, hogy egy valóban kiemelkedő és emlékezetes pillanatát adják ennek az évnek.
Újramelegített töltött káposzta – Legjobb újrakiadás
Győztes: Persona 3 Reload
Mikee: A Persona 3 Reload egymaga tehet arról, hogy 2024-ben rávetettem magamat a japán szerepjátékokra. Az Atlus ugyanis nemcsak, hogy szinte tökéletesen gondolta újra és öltöztette új köntösbe a harmadik részt, még egy rakat plusz munkát is eszközölt. A sztori maradt a régi, Makoto Yuki kalandja ezúttal is fontos kérdéseket feszeget, az elmúlás, az emberi élet törékenysége, múlandósága, a halál került a történet középpontjába. Beletörődsz-e az elkerülhetetlen végzetedbe, vagy röhögve nézel szembe a Halállal a barátaid oldalán? Jelentem, én kimaxoltam a játékbeli lét minden percét, tudván, hogy a kaszás előbb-utóbb utolér.
Grafikailag nagyon is ráfért már a harmadik részre a „láncfelvarrás”, a remake látványvilága “persona ötösítve” lett. A karaktermodellek teljesen megújultak, animés megjelenést kaptak, elképesztően részletes lett a megjelenésük. A felturbózott támadások, újragondolt perszóna-idézések pedig piszok látványosra sikeredtek. Külön öröm, hogy az apró részletekre is figyeltek a készítők, az elképesztően vad, merész zenei felhozatalról pedig ódákat lehetne zengeni. A játékmenetbe már láthatóan nem nyúltak bele ennyire bátran, azért a megszokott JRPG-elemeket kicsit feldobták új mechanikákkal.
Sajnos a monotonítás is felütötte a fejét a játékban, a központi kazamataként funkcionáló Tartarus torony egy végtelenített roguelike-dungeon, aminek az emeletei között könnyű eltévedni. Szerencsére azért a srácok a különféle finomításokkal, Monad-ajtókkal gondoskodtak arról, hogy ne adjuk fel a toronymászást félúton. A különféle melléktevékenységekről, Social Linkek-ről nem beszélve, amik tovább színesítették a játékot. Egyedül csak a kivágott tartalmakat (FeMC hol vagy???) hiányoltam, amikkel tényleg teljes lett volna az élmény. Mondjuk a Persona 3 Reload: Episode Aigis után úgy vagyok vele, hogy vannak olyan válaszok, amikre nincsen felkészülve az ember.
Gatyacsere-katalizátor – Legjobb horrorjáték
Győztes: Mouthwashing
Tyrion: A többiek már elzengték ódáikat a Mouthwashingról, de most az én időm is eljött. Ez a játék a bizonyíték rá, hogy lehet még horrort fejleszteni hatásvadász jumpscare-ek és Resident Evil-utóíz nélkül is. Sőt, a Mouthwashingban nem csak az a horror, amikor egy szörny vadászik rád, vagy amikor egy hátborzongató folyosón kell végighaladj. Ez is horror, és ez is működik, különösen a remek hangkeverés és a fojtogató atmoszféra miatt. Az igazi horror azonban az, amit az ember tesz, becsvágyból, féltékenységből, vagy éppen a következmények elkerülése reményében.
A Mouthwashing egy rendkívül kényelmetlen élmény, de pont azért, mert jól működnek a mechanikái. Ez nem egy Capcom-féle, reggeli kávé mellé fogyasztható horror. Ez egy elgondolkodtató, gyomorforgató, az emberi psziché lemélyebb bugyraiban kotorászó játék, amely az interakcióin keresztül von be még jobban a mélységeibe. A végén kedved lenne az egészet leöblíteni egy 14%-os alkoholtartalmú szájvízzel, de a Mouthwashingból tudhatjuk, hogy csak rontana a helyzeten.
Mindent a szemnek – Legjobb vizuális dizájn
Győztes: Metaphor: ReFantazio
Tanár úr: Nem túl meglepő, de teljesen jogosan odaítélt díj. Az Atlus elég régen élen jár a JRPG-k vizuális dizájnja terén. A kezelőfelület látványtervezése szempontjából pedig akár az is kijelenthető, hogy a piacvezetők közt foglal helyet. Ezt a trendet pedig a Metaphorral is folytatják. 2024 legfrissebb Atlus-címe merész, szemet gyönyörködtető és minden kanyarban meglepő panorámát tár elénk. Ezt pedig még az sem csorbítja túlságosan, hogy egy rakás elem a klasszikus fantasy-bestiáriumból került ki.
A UI-dizájn azonnal arcul csapja a játékost, és bár bevallom, kellett egy pár óra, mire a retinám hozzáidomult a terheléshez, amikor ezen átestem, nem tudtam betelni vele. Gyönyörű, renszánsz festményre emlékeztető menü-hátterek, nagy és rikító feliratok és gyönyörű színkeverés teszik ennek a játéknak a megjelenését ikonikussá. Innentől már csak hab a tortán a Bosch-festmények inspirálta szörnydizájn, ami pontosan annyira absztrakt, hogy kiváló kontrasztot alkosson a Metaphor klasszikusabb látványelemeivel.